Halottak útja
szerző: Jászay-Horváth Elemér
1.
Hogy meghaltam, az volt az álmom.
Asszonytól kellett akkor válnom,
Virágos kerttől, melyben éltem.
Kiléptem kedvelt ajtaján,
Akkor szakadt meg épp' az éltem.
Ősz volt, szeptember volt talán,
Hervadt, álmokba széditő.
Elmúlt mellőlem az idő,
És minden elmúlt, mint az élet.
Szédülve, reszketőn kerestem
A sok mindent, mi semmivé lett:
Én kedvelt ajtóm', vézna testem',
Bús szitkaimat, e furcsa hadat,
S fájdalmamat, mely végkép elmaradt.
Óh fájdalom, te drága mívü ékszer,
Vágyódtam rád, kerestelek, - hiába.
Az úton voltam, melyet kétszer
Nem járhat meg az ember lába.
2.
Az úton voltam, merre nincsen út.
Hallottam még zárúlni a kapút,
Utánam kapott kis illatkezével
Pár hervadó, vággyal terhes virág,
A messze multból még fölébem ível
Egy tört kacaj, fájó melódiák:
Árnyék csupán. Testetlen, léha semmi.
Elindultam. Nem tudtam visszamenni,
S nem tudtam, hogy mindennek vége már.
Hogy rám a Semmi örök réve vár,
Hol nincsen álom és nincsen valóság,
Hol nem teremnek asszonyok, se rózsák,
Hol nem kell félni se csöndtől, se széltűl,
Hol nem lehet szeretni és szenvedni
Könnyek nélkűl és kacagások nélkűl;
Egy van csupán: a semmisítő Semmi,
A végtelen, az örökegyvaló.
És szóltam: Lelkem, árva, büszke lelkem,
Nagy pusztában vetett szó, elhaló,
Együtt vagyunk már. Én magamra leltem.
Magamra hagytak, magamban, magamnak.
- Elindultam útján az úttalannak.
3.
Titokzatos, hűs szél sodort magával,
Mint szürke felhőt halványkék egen.
Jártam királyi bársonyszőnyegen,
Mely ékes volt bús szájak bíborával;
Szájakkal, melyeket magános ágyban
Csókoltam egykor, vagy csókolni vágytam
S megérkeztek most bús, halálos őszre.
Könnyverte gyásszal mért rándultak össze,
Hogy átsuhant felettük könnyü lábom,
Hogy emlékem most rajtuk átrohant,
Mint gondolattal terhes őszi álom,
Mint gondolat, mely álomban fogant?
Hisz eltemettek, régen eltemettek.
Vonaglottak, vagy éngem emlegettek,
Vagy elsirattak, s így szóltak: Szegény,
Élettől, tőlünk elköszönt legény!
Jó szíve volt, és sorsa mostoha.
Vágyott reánk és nem csókolt soha
S utolszor visz most fölöttünk az útja.
- Ezt mondták-é, vagy más ilyet... ki tudja?
Beszédjöket már nem értettem én,
És nem hallottam; ima szól vagy átok.
Mentem bús ajkak bíborszőnyegén.
Fakadtak rajtuk csodaszép virágok:
Fehér hajnalvirágok, lopva kúszók,
Kis gyöngyvirágok, tavasztól búcsúzók,
Sok ringó rózsa, lankadt liliom,
Sok könnyharmattól nedvesűlt szirom,
Fehér palásttal dús kaméliák:
Virág, virág, halottnak nőtt virág.
Mint színes tenger hullámzik megettem,
Tűnt emlékem, nevem fölé borúlva:
Fekszik feledten az, virágfedetten,
Mint színes szallag halott-koszorúba.
4.
Reggel, vagy este, mindegy a halottnak.
Az örökegy Sötétnek lakja házát.
Mellettem karcsu fáklyák ágasodtak
A földnek fojtva füstjük sűrü gyászát.
A távolból, hol gyertyafény derengett,
Szálló tömjénfüst kék zászlója lengett
És zengett a Circumdederunt.
Körűlölelt a hangok síma karja,
A lelkem zsibbadt tompaságba bénult,
Alélva vitt a sóhajok viharja,
Sötét hajót, a semmiség ölén.
Bús gyászruhák bánatja szállt fölém
És könnyek árja verte útamat.
Futott velem a kettős áradat,
Elringatott, magános néma holtat,
És könnyek, hangok daloltak, daloltak:
"Körűlvett már az Isten, árva lélek,
Az örök Úr, a léten kívül Élő,
Az életen, halálon túl itélő,
És ő igaz és örök az itélet.
Hol van neved? Virágokkal fedett,
Virág ha hullik, végkép feledett.
Hol van emléked? Ma még gyásszal éget,
Gyászt hogyha dobnak: az fedez be téged
Híred be romló, semmiségbe omló,
Virág és gyász elmúlik, mint az élet,
És a halál az élethez hasonló.
Körűlvett már az Isten, árva lélek!"
Kongottak a szavak, mint gyászharangok.
Mellem szorongó félés emelé.
Dalolva vittek könnyek, könnyü hangok
A semmisítő Istenség felé.
5.
És találkoztam bíboros szívekkel,
Égő szivekkel találkoztam ott,
Kiket az élő könnyedén vetett el,
S most esdekelve kérlelt a halott.
Mert éled azt, ki hű szivek felett él.
És szóltam egyhez: - Szív, tudom, szerettél,
S szeretted árva életem', tudom.
