Hallatlan kíváncsiság
szerző: Gárdonyi Géza
Bizony a karácsonfát a gyermekek meglátták.
Az apa ismerős székelytől vette a piacon és csak hazaküldte.
- Adja csak be a konyhába!
A két gyermek éppen ott volt. (Janika ötéves, Mancika négyéves.) Csak elámultak a nagy zsámolyka-lábu fenyőfán. Azelőtt Jézuska hozta a karácsonfát, nem székelyember. Éshát a karácsonfa ezelőtt tele volt gyertyácskával és csillogó ajándékkal.
Az anya meg is zavarodott.
- Az idén előreküldték a fát, - magyarázta a gyermekeknek, - és Jézuska majd itt rakja rá az ajándékokat.
A gyermekek elfogadták ezt a magyarázatot. Az utóbbi hónapokban sok mindenféle szokatlan történt velök.
Különösen Pistukának a távozása.
Pistuka ikertestvére volt Janikának, éshát már a mamuka keblén összeszoktak. El se lehetett képzelni, hogy valaha az életben elválnak. Egy órára se lehetett elképzelni, hogy elválnak.
Az őszszel aztán mi történik:
Pistuka egyszercsak hallgataggá válik. Se étel, se játék nem kell neki. Szédül a feje, és tüzes-meleg a homloka. A kezecskéje is. A házban orvos bácsi jelenik meg. Pistukát beviszik apukának a dolgozó szobájába. Ott le is fektetik. Vaságyacskát hoznak, abba fektetik.
Janika aggodalmasan nézi és hallgatja, hogy mik történnek Pistukával? Csak Mancika játszik tovább: öltözteti a bábuját, mintha semmi se történt volna.
Mikor az orvos bácsi eltávozik, Janika felnyullászkodik a kilincshez: most már talán be lehet menni Pistukához?
Anyuka azonban visszaparancsolja:
- Mit akarsz? Látod, hogy fekszik.
- Én is fekszek.
S a beteg megszólal:
- Hadd jőjjön be Janika.
- Nem szabad!
S mamuka ráfordítja a kulcsot az ajtóra.
Janika elszontyolodik. Mancival ő egymaga nem tud játszani. Egy óra múlva odamegy megint az ajtóhoz. És kiált:
- Pistuka!
- No? - hangzik bágyadtan belülről.
- Soká fekszel még?
- Nem tudom.
- Ne feküdj sokáig.
- Nem is.
A beszélgetésnek mamuka vet véget:
- Mit kiabálsz itt? Zavarod a szegény beteget!
Mamuka igen haragos. És a szeme csupa könny.
Délben megérkezik apuka. Professzor ő a gimnáziumban. Aki professzor, mindent tud. De itt olyasmi történt, amiben ő sem bizonyos, mert igen csóválja a fejét, és igen gondolkodik.
Délben megszólal Janika:
- Pistuka nem eszik velünk?
- Nem.
- Mikor mehetek be Pistukához?
- Majd ha meggyógyul.
- Mikor gyógyul meg Pistuka?
- Majd az orvos bácsi megmondja.
Az orvos bácsi el is jár a házhoz. Kétszer is egynap. Aztán háromszor is. Pistuka már nem felel, ha Janika kiált az ajtónál. Mamuka egyre többet sír.
Egyszer aztán apuka is sír, és azt mondja:
- Most már bejöhetsz Pistukához.
Hát csuda azt látni: két igen nyúlánk gyertya... Sok virág között kis ezüst koporsó... Kis ezüst koporsóban Pistuka.
Az-e?
A cseléd fölemeli Janikát.
Hát csakugyan Pistuka. A szeme be van hunyva, és az arca igen fehér.
- Pistuka, - szólítja halkan a kis testvér.
Pistuka azonban nem nyitja ki a szemét.
És nagy a sírás a házban mindenfelé: szobában is, konyhában is.
