Halál és föltámadás
szerző: Sárközi György
Nyugat, 1921. 17. szám

Hol van a jégcsapos őrült, hol van a havazó homályos,
Ki fagyszemével bámulta sikosra kietlen semmijét?
Im, a világ borult elméje sugarazva kitisztul,
Im, a világ megújult lelke fiatal testében fölkacag.

És a nagy barna agyat csikórohanással dobogja keresztül
A máguserővel örök tavaszt idéző emlékezés:
Örök tárgyai újra kikelnek az idő feneketlen tengerszeméből,
Hol eggyéfolytak rettenetesen az elmult évek, elmult tavaszak.

A rétek zöld füve harmatosan föléled a tarlott feledésből,
Friss gyapjúval indul a nyáj, édes emlékként a pásztorfurulya
Elsír az erdőig s az alvó rügyeket remegő lombbá ébreszti
S a szárnyas homályból kiballag a napra az ifjú szarvasbogár.

S földereng ismét álca-halálából pillangó-képe a nyárnak:
Fényben barnul a tengeri bajsza, a föld tűzsárga, borzas
Üstöke elterül a nyíró kaszák előtt, s a keresztek alján pihenőre
Dőlt barna mellek közt alszik a fenőkő tülke vizében.

Mindent visszaidéz, elevenné éleszt a föld örökévű emlékezete,
S majd, ha a szüreti taposók víg tánca eldübörgött
S a morcos vén fehér szakálla söpri megint az élet sivataggá,
Rejtett sejtek millió cellája megőrzi a föltámadás

Messze diadalára a szép kor képének legkisebb vonalát is,
Mert kusza és suta tán a kép, mint a homokban gyermeki rajz,
De isten kezének érezni rajta elmúlhatatlan mozdulását
És örök visszaverésre, örök újulásra mindörökre méltó!

Ember! ki a halál pincéit töltöd sárgult csontoddal, szürke poroddal,
Te sem éltél hiába, egykor új reggelre hí
A harsonás, legvégső gondolat, mely visszaborzong
Évezredek idegén keresztül a hatodik nap kezdetéig.

Találjon akkor a nagy megemlékezés oly vadonat tisztaságban,
Mint amily tiszta a tavaszi fű, melyet először mos meg a harmat,
S idézze régi életed emlékét oly gyönyörű fénnyel,
Mint ahogy fölaranylik az alkonyi napnál a mélyre-hajló búzakalász.