Hajnali beszélgetések Jókairól: 1 - 2 - 3
szerző: Nagy Endre
1.
- Dugd ide azt a poros füledet, hadd súgom bele a nagy titkot, amit senkinek se mondtam még el. A világ legnagyobb író-zsenije Jókai Mór. Hiszen te tudod, hogy az én bibliám Shakespeare, de ha Shakespeare a próféta, Jókai maga az Adonáj, a héber Elohim, akit egyisten létére azért szólítottak többes számban, mert a többi, apróbb isten mind benne foglaltatik, mint ahogy Tisza Kálmánban benne volt valamennyi szolgabíró. Hogy ezt miért nem tudja más senki sem e honban? Hát honnan tudhatták volna, amikor itt volt köztünk elevenen ható valóság, reggelenkint olvashatták a megnyilatkozásait a kávéjuk mellé? Írt gyöngéd szerelmű regényt folytatásban, politikai vezércikket, vicces versköszöntőket, színházi persziflázst, gyerekmesét, - naponta szétadagolta magát a család mindenféle nemű és korú rétege számára. Honnan gondolhatták volna a mi pogány szittyáink, hogy aki ennyire jó, ennyire szelíd, közlékeny, hozzáférhető, - az egy isten?
Mert ládd-e, nekem Mózesben is az imponált a legjobban, hogy amikor a Hóreb-hegyen meglátta azt az égő csipkebokrot, rögtön ráismert belőle a maga istenére. Biztos, hogy azt a kis tüzet sokan láthatták őelőtte is. Láthatták derék, józan gazdaemberek és azt mondogathatták: - Nini, pásztortűz! Biztos, hogy lopott bürgéből főzik a tokányt az imposztorok! - Láthatták rajongó esztéták, akik elragadtatva mondták: - A zord sziklatömbökön egy ilyen vörös fénypont, pompás hangulat! - Láthatták fegyelmezett lelkű rendészek, akik a szemöldöküket összeráncolva mormoghatták: - Ej, azok a gaz cserkész-fiúk tüzet raktak az erdőben, holott ez szigorúan büntettetik; jó volna bírságot sózni a nyakukba! - Láthatták tömött agyú tudósok, akik az állukat fogva hümmöghették: - Ez a tűz nem is tűz, hanem csak a magnetikus polarizáció légköri sugártörésének optikai tüneménye; legközelebb bemegyek az egyetemi könyvtárba és tüzetesebb tanulmány tárgyává teszem azt. - Sőt a legtöbben lehettek, akik látták, anélkül hogy tudomásul vették volna, hisz az a tűz oly messze volt és az ő útjuk annyira keskeny és annyira megszabott.
És ezeknek ugyan akár meg is szólalhatott az a csipkebokor, nagy sikere azzal se lehetett. Még nagy eset, ha akadt olyan, aki fidélis jókedvvel visszakurjongott neki: - Hahó, szervusz, pajtás, hahó! - Többen voltak, akik mogorván dörmöghették: - Micsoda éretlen kamasz-tempó, így ráijeszteni a jámbor sétáló polgárságra! - De a legtöbben amint meghallották a mennyei hangot, elfordították a fejüket, megszaporították a léptüket és rosszkedvűen gondolhatták magukban: - No hiszen, ha én minden énekeskoldus előtt megállanék, sohse lennék kész az üzleti dolgaimmal! - Micsoda braziliai őserdőnek kellene egyetlen lánggal kilobbannia, micsoda mennydörgésnek kellene hiper-shakespearei szavakkal megszólalnia, hogy ezeket a bárgyú lelkeket meghökkentse!
Mózes volt az egyetlen próféta, akinek elég volt egy kigyulladt szerény tüskebokor, néhány egyszerű emberi szó, hogy ráismerjen a maga istenére.
Most hát megsúgom neked a nagy titkot. Jókai az Adonáj és én vagyok a Mózese.
2.
Nekem beszélsz Péterfy Jenőről, te tacskó? Te még akkor valahol a hering-szagú Ugocsában bigéztél, amikor én már Péterfy könyveivel dupláztam rá a mindennapos luminál-adagomra. A kikristályosodott tanár. A tanárok tanara. Egyszer egy kirakatban láttam egy tetszetős butéliát, szép aranyszínű, gusztusos folyadék volt benne. Megnéztem a vinyettáját, ez volt rajta: «Az ecetek királya». Inkább lett volna hordár a borok közt, akkor talán szóba álltam volna véle.
