Hagyjatok élni!
szerző: Komjáthy Jenő
Hagyjatok élni, álmodozni!
Egyetlen s összes vágyam ez.
S gyöngéd szavak mezébe öltöm,
Mi bennem célt, formát keres.
Nesz nélkül jár, szellemruhában,
Mi itt benn féktelen lobog. -
Szépen, szerényen meghuzódom,
Csak ne zavarjon hangotok!
Idegzetem túlfinomult már,
Nem állhatom a durva zajt,
A kapzsi munka vad zörejjét,
Sikoltó vágyat, nyers kacajt.
Gépemberek goromba harca,
Barbár csatája kín nekem...
Jobb gondolkozni, elmerengni
Szép, céltalan, bús éltemen.
Ne zavarjátok édes álmom,
S kimélve nyúljatok felém!
Mert minden érintés megölhet,
S nekem az ember arca rém.
Ne dúlja föl szentségtelen kéz
Magányom csöndes templomát,
Ahol Isten boldog világa
Szűrődik a lombormon át!
Kedvemre élni, révedezni
Egy lombsátor elég nekem,
Hol szívsugárból, eszmeszálból
Világom békén szőhetem.
Napvágyak zúgnak el fölöttem,
De általszűri lángjokat
Az eszmék árnyas lombozatja,
A tiszta, hűvös gondolat.
Nagy, réveteg, sóvár szemem már
A végtelen szivébe néz -
De minden percben megzavarhat
Egy durva hang, egy durva kéz.
Ha aljas sziszó, bárgyu színek
Vegyülnek az összhang közé,
Megváltozott az égi mű már,
Nem olyan, mint lelkem szövé.
Hagyjatok élni, álmodozni!
Egyetlen nagy kérésem ez.
S finom, csodás remekbe vésem,
Mi bennem célt, formát keres.
És halkan járok, ködruhában,
Ha lábam köztetek halad,
Pedig a roppant fénytehertől
Szegény szivem majd megszakad!