Habozás
szerző: Csokonai Vitéz Mihály
Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet az én Lillám nem szeretne.
Örömmel megválnék tőled, komor város,
Ha menésem az övével lenne páros.
De mely édes örömtől kell megfosztatnom,
Ha nem lehet szép hívemmel itt múlatnom,
Ha északra lakik már ő, én meg délre,
Ha csókokat raggatnom kell csak levélre.
Óh iszonyú búcsúvétel,
Mely egy áldott szívtől vét el!
Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet az én Lillám nem szeretne.
Összeütném sarkantyúmat, megindúlnék,
Még e város felé háttal sem fordúlnék.
De egy égő szívet hagyni magánosan,
Mely kivűlem beteg lenne halálosan,
Nem engedi a szövetség s a szerelem,
Mely lángoló tüze által harcol velem.
Óh milyen két szörnyű gond főz!
Egek! Lilla! Ah, melyik győz?
Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet az én Lillám nem szeretne.
Vigan tenném fel lantomat szekerembe,
Ha őtet is ültethetném az ölembe.
De ki előtt kell danolni már énnekem?
Egy pár édes csókot kitől nyér énekem?
Ki biztatja Múzsám édes mosolygással?
Ki önt belém lelket egy fél pillantással?
Árva Múzsa! árva író!
Óh lesz-é egy biztató szó?
Nem hagyom itt ezt a várost, mert nem lehet,
Mert Lillától szívem búcsút nem is vehet.
Nem mehetek; tartóztatnak szent kötelek,
Szívem gyengébb, mint meg tudna víni velek.
Múljatok hát, szép szándékok! maradjatok,
Ha Lillát is el kell hagynom miattatok.
Lemondok a dicsőségről, bár szeretem,
Csakhogy ezen gyöngykincsemet megvehetem.
Ő érte megvetem mindazt,
A mi tőle külön szakaszt.
Lilla.
Hagyd itt hívem! ezt a várost, bár nehezen,
Bár szeret is szegény Lillád, s könnyez ezen.
Hagyd itt! Szívem kebeledben fog gyúladni,
A tiédnek az enyimben kell maradni.
E hév csókban, melyet szádra ragasztottam,
Lelkem' minden indúlattal kibuzgottam. ─
Vitéz.
Vedd el te is ezt én tőlem, kegyes lélek!
Csak árnyékom megy el; magam benned élek. ─
Kellemes szűz! ─
Lilla.
Ah, kedves hív!
Ketten.
Ne félj: néked dobog e szív!!