Péterfy Jókairól írván, azzal kezdi, hogy: «Mindenekelőtt is lássuk főhőseinek jellemképét...» Előszedi hát azt a szerencsétlen Berend Ivánt, összeméri Thackeray, Sterne, Dickens, Flaubert teremtvényeivel, levetkőzteti, fölvágja a hasát, bebizonyítja, hogy e viviszekcióval semmiféle kegyetlenséget se követett el, mert nem eleven embert boncolt, hanem csak néhány szegényes srófra járó ember-masinát. Jupiteri tobzódással élvezi ki a maga fölényes igazát és szinte látom, amint szegény Jókai gyámoltalanul összekuporodva, kalapja karimáját lekanyarítva tűri ezt a tanári záporesőt. Mert Péterfynek mindenben igaza van. Jókai «főhősei» valóban nem életre termett emberek; cselekedeteik valóban nem természeti adottságokból, hanem Jókai játékos kedvéből, szeszélyéből, sokszor hatásvadászó együgyű ravaszságából, még többször hebehurgya hanyagságából erednek. Igaza van Péterfynek, ezekben a papírfigurákban lélektani egységről szó se lehet, a jó és a rossz, a fehér és a fekete tisztán kicsapódva, egymásra sohse hatva, az átmenetek árnyalatai nélkül jelentkeznek, mintha ollóval vágták volna ki azokat kartonpapirosból. És a regényei egytől egyig a regényirodalom legselejtesebb alkotásai. Jókai regényhősének életútját párhuzamba állítani Flaubertével ostobaság; Flauberté egyenes és logikus, mint a leeső kő útja, Jókaié cikázó, kiszámíthatatlan, bolondos, mint a szappanbuboréké, amelyet egy ugrándozó gyerek terelget maga előtt a lehelletével...
De mit is beszélek én erről ennyit. Olvasd el Péterfyt, ha kíváncsi vagy rá. Péterfy volt a mi első igazi nagy esztétikusunk, aki nyugateurópai kaszával vágott a magyar irodalom bükkönyébe. (Gyulai Pál ugyanabból a nemes tölgyfából való volt, mint Arany János, de ő csak a göcse volt a fának.) Olvasd csak Péterfyt és te is megtanulod, hogy Jókainak soha semmi köze se volt a regény nemes műfajához. Egyének soha sincsenek nála, csak típusok; ezek is csak az epizódokban és ott is szánalmasan korlátozott variációban. Környezetrajza cifrálkodó, de hazug, levegőtlen, tehát nem is alkalmas arra, hogy élő emberek lakóhelye legyen. Hősét, akit kedvel, a félistenek tulajdonságaival látja el és nem törődik vele, hogy ezek egymással meg nem férnek. Az ő hőse tud lenni aszkéta úgy, hogy - amikor szükség van rá - asztal alá issza az egész társaságot; tud lenni könyvmoly, hogy aztán a következő fejezetben pisztollyal lője le a hamut ellenfele szivarjáról; tud lenni anachoréta, hogy aztán világfias fölényével forrázza le a bécsi szalonokban a született hercegeket és hercegnőket. És mindezt a tékozlást nem valami magasabb cél érdekében végzi, hanem csak azért, hogy folytatásról folytatásra ébren tartsa selejtes vidéki olvasóinak ábrándos érdeklődését... Péterfy tanulmánya az okfejtésnek vitathatatlan mesterműve és szinte föllélekzik az ember, amikor a végén kegyesen elismeri, hogy «Jókai néhány rajza a legkiválóbb írókéval versenyezhet».
Péterfy Jenőnek igaza van. De ha egy geológus kis kalapácsával végigkopogtatná a Nôtre-Dame-ot, a követi nagyítóval nézegetné, nyelvével megnyalogatná, aztán pontosan számot adna róla, hogy mennyi benne a márga, a homokkő, a kalcium, - annak a geológusnak is tökéletesen igaza volna.
Csak éppen a Nôtre-Dame-nak semmi köze se volna hozzá. Mert a Nôtre-Dame nem ásványgyüjtemény, hanem fenséges költemény. És Jókai nem regényíró, hanem lángész.
3.
