Halál (Gárdonyi Géza)
szerző: Gárdonyi Géza
Temetnek. Sirva megy a nép a koporsó után. Sirva néz a gödörbe.
Ne oda nézzetek, hanem fel az égre.
Utálatos anyag a test. Csak addig szép és kedves, ameddig a fajfentartó erő színes üveget tart a szemünk elé. Valójában nincs rajta semmi szeretnivaló. A lélek bizonyára örül, mikor megszabadult tőle, és bámul, hogy ezen sírnak az emberek, mint valami szerencsétlenségen.
Milyen az ember, mikor már nincsen teste!
Elménk gyengesége nem birja másképp elképzelni, mint megintcsak olyanformának amilyen volt.
Dehát mi szükségünk van nekünk a más világon lábra? A láb nem egyéb mint testet hordó szer. Kemény csont a közepe, hogy össze ne essen; szíjjak és fonalak vannak a csonton, hogy hajolni és feszíteni tudjon. Mi szükségünk van erre az aetherben, ahol nincs por, és ahol nem cepelünk terhet.
És mi szükségünk volna a kézre, erre a fogószerszámra? Mi szükségünk volna a gyomorra, erre a husfejlesztő készülékre, mikor ott husunk nincsen. Mi szükségünk volna arra a két fényképező lencsére, amely a koponyánkba van illesztve, mikor szerek nélkül is láthatunk. Nincs szükségünk a test semmi részére.
Formák nélkül nem tudjuk elképzelni magunkat. Az Istent is anyagi testbe szakálasan festjük. Az angyaloknak tollszárnyat adunk, amelynek hosszából az ornithologus ki tudja számítani: melyik hány kiló. Dehát a formák bizonyára mások az aetherben.
A test a földi életnek megfelelő forma. Ha vízben kellene élnünk, másalakuak volnánk. Az állatok milliárd változata mutatja, hogy minden talaj és minden életmód más formát kíván.
Emeld el a fejedet a kicsinyes üzleteidtől, és nézd meg: milyen csodamunka minden test a földön!
A szunyog teste nagyon különbözik az emberi testtől, de azért a szunyog is tud járni, emészt és lélegzik.
Nézd a rotifert. Csak egy lába van. Ha több lába volna, nem tudna vele mit csinálni. És a rotifer él, dolgozik, jár, emészt, lélegzik, lát, szaporít.
Nézd a meduzát. Annak meg egy lába sincsén. S ha a lelked ma meduzatestet öltene, azt mondanád:
- Élek. Van mit ennem. Szeretek. Vannak gyermekeim. A tenger az igazi nekem való hely. Áldott a Teremtő.
Hát ha így e földre bilincselt helyen is ennyiféle alakban látjuk az élet lehetőségét, mi szükségünk van arra, hogy a másvilágba fel akarjuk vinni ezt a nehéz, kényes és oda nem való testünket?
Az élet útja látható renddel készitett út. Nap, hold, csillag világit reá. A mellékén virág terem és kenyér. Öntözik égi felhők, s martíroknak vére.
Az ilyen út nem lehet azért készített, hogy a végén egy gödörbe jussunk.
Azt szokták mondani:
- Adjon meg az Isten mindent, amit magadnak kivánsz!
Ez jókivánságnak látszik. Valójában pedig átok.
Micsoda ócska szó ez: halandó? Az ember nem halandó. Csak a teste halandó.
Papoknak nem volna szabad ezt a szót kiejteniök!
Csak holt test van. Holt lélek nincsen.
A hős érzi, hogy élete örökkévaló.
Örök mivoltunk érzése minden korunkban...
Csak a világot látjuk változónak, mulandónak. Mi magunk mintha az örökkévalóság résztulajdonosai volnánk, csak valahogy idehelyezett lelkek az örökkévalóság világából... Ha nem néznénk soha tükörbe, vélnénk, hogy testileg se változunk, csak épp hogy gyengülünk. Lelkileg mindig csak erősödést, világosodást érzünk, vénülést soha.
Mi az örökkévalóság?
A parasztnak a kőház.
Az egyiptomi királynak a piramis.
A latin költőnek a vers.
A magyar főurnak a hitbizomány.
Semmisem örökkévaló pedig ezen a föld tekén, csak az egy mulandóság.
A mulandónak csak mulandóságokra van szüksége. A természet nem pazarló. Minden állat csak annyit tud, amennyi a teste fentartására és szaporítására kell. Mi mindent tud az ember, aminek a testre semmi vonatkozása nincsen!
A lélek is gyűjt. Hiszen az egész élet nem egyéb: a lélek gyűjtögetése. Értelmet és tapasztalatokat, érzéseket és erkölcsöket gyűjtünk. A sírnak gyüjtenénk? Arra volna teremtve az ember, hogy egy gödörnek gyüjtsön?
