Hajók és hajósok

Hajók és hajósok szerző: Gárdonyi Géza

       Azon időben hogy a Szent-földért harcoltanak a keresztények, hajóra üle Assziszi Szent Ferenc is; hogy elmenne Kamel szultán táborába, s megtérítené őt a keresztnek erejével.
S véle utazának tanítványai, tizenegyen.
Lőn pedig, hogy az alkonyat a tengeren éré a hajót, s a kapitány nem akara tovább haladni, nehogy az ellenséges gályák hatalmába essék.
Parancsola azért egyik legényének, mondván:
- Bocsásd alá az ónt és mérd meg a mélységet: alkalmatos-e a hely a vasmacska leeresztésére?
A legény tehát vízbe veté az ónt, és monda:
- Száz singnél is mélyebb e helyen a tenger.
Minek utána a kapitány rútul káromkodék.
Mert csak nyolcvan singnyi hosszú vala a vasmacskának lánca; tovább haladniok pedig nem vala bátorságos.
És szóla néki egy tanítvány:
- Nem féled-e Istent, hogy meghall?
És monda a másik is:
- Nem tudod-e, hogy szent ember űl a hajódon?
A kapitány pedig felele:
- Mi közöm Istennel és a szentjeivel? Ha vész támad ez éjjelen vajjon megragadja-e a én hajóm láncát az Isten vagy az ő szentje, hogy fel ne forduljunk?
És a tanítványokra fortyanván, kiálta:
- Rongyos buta népség, hogy mersz ellenem vakkanni! Hajómon ingyen utaztok. Köszönd meg, hogy ki nem teszlek istentekkel együtt a tenger közepén.
A tanítványok erre megfélemedének, és Szent Ferenc köré húzódának, mint égzengéskor a bárányok a pásztor köré.
És fohászkodának oldalt pillogván:
- Micsoda hajóra tévedtünk! Pogánynál is pogányabb ez az ember!
Az egyik pedig megrántá a szentnek köntösét és susogá haraggal:
- Mester, dorgáld meg őt!
A szent gondolkodva néz maga elé, és felele:
- Nem származhatik hit semmi dorgálásból.
A tenger azonban csendes marada. Békés csillagzatok tündöklének az enyhe éjszakában.
A hajó lámpása körűl vacsorára gyűlének az útasok. A kapitány is. Szent Ferenc is ott szegé meg korpából sütött kenyerét, megosztván tanítványaival.
S egy utas megszólala, mondván:
- Valóban jámbor emberek ezek. Csak falat kenyér az esteli étkök, és arra is kétszer imádkoznak.
És a kapitány felelé:
- Kábolygó ájtatosok ezek. Képzeletök levegőben járó embereket teremt, s ők is a felhők fölé vágynak.
És evék.
Egy utas azonban mondá:
- Vajjon te nem vagy-e keresztény?
A kapitány vállat vona erre, s felelé:
- Okos emberek nem élnek mesével.
És ivék.
Beszédére pedig hosszú csend következék. Mert sokféle ember vala ottan, és senki nem mere szólani.
És monda ekkor az egyik tanítvány a szentnek:
- Mester, min gondolkodol?
És amaz felelé maga elé révedező szemmel:
- Azon gondolkodom, kinek volt nagyobb a hite? A századosnak-e, aki Jézust arra kérte, hogy a távolból gyógyítsa meg a szolgáját? Vagy a koldús Bartimeónak, aki vakon is látta Jézust? Vagy a latornak, akinek lelke akkor fordúlt hittel Jézushoz, mikor őt még a tanítványai is elhagyták?
És újra csend következék. Mindenek szeme a szentre tapada. Ki is ül vala fehér arccal és nyugodt tekintettel. S mikoron szól vala, hangja miként a méhek szelíd zengése. S mikoron hallgat vala, szemei miként a befagyott tó.
A szent azonban újra megszólala:
- Látjátok-e a csillagokat a magasság boltozatján? Örök mécsekként égnek minden éjszaka. Ki gyujtogatta meg lángjokat? Ki táplálja tüzöket? Lefelé világítanak-e? vagy inkább fölfelé?
És aki ily kérdésekkel bámulja az eget, s azt mondja végtére: - Hiszem, hogy él odafenn az Isten! - az olyan embernek csekély a hite.
Az olyan ember hasonlít ama hajóshoz, aki tudja merre kell haladnia, de kormány-rúdja nincsen.
S nézzétek a tengernek végtelen vizét. Kinek tenyeréből özönlött ide ez a sok víz? Ez a mélységeket megtöltő, temérdek vízen víz? Ki párologtatja fel e vizekből a szép fehér felhőket? Kinek a fuvallata hordja el a tenger felhőit a messze világnak partjaira? a messze világ belső tartományaira, hogy megöntözze az erdőket, melyekben az oktalan állatok élnek, és a mezőket, melyeken a kenyér terem?