Kérlek, bocsáss be bíbor kapudon!
Felelt a szív: - Sajnállak, árva lélek.
Piros vagyok még és élettel élek,
Fehéren szállsz te, némán, hidegen.
Mit is keresnél forró szíveken?
Rossz egyesűlni élőnek halottal.
Már reszketőn és sírva álltam ottan,
S kérleltem sorba mind a szíveket:
Fáradt vagyok, szívek, űzött, beteg.
Bocsássatok be, meggyógyítanátok.
- De ők hallgattak, mint a néma átok.
Tenger szivek közt én, magános árva,
Hajótörött, kit a tenger kivet,
Még esdekeltem, karjaim' kitárva,
És szomorúan kértem egy szivet:
Szív, drága szív, te jó vagy bizonyára,
Óh kérlek a szűz szenvedő Anyára,
Bocsáss magadhoz, mert megfojt a Semmi.
Egy percre hagyj csak nálad megpihenni! -
És szólt a szív: - Fiam, te drága lélek,
Hideg vagyok már és többé nem élek.
Az életem tevéled megszakadt:
Anyád vagyok, és meghalok tebenned.
Holtnak holtat ölelni nem szabad,
Menj, jó fiam, hová rendelve menned. -
Szó, elhaló; nő, eltünő... hiába!
Magam vagyok a végtelen világba'.
6.
Reám borúlt a feledés,
A pusztaság, hol semmi sem ver,
Hol nem hullámzik zöld vetés
S embert nem ért a csöndes ember.
Hűs homokon bénúl a láb,
Alélva visz tovább-tovább,
Fáradtan, csendben és örökre.
Bús szolga-vágy hiába vágy
Csüggőn tapodni durva rögre.
A pusztaság hulláma lágy,
Léptem zaját a csönd s a hűs homok
Beissza, mint elnémult lábnyomot:
Egy-egy percemnek könnyű sírját.
És fáradt emberek vonúlnak,
A pusztát léptekkel beírják,
Léptekkel, melyek elsímulnak,
Elmúlnak, - s ők mennek előre.
Halvány csapat, szomoru, pőre:
Roskadt gerincű férfinép, konok,
És meddő méhű, lankadt asszonyok.
Be nem telt vágyak gyilkos szívü népe,
Mennek a végső itélet elébe,
És én megyek, megyek közöttük.
Óh átkozott álmaink,
Melyekkel eltünt életünk' beszőttük!
Óh átkozott vágyaink,
Mik új vágynak adták csak életet!
Óh kívánt, ifju életek,
Miket mohó, friss ajkunk elvetett,
S most nincs, ki percre nyujtsa életünket.
Hiába már: volnánk bár ujra ketten,
Mert életért a sors halálra büntet.
Megyünk halottan és feledten,
Társ nélkül, a nagy pusztaságon át,
Mert elértük a feledés honát.
7.
Az egyik szólt: - Én dús voltam, hatalmas,
Élet-csatákban mindig diadalmas;
Éltem, meghaltam, mint más agglegény
S jótékony célra hagytam mindenem.
Tudom, most áldhat ott lenn sok szegény,
És áldó ajkuk fönntartja nevem.
És szólt a másik: - Király voltam én,
Három világrész fénye volt enyém.
Bejártam kincsért küzdve Indiákat,
Minden körém gyűlt lenn, mi szép, mi jó.
Nevem tanúlják könyvből a diákok,
És ércbe vési tetteim' Klió.
A harmadik szólt: - Én szűz módon éltem,
Örök imádság, inség volt az éltem.
Gyötrődő testben hitnek lángja ég,
Isten felé fordúltak a szemek.
Most síromon csodára vár a nép,
S szentté avatja Róma nevemet.
A negyedik szólt: - Én költő valék.
Hírem csodás, nem múló lánggal ég.
Dalokban új, nagy szépségekre leltem,
Dalossa voltam szívnek és a szemnek.
Ércnél tartósabb emléket emeltem,
Hegynél magasabb emlékét nevemnek.
Fáradtan szóltak, halkan és leverten.
Távol fény csillant zöld, örökzöld kertben
És felszólalt egy férfi hangja, csengve.
- Uram, előtted állok ím esengve,
És, életen túl, életért könyörgök.
Szegény voltam, mint hétköznap az ördög,
Rossz koldusok, erőtlen és tudatlan.
De éltet adtam! Éltet adtam!
Két kis cselédem sírja most nevem,
Kiket nemzettem és vezettem kézen.
Óh áldd meg bennök élő életem!
Mert érzem én: nem haltam meg egészen.
És zengő szóval hangzott az itélet:
Övé az élet! És áldott az élet!
8.
Mentem tovább a pusztaságba, mentem.
Tünődtem még a zöld, örökzöld kerten,
A másik kerten, melyben éltem
S kiléptem mégis ajtaján...
És ekkor asszonyt látni véltem:
Arany nap tündöklött haján,
Vágyak borultak csípejére.
Hogy lángolt, égett, forrt a vére,
Hogy folyt a vérem, folyt a vérem!
És hogy szerettem...!
Már soha többé el nem érem,
S gyümölcstelen veszünk mi ketten,
Megyek tovább a pusztaságon át.
Óh édes csókok! Édes asszonyok!
Már szívemet és lábaim nyomát
Befolyja a felejtető homok.
Azt sem tudom: valóság volt vagy álom
Én életem, szerelmem és halálom.