Hajnali beszélgetések Jókairól: 19 - 22
szerző: Nagy Endre
19.
Már nem is emlékszem, Jókai melyik regényében szerepel Mindenváró Ádám, az eszem-iszomnak ez a barokkba gömbölyített bölcse, de zaklatott életemben valahányszor révre vágyom, az ő kúriája bukkan föl képzeletemben. A félig zsindely-, félig zsúp-tetős ház ott van a meredek bércek között, egy kis völgyben. Kicsi a völgy, de persze egypár ezer hold jó termőföld elfér rajta, enélkül az idill szelid kékvirága meg nem terem. A hadak útja elkerüli ezt a vidéket, de még a rozoga megyei utak sem háborgatják. Hanem azért a jóemberek a taposott ösvényeken és a latyakos keréknyomokon is idetalálnak. A gyümölcsös sűrű lombja eltakarja a házat, de a kémény messzire lengeti fehér füst-lobogóját annak jeléül, hogy ide nem hiába jön a vendég. Télen-nyáron kiapadhatatlanul száll az a füst, mint a kohókból. A füst tövében, a tágas konyhában a legkellemesebb munka folyik: főznek. Mert akárhogy prédikálnak is a kenetteljes olvasókönyvek, csak két vidám munka van, aminek nincsenek morcos, zsörtölődő rabszolgái: a főzés és a szőlő-szedés. A nemzetes asszony, mint a vezérkar főnöke dirigálja a termetes főzőasszonyoknak és vastaglábú konyhalányoknak hadát. A tepsikben a pulykák, kappanok, malacok pirulnak, a fazekakban rotyognak a levesek és a töltött káposzták, az egyik asztalon a levesbevaló lúdgégét metélik, a másikon pedig a rétestészta kísérteties lepedőjét nyujtogatják. És ez istennek tetsző munkát a mozsarak harangszava kíséri.
A ház ura pedig vendégeivel ott ül a nagy-szobában és hogy evésig nagyon el ne unják magukat, ott vannak az asztalon a szilvóriumok, diópálinkák, borpárlatok, ez áldott patika-szerek és talpas tálakon ott vannak a pogácsák, amiket folyton cserélget a jó háziasszony, mert a pogácsa csak addig pogácsa, amíg benne van a tűzhely melege. Hogy kicsoda a vendég, kinek íja-fia, micsoda baj űzte ide az Isten háta mögé, azt a házigazda nem kérdi. Minek is kérdezné, hisz a terített asztal mellett minden ember jó ember, ha rendben van a gyomra; gonosz ember csak az epebajos és kákabelű lehet, de azt se gyűlölni kell, hanem sajnálni, amért így megnyomorította a kegyetlen Gondviselés.
Aztán jön az ebéd a verseny-evés derűs olimposzi játékaival és lelkesült apológiákkal, amelyek az elfogyasztott ételek nemes tulajdonságait magasztalják a háziasszony arcpirító gyönyörűségére. Ebéd után a kedves asztalozás pipával, vékony borral, kútban hűsített ásványvízzel, pocakrengető anekdótákkal és pipafüstbe burkolt édes hallgatásokkal. Alkonyat-felé lehet egy kis séta a háztáj körül, amikor a földnek is megadatik a maga jussa. Az idő gyorsan suhan, mint az áprilisi felhők, máris jön a vacsora és utána a csöndes éjszaka szelid hortyogásokkal és az udvaron az elhízott kutya néha álmából fölugat a holdra.
Persze csak eljön e boldog völgybe is egyszer a Mindenváró Ádámok kikerülhetetlen végzete, a lapos guta, ami nagyon derék halál lehet, mert még senkise panaszkodott rá. Nagy esemény ez abban a csöndes kis házban, mindenkinek akad valami sürgős dolga. Ádám urat ágyba fektetik, sok dagadt párnát raknak a feje alá, a szekrény tetejéről lekerül a befőttes üveg a kiéheztetett piócákkal, amik bőséges konyhájú házból éppúgy nem hiányozhatnak, mint a szódabikarbóna. A pincéből is fölhozzák a kis-üveg bor-esszenciát, ami dércsípte aszúszőlőnek önkényt kisírt zamatjából gyült össze csöppenként és aminek egy kurta kortya a halottat is föltámasztja. A haldokló némán, de elégülten nézi minde szeretetteljes gondoskodást, az élet kellemes ízei mégegyszer megbizseregnek benne, aztán megbékélten kinyujtózkodik. És amíg temetik, a kémény tetején tovább lobog az a füstlobogó, most készül a halotti tor, amelyen az elhunyt kedvenc ételei gyászos megilletődéssel vonulnak föl az asztalra és amíg a gyászolók azokat - immár Ádám úr nélkül - fogyasztgatják, olyan jól esik elbeszélgetni az elhunyt sok érdemes tulajdonságáról... Édes egy öcsém, egypár ezer hold jó termőföld és egy ilyen halál, - becsületszavamra, több jót nem is igen kívánnék magamnak.
