Hadifogság
szerző: Bányai Kornél
Nyugat 1923. 4. szám

(Trilógia. II. rész.)

Ezer évek óta sötétbe csavarva ülünk az időben,
szemünk színes kő, lábunk föld húsába karmoló gyökér.
Élünk vagy meghaltunk, nem tudjuk, hiába
bókol fölénk a nap s a csillagok sok tarka nyájai
hiába vonulnak arcunkon át a mélybe.
Bimbók robbannak, parittyás csillagok, lidérces városok
zenélnek s fülünk kagylóin bong a csönd.
Reszketve tapogatjuk arcunk alatt a koponyát
és nem tudjuk kik vagyunk, mit ülünk itt némán,
minden torlódásban egyedül mint sírokon a kő?
Ó eltátott, csillogó, nagy szája a világnak,
hol van magunkra hír és felelet?
Ó csókoló, fátylas, forró messziségek,
hol van magunkat fölperzselni tűz?
Valaki búgó csigákkal játszik körülöttünk,
szivárványt nyír színes papírból mint a gyermek
s bolondos ujjain keresztül csillagok peregnek,
kopognak homlokunkon mint a gyöngy.
Valaki itt zöld tréfákat eszelt ki
s egymással morzsol minden életet.
Ó élet, élet, szobrok vagyunk setétek, némák,
fejünk az égig ér nagy mozdulatlanul
s varangyok ülnek rajtunk: anyáink csókjai!
Voltunk, leszünk vagy vagyunk mindörökké?
Avagy talán egy éjjel sikoltva, döngve dőlünk,
megingunk és a sürgölődőd térbe,
az eltátott, csillogó, nagy szájba zuhannunk?