Epiktetosz szól:
- A halál semmi. Csak a hozzá kapcsolodó képzetek búsítanak.
A gyászoló:
- De mikor épp azok a képzetek az én földbe vesző kincsem!
- Tudom hogy ha meghalok megszűnök lenni!
- Próbáltad?
- Nincs Isten az égben!
- Jártál a csillagok fölött?
Mi a halál?
Az angyal fölébred abból az álmából, hogy állat volt.
A halált a legtöbb ember azért véli megsemmisülésnek, mert azt látja, hogy a természetben minden ami él, meghal: a fű, a fa, a bogár, az állat.
- De csak a testet látod meghalni, ember!
A természet fő törvényei között van a folytonos átalakulás törvénye. Az élő világban szembetűnő ez. A pete amelyből hernyó lesz, a hernyó, amely négyszer is vedlik, s egyre tökéletesebb az alak.
Nem vedlik-e az emberi lélek is?
Nagy szenvedések után érezzük, hogy egy kéreggel kevesebb van a lelkünkön.
S az utolsó vedlés?
Az a szárnyat öltő halál.
Az emberi test két fujtatóval maga-magát folyton élesztő sárszobor. Lehetetlen meg nem ismerni, hogy lakás: lélekház. Ha elszűnik a két fujtató, megfagynak a folyók, patakok, csermelyek az emberi testben. Akkor a lélek kiköltözik belöle és más házat keres.
Némelyik emberben medveként alszik a lélek. Sót még mélyebben, mert mindig alszik. Nem is ébreszti föl más, csak a halálnak egy-egy mennykőcsapása. Akkor zavarodottan és borzadó hajjal bámul körül. És... csakhamar megint elalszik.
A legtöbb gyászjelentésben az ennyedikén vagy annyadikán meghalt, helyett igazában ezt kellene irni:
-... ennyedikén vagy annyadikán megérte élete legboldogabb napját.
Kétezer év pislog ki a szemedből. Lelked mélyében azonban maga az örökkévalóság csillaga szunnyadoz.
Mindaddig állat vagy, míg rá nem ébredsz, hogy istenfi vagy, az Atyával egy, s vissza kell térned, tékozló fiu!
Ha bizonyosak lehetnénk januárius 1-én arról, hogy december 31-ikén meghalunk...
Milyen más lenne a gondolkodásunk, munkánk, magunk viselete.
Mennyi sok izgalmat ismernénk haszontalannak!
Mennyi sok emberre néznénk több szeretettel!
Milyen hálásak lennénk csak egy szép napos időért! Egy jó vacokért! Egy tányér ételért!
Milyen érdeklődés nélkül olvasnánk a politikát, börzét és nyílttéri nyilatkozatokat.
Milyen érdeklődés nélkül néznénk sok nyargalást, tülekedést, kiskalapácsot és nagykalapácsot, irigy nyálat és dühtajtékot, furkósbotot, rendjelet, rózsaszín levelet és selyemnyakkendőket. Pénzolvasást és telekkönyvi táblázásokat. S tovább is így.
Dehát terminus ismerete kell erre.
A malomkerekét víz hajtja. De mi hajtja a mi kerekünket, hogy élni, örökkön élni akarunk? S megállani, elmulni, soha!
? Mit őröl a mi fejünk, hogy annyira becsüljük őrlését és őrleményeit? Csak reményeket és reményeket, egy reményt, két reményt, sok reményt, csupa szép reményt.
Dehát minden reménység: kép csupán. S nem is való-kép: lelki délibáb. Ha odajutunk hozzá, csakolyan sivatagba, kövesre, mocsárba jutunk, mint amilyent elhagytunk érte. De onnan megint uj szép képre látunk, - s ezerszer is csalódva, sietünk ismét hozzá, és sietünk mind éltünkön által, migcsak belé nem pottyanunk a 2?m lyukba.
Egy buborék, mely száz évig élhet, -
Ez volna az emberi élet!
Az állat meg az állati fokon élő gyermek, meg a gyermeki fokon élő nép nem a halál órájához igazítja a járását. Az élet örök voltának érzése bennük van. A csatában forgók nem félnek a golyóktól: mind azt érzi, hogy őt nem találja el, csak a másikat. Mert-persze a másik örök-élet érzését nem érezheti, csak a magáét.
A halál-gondolata életvégnek ismerve, gondolkodásnak a szülötte, annak a gondolkodásnak, amely még ott jár, hogy csak az a valóigaz, amit testi szemünkkel látunk.
Ezeket az apró jegyzeteket egy levélborítékba rejtetten találtam. Rá volt írva: a koporsómnál szónoktó papnak adjátok! Az írást Gárdonyi halála után két hónapra leltem meg a köznapi ruhája zsebében. G. J. dr.