Hát ha olyan nagy legény vagy, azt mondd meg nekem, hogy melyik a magasabb: a debreceni szőlőhegy-e, amely húsz méter magas, vagy a háromezer méteres Jungfrau? Persze, amilyen gyáva vagy, a buksi fejeddel vakon rábólintsz a debreceni vinkó-termő homok-kupacra, mert áhitatos tisztelet van benned a paradoxon iránt és azt már megtanultad, hogy rendes hajnali emberek társaságában a kicsi a nagyobb és a görbe az egyenesebb. De azt bezzeg már nem tudnád megmondani, hogy miért. Hát ide figyelj. Azért, mert a debreceni hegy az egész határban egymagán áll, a Jungfrau körül pedig erdőstül állnak a vele egyívású hegyek. A debreceni hegyről ennélfogva messzebbre látni, mint a Jungfrauról. És Debrecenben nagyobb kunszt húsz méteres dombnak megnőni, mint Svájcban háromezer magas hegynek.
Balzac és Jókai!... Mindkettő kurtanemesi családból eredt, csakhogy Balzac Komároma Tours volt. Suhanc-korában a Loire völgyében csatangolhatott és a Renaissance épen maradt kő-kastélyainak falairól szedegethette a vércse-tojást. Bizonyára - benne lévén már a litteratus méreg - ő is szeretett turkálni az öregek könyveiben és ott a kalendáriumok, Dugovich András regényei, a bécsi Magyar Hiradó helyett megtalálta Montaigne essaye-it, Rabelaist, Fénelont, Lafontainet, Moličret, Voltairet, Diderot-t, Chateaubriand-t, Montesquieut. Diáknak Párisba ment, amelynek már akkor milliós lakossága volt. Manzard-szobájából biflázás közben elláthatott a Nôtre-Dame két csonka tornyára, a Pantheon kupolájára, a Szent Kápolna nyársára, az Igazságügyi palota donjonjaira. És ha lement csavarogni, a Palais Royal roppant udvarán a világ népeinek tarka farsangjába keveredhetett. Valamelyik márványpadon meghúzódva, találgathatta, hogy a sok százféle exotikus figura között melyik a khán, az emir, a pasa, a bojár, a mágnás, a kacika, a bonc, a mandarin, a rádzsa és melyik a nemzetközi sokadalmak rabló-madara, amelyből olyan egységesen született meg Vautrin, mint ahogy a sokféle sasból, keselyűből, vércséből, karvalyból lett a római légiók büszke sas-madara. Kényelmes gyorskocsik közlekedtek az ország minden részébe. Az ifjú Balzac elmehet a Brétagne-ba, ahol elnézegethette, amint a fáradhatatlanul csapongó óceán folyton a földrajzon dolgozik; elmehetett a Gironde-völgyébe, ahol a sívó homokban öles falábakon járnak a pásztorok és elmehetett Grenobleba, ahol a fölkelő nap előbb az Alpesek hófalán kopogtat, mielőtt a városi ember előtt megjelennék. És ne feledd, hogy akkor már a Louvre, a Tuileriák termei nyitva voltak bárki emberfia számára. Szövött képeken, faragott márványfalakon, elefántcsontból, teknőchéjból, arany-bronzból készült butorokon láthatta, hogy mi mindent tehet a király hatalma. És ahol a falak le voltak borítva, az ablaküvegek betörve, a szőnyeg-kárpitok letépdesve, ott láthatta, hogy mit tud csinálni egy még nagyobb hatalom: a nép. És ha teste-lelke beleszomorodott a párisi téli nyirokba, lemehetett a Provence-ba, ahol érett narancsot szedhetett a fáról, furcsa afrikai pillangókat sodort feléje a Mistral és ahol középkori várfalak között ma is Petrarca nótáit dudolásszák, mint nálunk a Zerkovitzot.
Jókai pedig a komáromi kalendárium-csináló házában leshette meg a nagyvilági életet, amelyben az éjhajú démonok pamutfonálból kötögetik a szenvedély intrikáit; a kis szigeten szilvafák és bodzabokrok között rejtőztek a deszkafalú «kéjlakok»; a Duna partján ott állott Tímár Mihálynak, a Krözusok Krözusának földszintes, tornácos háza; ha magasba vágyott, Pestre vágyott, ahol már emeletes házak is voltak, sőt volt egy téglából épült színháza is. Láthatta a Balatont is, amelytől sokszorozási művelettel tanulta meg a tengert és talán járt a Mátrában is, ott tartarini képzelettel bámulta meg az égbenyuló bérceket, az ezeröles szakadékokat, a tajtékzó hegyi folyamokat és ha véletlenül kora tavasszal járt ott, havas csúcsokat is láthatott.
