Hajnalka
szerző: Tompa Mihály
A kert viráginak bájos seregében
Hol a kék és fehér liliom nyit szépen
S a rózsa szomszédja viola, tulipán:
Virult a hajnalka, mint egy ifjú leány.
A kertnek virági mind ifjak és szépek!
Ifjuság és szépség aranyidejének
A tündér szerelem társa, kisérője...
- Mindenik virágnak vagyon szeretője!
A csapodár lepke hizelgő szavára:
Szerelemtől pirúl a rózsa orcája;
Bársony-ajkával a karcsu kék liliom:
A méhe szájára mézédes csókot nyom.
A tulipán, ki a fuvalmat szereti:
Hogy keblébe nyuljon, megengedi neki;
A gyászos rozmarin, ezen özvegy virág
Előtt is, mosolygó szinben áll a világ!
A virágok között, a szerény folyóka,
A pirosló hajnalt szerette régóta;
Ki őt enyelegve hítta hajnalkának.
Hajnal és hajnalka boldogok valának.
Szeretői a kert többi viráginak,
Szellő méh, pillangó még mind aludtanak;
De jókor felkele a szerelmes hajnal,
S kedveséhez repült csóktól égő ajkkal.
Mikor jött, ragyogott egész tekintete,
De a válás perce amint közelgete:
Jobban jobban sápadt, s bucsú-fájdalmának
Gyöngyei a virág kelyhébe hullának.
Őrzötte hajnalka a drága harmatot;
Melyet hű kedvese emlékül ott hagyott;
Hőségben sok virág mig megbetegedett:
A hűs harmattól nyert kelyhe enyhűletet.
Hogy hajnal s hajnalka boldogok valának:
Ellenére volt a kevély napsugárnak,
Ki, megrontásukat feltevén magában,
Leszállt a virághoz csillogó ruhában.
Ifju, szép hajnalka! nemed dísze, éke!
- Szólt a szerény virág csapodár vendége, -
Mit keblem oly hiven, oly régen rejteget:
Engedd kibuzognom forró szerelmemet!
Ragyogó napsugár, a virág felele,
A hajnalt szeretem s boldog vagyok vele!
Méltatlan volnék, hogy éljek: ha hűtelen
Tudna lenni a hű hajnalhoz kebelem!
Szivem hüségével régen ő birja már:
Keress te más kedvest, csillogó napsugár!
Szólott hajnalka az ékes csábítónak; -
De aki folytatá szavát hódítólag:
Szép virág! a hajnal keble olyan hideg, -
S oly rövid az óra, amig enyelg veled!
Én reggeltől estig mulatok melletted,
Betöltvén szerelmem lángjával kebledet!
Hatalmas vagyok én! ösmér az ég, a föld!
Megállni sem mer a hajnal szinem előtt;
Ránézek... s elsápad arca kölcsön-pirja;
Mert azt is sugárim kegyelméből birja.
A jegenyefának egykor irigyletted:
Hogy oly magasan áll fejével feletted!
Szeress... ölelj által... s mely odafenn kéklik:
Sugárderekamon felfolyhatsz az égig!
Szólott a csábító, - s kit habozni látott:
Általölelte a reszkető virágot;
S kit forró hevével csókolt össze ajka:
Egészen oda lett a szegény hajnalka!
Mi a büszke rózsa, s a halvány liliom?
Százszor több kellem van szerényke arcodon!
Mit ér a rezeda s istenfa illatja!
A koszorut szivem ah csak neked adja!
Célt ért a csapongó napsugár, - mellette
Hivét a könnyelmű virág elfeledte;
Sirt a hajnal, végre könyje kiszárada
S barna fátyolban járt, minő volt bánata.
Addig kedveséhez járt a nap sugára,
El nem hagyván őtet, csupán éjszakára;
Boldog még sem vala a hűtelen virág,
Ugy tetszett; keblében titkos bú férge rág.
Szerelmem, napsugár! szólt sohajtva sokszor,
Csókod és szerelmed, mely hő ajkidon forr:
Ah, olyan égető!... csupa tüzláng!... heve
Alatt hervad, lankad virágod kebele!
S midőn bánatjában meghervadt, beteg lett;
A jó hajnaltól nyert enyhe harmat-cseppet;
De a napsugárnak forró ajka legott
Felszitta kebléről az édes balzsamot.
S nem soká tartott a napsugár hűsége:
Mostan a hétszinű szivárványért ége;
Majd kacérkodni a csendes tóhoz jára,
S kacsingatott este a hegyek ormára.
Most fényes csókjai a felhőkön égtek;
A délibábnak, a puszták tündérének
Heves szerelemben lőn majd játszótársa...
- Szegény hajnalkának nagy volt bánkodása!
Nagy volt a hűtelen virágnak bánata!
Ha eljött kedvese: lángjától hervada.
Ha a csalfa sugár mellőle elmaradt:
Szíve elszorult a féltés sulya alatt.
És hitszegésének fájdalmas emléke:
Keblében emésztő, kínos lánggal ége;
Végre midőn meghült s messze vonult vala
A csalfa szerető: hajnalka meghala!
S a hütlen napsugár meg sem látogatta
Sirját a virágnak, ki meghalt miatta;
A napraforgónak mondott szép szavakat:
Nála hajnalkának emléke sem maradt.
De nem igy tőn a hű szerető, a hajnal,
Bús emlékezettel és szánó sohajjal
Este reggel eljárt a virág sirjára,
Ömölvén bánatos könyűinek árja.
És addig kesergett a sirhalom felett,
Hogy amint eljött a megújult kikelet:
Csudát tőn a hűség s szerelem harmata,
Mert a megholt virág ujra feltámada.
S ki hűtelenségét szemére nem veté:
Szerelemmel hajolt a szép hajnal felé;
Kellem és hűségtől lőn teljes kebele,
- Hajnal hajnalkával ismét boldog leve.
-
A csábitó maig eljár hajnalkához,
Mézes szavaival nyájas mosolygást hoz;
De a virág, látván a csalfa súgarat:
Tölcsérét bezárja, - s hivéhez hív marad.