És aki elgondolja mindezt, és a kenyeret megszegvén igy szól: Isten jóságos keze lebeg a tengeren és a zöldelő mezők felett! - még annak is csekély a hite.
Hasonlít ama hajóshoz, kinek vagyon út-iránya, vagyon kormány-rúdja, de vitorlája nincsen.
S nézzétek azt az embert, kinek szeme immár annyira megvilágosodott, hogy nemcsak az eget látja és nem csupán a földet, hanem az Alkotó kezenyomását is az Égen és a Földön. Az olyan ember az evangéliumokat olvassa éj és napon által.
És a szent könyvet ölébe bocsátva, szól imígyen:
- Valóban lélek az ember és nem hús; Jézus pedig égből közénk szállott legfehérebb lélek volt ezen a Földön.
De még az olyan embernek is csekély a hite.
Hasonlit ama hajóshoz, ki már a mélységet is megtudja mérni; a vasmacskát is meg tudja vetni. De lát a magáénál szereltebb hajót.
Milyen az?
Nézzétek azt az embert, akinek nemcsak a Szentirás szent, hanem az Egyház is, mely a Szentíráson épült. Aki ha elmondja a hiszekegyet, minden mondatra rábólint, és aki ha nyomorgót lát, elszomorodva szól:
- Testvérem!...
- S lám még erről se mondhatom, hogy sok a hite.
Pedig lássátok olyan hajóhoz hasonlít, amely a vizek viharában épp oly erős szárnyakon lebeg, mint a vizek enyhén. Árboca mintha vasból volna, vitorlája mintha téphetetlen bőrből. S tévelygés nélkül szállítja értékeit a cél felé.
Dehát azt kérditek csendes magatokban:
- Kinek hajója lehet jobb és erősebb? Kinek rakománya lehet púpozottabb?
Hátnem púpozottabb hit-e az, ha valaki mindezeken felül hiszen kóborló ördögöt, éjféli boszorkányt, erdei lidércet, temetői rémet, tenyérvonalakat, varázsló igét, álmot és jóslatot?
Az olyan ember hasonlít ama hajóhoz, amelyre több vitorlát vontak, mint amennyi kellene. Kedvező szelekben is ferde-furdán halad, s túlságaival téveszti járását.
Az olyan embernek már sok a hite, több is mint kellene.
És lássátok, van olyan lelkes állat, akinek hite még azét is tetézi, minden eddigi hitnél nagyobb, temérdekebb.
Az, aki meg van keresztelve, de azt hiszi, hogy mégis pogány;
aki hallotta a Hegyi beszédet, de azt hiszi, hogy velősebb annál némely kocsmai szónoklat;
akire rásüt az Égnek fényes napja, de azt hiszi, hogy az csak réztányér, és hogy az a világosság és az a melegség csak véletlenül igazodik ránk a magasságból;
aki azt hiszi, hogy az első fűszál mag nélkül, véletlenül hajtott ki a földből, s az első ember is csak úgy magától söndörödött elő az agyagból;
aki azt hiszi, hogy az ég csak fekete ürességtenger, amelynek neve Holt-Semmi, és annak a vak esztelen holt semminek, annak az ürességtengernek a szülötte ez a milliom színű, milliom szemű, milliom szívű élő-elevén Mindenség.
Lássátok ez az a hit, amely a legnagyobb, legtemérdekebb.
Ám az ilyen ember hasonlít ahhoz a hajóshoz aki cél és irány nélkül tévelyeg az Óceánon. Volna kormánya, de rábízza magát a szellőkre. Volna vitorlája, de nem tud szembe haladni a tenger fuvalmával. Látja a magasban a Sarkcsillagot, de nem igazodik hozzá. Jár a vizek színén, és sohase nézi meg, micsoda mélységek vannak a világon? Vaktában veti el olykor a vasmacskáját, de mindig rövidre ereszti a lánczot: csak a híg vízbe kapogat avval is.
Az ilyen hajós gond nélkül evezget a csendes vizeken; de mikor fejére komorodik az idő, s feltámadnak a zúgó viharok, elragadják a hajót a hánytorgó hullámok között és a szelek forgatagába vetik. S a vihar összerontja az első kőszirtes zátonyon.
... A kapitány könnybe lábadt szemmel álmélkodva nézé a szentet, és mindnyájan hallgatának.
De a szent nem beszéle tovább.
És a hajó népe lassankint eloszladozék, hogy alvásra térnének.
A szent is lefeküvék a hajó egy zugában, s körülötte a tanítványai, mint juhok a pásztor körül.
A kapitány azonban fenmarada.
És éjhosszat láták őt ülni a hajó tatján, amint gondba merülten bámulta a tengeren rezgő csillagokat.