- Nincs többé testvérkéd! - sírja mamuka.
Janika is sír, dehát reméli, hogy majdcsak történik valami, és Pistuka megint fölkel.
Másnap azonban beszögezik Pistukát és elviszik. Szép hintón viszik, éneklések és beszédek között. Gödörbe bocsátják a temetőben.
- Vess rá te is egy marok földet.
Janika csak akkor látja, hogy igazán nem lesz többé testvérkéje. Sír és napokig sír. Játékra nincs kedve.
- Kivel játszszon?
Csak Pistukával lehet játszani, - Pistuka meg nincs többé.
Ha nem sír is, üldögél, mint a beteg madár.
És semmi ajándék, semmi kedveskedés meg nem vígasztalja.
- Mér halt meg? - kérdezi szomorúan, - mér halt meg?
- Isten vette el.
- Mér vette el az Isten?
- Hogy angyalka legyen.
- Hát akkor én is...
Mamutra sírva ragadja karjai közé:
- Nem, te nem!
Mindezek zavaros ügyek és gondolkodásra késztők. Janika naphosszat üldögél a zsámolyon, és bágyadtan néz maga elé, mint a lógófejű vének.
Mégis az, hogy angyalka lett a testvérkéjéből, valamennyire megnyugtatja. Látta már a nyáron a csillagokat az égen. Akkor mondták neki, hogy azokon túl laknak az angyalok. Hát Pistuka is már ott lakik, és ő is angyal.
És Janikának lassankint megtér az étvágya is, és játszik, - amennyire lehet, - Mancikával.
A karácsonfa tehát megérkezett volna egyelőre pőrén. Be is állították apukának a dolgozószobájába. Dehát még karácson három alvás. Azalatt sokat tünődhetnek, hogy milyen lesz majd a nagy karácsonfa? Milyen lesz, ha majd Jézuska megrakja ajándékokkal.
Az már magában is örvendetes bizonyosság, hogy a fát előreküldte. Az utóbbi hetekben nem egyszer történt, hogy mamuka kétségeskedett a karácsonfa megérkezésén. Mindig kétségeskedett, valahányszor játék közben megkülönböztek és Mancika panaszkodott. Hiába: Mancika a gyöngébb fél és igen árulkodó természetü, és két oktávval feljebb rí, mint az ügy természete szerint ríhatna. Janika bele is zavarodik mindig a mentegetődzésbe: neki is két oktávval feljebb kellene mentegetődznie, de a tulságoskodást csak a hosszúhaju érti. Hát csak ennyit tud mondani:
- Mancika kezdte...
Mamuka igen haragszik:
- Nohát nem kaptok karácsonfát, - mondja határozottan, - Jézuska csak a jó gyermekeknek hoz, tudhatjátok.
A két gyermek elszontyolodik. Dehát hiába: vannak olyan percek, hogy teljesen megfeledkezik a gyarló ember a karácsonfa feltételeiről.
Node hálistennek, Jézuska figyelmét mégis csak elkerülte valahogyan a sok rosszalkodás. Most már apuka se kétségeskedik. Sőt délben meg is kérdezgeti:
- Mit szeretnél, hogy hozzon a Jézuska.
- Konyhát, - mondja Manci.
- Csákót és kardot, - mondja megvidámultan Janika.
- Képeskönyvet, - mondja Manci.
- Nekem is. Amelyikben oroszlán is van, olyat.
- Az enyimbe páva legyen és trucc.
Apuka rábólint:
- No csak imádkozzatok este szépen, és kérjétek a Kisjézuskát, hogy hozzon.
S a két gyermek imádkozik is az ágyban:
- Édes Jézuska, hozz nekem konyhát és sok főzőedényt, és kis mozsár is legyen benne, és tésztareszelő, és képeskönyv, amelyikbe trucc meg páva.
- Édes Jézuska hozz nekem csákót és kardot, és hintalovat, és puskát. Mert én mindig jó leszek. Oroszlánt is a képeskönyvbe, ahogy ordít.