20.
Elképzelem, hogy micsoda heurékával üthetett a homlokára az a nagyképű ökör, aki először bökkentette ki a nagy bölcseséget, hogy nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk. Hát ha nem azért élünk, hogy együnk, szeretném én azt a bölcselkedőt, azt a költőt, azt az eszmehőst látni, aki meg tudná mondani, hogy miért élünk.
Az idealisták szerint az embernek az a célja, hogy az Igazság felé fejlődjék, de az Igazság az, hogy mindenkinek meglegyen a maga mindennapi ennivalója. Az állambölcs, a forradalmár, a próféta mind az Igazság felé fordul sugárzó arcával, sőt Krisztus «egy akol - egy pásztor»-metaforája leplezetlenül meg is mondja, hogy Isten országa a jászol, amely mindenki számára tele van. Amíg világ a világ, élni fog Krisztus az emberek szívében, mert az igéje nem metafizika, hanem kenyér és bor. Az emberiség legszebb útjának azt tartom, amikor Krisztus a tanítványaival a búzavetésben jár, a kalászokat rágcsálja és a nap fényében gyönyörködvén lelkével Istenhez közeledik.
Fourier-nak kinevetett, kicsúfolt álmainak legvégén is a falanszter volt, amelynek minden egyes cellájában ott forr a pot au feu. Ezermillió ember, aki egyszerre kanalazza a húslevest: ez volt a vakmerő utópia, amelyért a legkeservesebb mártiriumot, a nevetségességet kellett hurcolnia. Ez a mindennapi leves a végállomás; nincs az a képzelet, ami ezen túl valami célt tudna találni. Ezért vagyok dühös, ha a kerekhasú, megbékélt nyárspolgárt csúfolják. A nyárspolgárt gúnyolni: istenkáromlás. A forradalmár a maga legszentebb ideálját tapossa meg benne. A nyárspolgár az a forradalmár, akinek már jól megy.
Te se mondhatod rám, hogy valami nagyravágyó démon laknék bennem, de néhanapján azért szeretnék isten lenni. Zeüsztől jött meg rá a kedvem, amikor úri kedvére bikává változtatta át magát. Ő a szép Európáért követte el magán ezt a metamorfózist, ami - valljuk be - elég gyönge dolog, mert ha isten létére nem bízott a maga férfi-mivoltában, méltóságteljesebb formában is segíthetett volna rajta. De én a bikától nem szimbólikus erejét irigylem, hanem azt a négy gyomrát, amit a magam nyápic gyomra helyett kaphatnék tőle. Általában a húsevő állatot fejlettebbnek tartják, mint a fűevőt, mert hamarabb jóllakik és nem köll az idejét folyton evéssel eltöltenie. Hát hiszen az oroszlánnak elég szép az élete, amíg fiatal. A kenyérkeresete csupa izgalmas sport, napokig hajszolja a fürge és gyanakvó gazella-nyájat és amikor végre zsákmányt leterítve először beleszürcsöl a melegen gőzölgő vérbe, az olyan lehet, mint amikor a marathoni győztes issza ki az édes borral telt kupát. De ha megvénül az oroszlán és meglazulnak az inai, akkor keservesen láthatja, hogy a Gondviselés egyáltalán nem az őkedvére teremtette a világot. Igaz, hogy ha ő meglassul az üldözésben, akad öreg gazella, aki meg a menekülésben lustul el. De viszont az oroszlánnak öregségére a foga is meggyöngül és a gazella minél öregebb, annál szívósabb húsú. Ha behunyom a szemem, idehallom a libiai sivatagból a kivénült oroszlánok panaszos ordítását. Tele van vele a világ.
A legelésző állatnak nincs ilyen tragédiája. Ha szép virágos rétet látok, szeretnék beleharapni és a nyál összefut a számban. Ez a vágyódásom az ősidőkből maradt meg, amikor még az a kis féregnyulvány a belemen rendes, kérődzésre alkalmas gyomor volt. Szép élete csak a legelésző baromnak van. Fejét folyton a földre szegzi és remegő orrcimpákkal botanizálva szedegeti magába az ízeket és illatokat. Sohsem néz a tágas horizontok felé, sohse bámul az ég boltozatába, - az a kis darab föld az orra előtt: az az ő világa. Kielégíthetetlen evésébe elmerülve, nem törődik vele, akárhányan legelnek is körülötte, nincs benne féltékenység, irigység, a holnap gondja tiszta lelkébe nem ültette el a legemberibb betegséget: a kapzsiságot. És ha fáradtan elheveredik, akkor jön az ő számára a legfinomabb pszichológiai gyönyörűség: a kérődzés. Gyomra kriptájából fölsétálnak az egyszer már átélvezett ízek és illatok és ez a testté vált visszaemlékezés megóvja őt a magányos órák töprengéseitől, amelyek a szegény emberi nemet oly sok ezer év óta hajszolják pihenéstelenül végzete felé.