Dehát mindez bolondság, mondhatnád és ez igaz volna, még ha te mondanád is. A művésznek mindig az a matériája, ami a kezeügyébe akad. A görögök márványba faragták a szobrokat, mert ami Makón fekete sár, az Athénben fehér márvány, viszont Tirolban fából csinálták a Máriákat. A finomszemcséjű márványt símára csiszolták, a ritkább szövedékű tölgyfát hasábokra hasogatták, de a szobor így is, úgy is csak szobor és én például egy olyan félszeg mozdulatú, karcsú, merev redőzetű fa-Máriát oda nem adnék a görögök egész atléta-panoptikumáért.
Csakhogy az író, az a szerencsétlen művész, akinek a matériája egyúttal a közönsége is. És ha a matéria a stílust szabja meg, a közönség a művészetet diktálja. Az író azért hű tanubizonysága mindig a maga társadalmának, mert annak a terméke, mint a székfű a salétromnak.
Balzac közönsége ott lakott Párizsban, Marseilleben, Lyonban, Rouenben és még más ötven évezredes városkában, amelyben arisztokraták, gyárosok, nagykereskedők és kispolgárok - anélkül, hogy vegyültek volna egymással - mégis egységes életet élő társadalommá keveredtek. Ebben a társadalomban a rétegek folyton-folyvást egymás fölébe kerekedtek, mint a forró vízben és az osztályoknak ez a szüntelen fölemelkedése, lesüllyedése, embersorsoknak ez a folytonos hullámzása sokrétűvé gyúrta a lelkeket. A városi sétányok platánjai alatt, a nagyvendéglő faburkolatú termében, a helyi előkelőségek szalonjainak márvány kandallója körül pszichológiává mélyedt az emberszólás, amely a művelt urbanitas álarca mögött meg tudta találni a lappangó tüzeket, a titokban csírázó szenvedélyeket. E kifinomodott pletykások számára a rendbe szedett, egyhangú városi élet tele volt izgalmas titkokkal, amelyeket azonban a lélek legrejtettebb redőiből kellett kiböngészniök. E nemzedékről nemzedékre átöröklött civilizációban a kalandok területe lehúzódott a mélyebb rétegekbe, amelyek között már csak a pszichológia tud eligazodni. A kapzsiságok, hatalmi vágyak, szerelmi szenvedélyek a civilizált formaruhában jártak, a konvenció kimért szabályai szerint mozogtak és a szalonok sanda közvéleménye megszokta, hogy a magafeledten elejtegetett árnyalatok hieroglifájában olvasson. És ezt az olvasást már az iskolában megtanulhatták olyan mesterektől, mint Montaigne, Racine, Moličre, Voltaire, Diderot. Abban az időtájban, amikor nálunk Thúrzó György azt írta a táborból a feleségének, hogy «az dinnyéket, amelyeket küldtél vala, jóézüleg elfogyasztám», - írta Sévigné asszony leányának csodálatos leveleit, ezeket a brabanti csipkénél finomabb szóremekeket. Ez az olvasóközönség megszokta, hogy minél semmitmondóbb az ember külseje, annál több titok rejtőzik benne, aminthogy minél sűrűbb az erdő, annál biztosabbra veheti a vadász, hogy nemes vadra talál benne.
Jókai közönsége még épen csakhogy most szakadt el a mese emlőjétől, ha ugyan elszakadt tőle. Ez a közönség megszokta, hogy ha égbenyúló tornyot lát, az nem kő-valóság, hanem csak kéklő délibáb, amelynek hígabb az anyaga, de annál szertelenebb építő. Azoknak a nádfödeles kúriáknak a tornácáról minden olyan messze van és a messzeség az áltatásnak a dimenziója. A töpörtyűs Kanaánban az ébrenlétek lomhán cammogók, de az álmok lidércnyomásosan mozgalmasok. Ez a közönség még gyermek volt és a gyermek mind távolba néző, mert nem tudja, hogy a világ annál érdekesebb, minél közelebbről nézi az ember. Ennek a közönségnek a hőse nem Rastignac lehetett, hanem Kárpáthi Zoltán; nem pszichológiai regény kellett neki, hanem kalandos mese. A tudásban még inkább lehetségesek ugrások, mint az ízlésben; annak a közönségnek előbb torkig kellett megzabálnia a mesék szóló-szőlőjével, hogy aztán a pszicho-analízis fanyar ízeit élvezhesse.
Jókai regényei csak olyanok lehettek, amilyenek voltak, aminthogy a nyiregyházi homokba kétkerekű taliga való, a cipcer hegyek köves útjaira pedig a pántos szekér.
De Jókai műveit azzal a szemmel nézegetni, hogy jó regények-e, vagy nem jó regények, - az csak annyi, mintha Benvenuto Cellini sótartóját bírálnák meg, hogy jó-e sótartónak.