Végre az utolsó alvásból ébrednek.
- Ma fog jönni?
- Ma.
A két gyermek igen nyugtalan. Játszanak, az építőszekrénnyel játszanak, de csak mintha fizetésért játszanának. Mancika szokatlanul szemtelen. Janika már már neki is görbíti a tíz ujját, hogy a hajába kap, de szerencsére még a kellő pillanatban rezzen eszébe a karácsonfa...
- Megállj, iszen, - mondja, - majd holnap!...
S enged Mancikának. Építenek tovább unalommal.
Délután azonban már éppenséggel érdektelen minden játék. Mindegyre kérdezgetik:
- Soká lesz még este?
Apukával is szeretnének beszélgetni, kérdezgetni mindenfélét a karácsonfa felől. De apuka csökönyösen bezárkózik a dolgozószobájába. Ha ki is lép, ráforditja a kulcsot.
Pedig valahányszor kilép, Janika egyszerre ugrik és robog eléje az ebédlőszobán át.
- Itt van már?
- Mondtam, hogy ne nyugtalankodjatok. És idejönnötök nem szabad!
S titokzatosan suttogja:
- Az angyalkák már itt vannak: dolgoznak a karácsonfán.
A két gyermek szent megrettenéssel bámul.
- Az angyalkák?...
- Csitt! Nem szabad róla tudni. Csak éppen, hogy titkon mondtam. Huzódjatok vissza a szobába! Ki ne mozduljatok onnan, mert az angyalkák nem szeretik.
A két gyermek visszavonul. Főzni próbálnak a Mancika konyháján, de Mancikát magát sem érdekli most a főzés. Hiába, nem lehet játszani, nem lehet. Apuka szobájában vannak...
Röpködnek-e vajjon?
Röpködnek, bizonyosan röpködnek, merthiszen szárnyuk van. Ha az ebédlő-szobában szabadna játszani... de nem szabad.
Janika különösen izgatott. Fel és alá jár a szobában. Az ablakon is kipillant. Odahuzza a széket és feltérdel: néz, néz ki az ablakon rézsút, hogy az orrocskáját majd széjjelnyomja, - néz apuka ablakja felé. Megint lekászolódik, visszatér az ajtóhoz. Felnyul a kilincsre, megnyomja. Újjnyira nyitva hagyja az ajtót és fülel, fülel, néz az ebédlő-szobán át az apuka ajtajára.
Olyan érdekes ajtó nem volt még a világon soha!
S a titokzatos ajtó megint nyílik. Apuka kilép. A tiz ujja maszatos, aranyporos. A szeme könnyes. A konyhába igyekszik. Amint Janikát meglátja, rögtön bezárja az ajtót. A kulcsot is levonja.
- Mars be!
Janika visszavonul.
Apuka sokáig künn időz. Mikor visszatér, Janika egészen ott áll lábujjhegyen a titokzatos ajtónál, és hallgatódzik.
Apuka a fejét csóválja.
Janika lábujjhegyen fut hozzája.
- Apuka, én csak...
- Hát nem várhatsz? Hiszen már mingyárt alkonyodik!
- De apuka én...
- Micsoda erőszakos ember vagy te! Mars be!
És toppant is haragjában.
- Apuka, - könyörög remegve Janika, - csak egy picit... egy picikére talán... nyitva hagyhatná az ajtót...
Szinte egész testében reszket. A szeme csupa tűz és esdeklés.
Apuka azonban hajlíthatatlan.
- Nem szabad, no nem szabad. Hallatlan kiváncsiság! Hányszor mondjam még, hogy az angyalkák nem tűrik! Értsd meg, hogy az angyalkák nem tűrik!
- De én csak éppen, hogy csak egy picit, egy igen picit benéznék, hogy... hogy... csak azt nézném, hogy... hátha köztük van Pistuka is?