Engem ebben az egész dologban csak az az egy aggaszt, hogy a sok zöld kosztra nem ízlenék a spriccer. Annyira barom pedig mégse tudnék lenni, hogy arról lemondjak. De azon is tudnék segíteni: legelészés közben folyton sósmandulát rágcsálnék. Elvégre a mandula is növény!
21.
(Közbevetett megjegyzés.) A tudomány számára meg kell örökítenem, hogy van nekem egy ismerősöm, akiben ember-voltának tökéletes érintetlensége mellett megvan a gyomornak ez a visszaemlékező tehetsége.
Ismerősöm amellett, hogy rendkívül nagyevő, a sors jóindulata folytán inyenc is; a masszákban élvezni tudja a minőséget is. Hatalmas ebédje után nála nem szokott jelentkezni a jóllakottak pihegő ernyedtsége, a betöltött vágyaknak az a nehéz ájulása, amely az ebédutáni szundikálásba húzza a lelket. Ellenkezőleg, ilyenkor gyönyörteljes várakozások fénye gyullad ki az arcán és szivarját szíva, karosszékében hátradőlve valami új, valami emberfölötti szenzációra készül. Szelleme ilyenkor a legfrissebb, minden irányban egyformán terjed és minden felvetődött témát egyforma érdeklődéssel ragad meg. De társalgás közben egyszer csak megvonaglik az arca, a szeme a földöntúli víziók magasságába szegeződik, szája valami édes gyönyör torz mosolyára nyilik ki és elragadtatva rebegi:
- Jaj, ez a töltött káposzta!
Nem «az», hanem «ez» a töltött káposzta. Gyomrával újból áttapogatja, átanalizálja a furfangosan összehordott alkat-elemeket, nincs az az apró részlet, ami figyelmét elkerülné és hirtelen fölsikolt:
- Jaj! Ez a kis fokhagyma a töltelékben! Asszonyom, engedje meg, hogy ezért külön megcsókoljam azt a drága kezét!
Ilyenkor tökéletesen hasonlít a nagy szerelmi regények hőséhez, aki elragadtatva suttogja:
- Még most is érzem ajkamon csókjának az ízét!
22.
Kereken megmondom, hogy az irodalom hibás benne, ha az emberi szellem érdeklődési körében a szerelem mellett nem jutott hely az evésnek. Hogy szak-nyelven szóljak: az irodalomnak jobb sajtója volt.
Biztos, hogy az ősidőkben az evés volt az emberélet vezető motivuma és a szerelem csak akkor kezdett jelentőségében elterpeszkedni, amikor már minden egyes falatozást nem előztek meg az őserdők élethalál-harcai.
Tagadhatatlanul zseniális ember volt, aki szerelmesének ajkát először hasonlította a cseresznyéhez, de azóta növény, állat és ásványvilág a szerelem szótára lett. Salamon, az Énekek-Éneke költője még sután kapkod hasonlatokért a kecske-gödölye és az elefántcsont-torony után. Ő még olyan volt, mint a vak, aki most kapta vissza a szemevilágát. Pár ezer év mulva már ő is tudta volna, hogy a női kebel nem kis kecske-gida, hanem pihegő halom, a nő nyaka pedig nem elefántcsont-torony, hanem büszke hattyú-nyak. Bölcs Salamontól Paul Bourget-ig a tudós doktoroknak micsoda hatalmas serege, aki tudományával és művészetével a szerelem egyszerű kis gyerek-betegségét olyan sokrétű, bonyolult kórrá terebélyesítette!
Az ivás még valahogy be tudott surranni az irodalom kegyeibe. Legalább néhány bordalt kapott, amivel elérte, hogy ivó ember a legromantikusabb képzelet előtt is megmaradt a rokonszenv hősének.
Az evés csak szakácskönyveket kapott az irodalomtól, a szakácskönyvek írója pedig úgy aránylik az evéshez, mint a szülésznő a szerelemhez. Az evés egyetlen költője Brillat Savarin volt, de őt is kinevették, mert a svájci havasokat bejárván, csak a hegyi patakok pisztrángjairól írt és a fenyves erdők nemes kis madarairól, amelyek szalonnába pirítva oly élvezetes csemegék a kiadósabb bifsztek után. Ugyanezek a nevetők rendjénvalónak találják, ha Bourget hősnője bekóborolja egész Itáliát és útjából csak arra a selymes szőke bajuszra emlékezik, arra a szőr-pamacsra az imádott férfi orra alatt.
Még várok egy darabig, hogy csak hadd gyüljön bennem a gyomorsav, a borivók e könyörtelen büntetése; de ha egyszer majd fölforr bennem, lantomhoz kapok és fölcsapok az evés énekesének. Mert arról nyugodt lehetsz, hogy az evés első Petrarcája gyomorbajos ember lesz.