Halott hölgy
Szép volt, ha szépnek mondható,
Az Éj, a mély álomba bágyadt,
Akinek Michelangelo
Vetett komor kriptában ágyat.
Jó volt, ha jó a durva kéz,
Amely futtában dobja vissza
Mit ád, mig Isten félrenéz, –
S ha lelketlen pénz alamizsna.
Gondolkozott, ha gondolat
Pergése dallamos szavaknak,
Melyek mint surranó patak
Üres csobogással szaladnak.
Imádkozott, ha szép szemek,
Melyek hol rút férget kisérnek;
Hol ég felé tekintenek,
Neve ima, istendicséret.
Mosolygott volna, hogyha zárt
Kelyhű virág tárulni tudna
A szélnek, mely borzongva száll
Fölébe és otthagyja futva.
Sirt volna, ha szivére tett
Hüvös keze izzóra váltan
Érezte volna, mint remeg
Az égi könny a földi sárban.
Szeretett volna, ha a gőg,
Hiába gyujtott gyertyaképpen
Fekete koporsó előtt,
Nem virraszt magtalan szivében.
Meghalt, – s nem élt az ostoba.
Csak ugy tett, mintha élne. Gyönge
Kezéből most kihullt a könyve,
Amit nem olvasott soha.