Hölgyvilág
szerző: Kaffka Margit
A kis zugiskolában, rejtve a pad alatt leveleztünk Hellával, az unokatestvéremmel. Szép, rendes betűivel írott, apró cédulákon juttatott hozzám ilyen értesítéseket: „Kérlek, Apponyi ma interpellál, tegnap bejelentette a nemzeti pártban!” – vagy: „Pompás kép van Tisza Kálmánról az Üstökös-ben – nem tudom, mit jelent, de valami frivol; tízpercben majd elmesélem. A viccet Móric Palya írta alá…” Mohón olvastam ezeket az országos fontosságú közléseket és szörnyen büszke voltam, hogy én most „politizálok”, mint a felnőtt férfiak, fiskális meg szolgabíró bácsik otthon, asztal után, kis bortól hangoskodó szóval és mély pipafüstben. „Politika”, igen, ez valami szörnyű nagy, komoly és eszes dolog – a család felnőtt női, anyáink előtt is tabu, szent és felfoghatatlan; – nekik nem szabad, nem illik beleszólni, ők még azt sem tudják tán, hogy mit jelent „interpellálni”, vagy mi fán terem a Nemzeti Párt? Hát vajon arra mit szólnának, hogy mi, kis kamaszok, kik „zsindely van a házon” ösmert jelszóra sértett méltósággól és fanyar mosollyal szoktunk kivonulni a vicogó asszonytársaságból – magunk közt élni tudunk ezzel a csiklandós; izgalmas, nagyos szóval: frivol? De legbüszkébb mégis arra voltam, hogy komoly és hű, emberes cinkos barátságban összetart velem és titkolódzik velem Hella, az unokanővérem, aki már tizenkét éves, és kettővel feljebb jár, mint én – a komoly, barna szemű kisleány, akinek már „elvei” is vannak és karaktere; aki tisztában van a „korrektség követelményeivel”; – akinek a nyolcadikos bátyja önképzőköri titkár és „liberális gondolkozású”, az édesapja jeles szónok a megyebizottságban s egy távoli nagynénje Hortense grófnő címen egy „művet” írt, igen, valóságos nyomtatott regényt, sőt ki is adta a nagy tűz után a károsultak javára… igaz, hogy csúfolták is érte megyeszerte eleget.
Ettől eltekintve egészen gyerek voltam még, játszós és nőiségemben felébresztetlen. Még sokszor kellett figyelmeztetni otthon, hogy a köröm úgy szép, ha tiszta, és hogy az ember nem dug a szájába fél kiflit egyszerre. A felnőtt férfiakat még bácsiztam, és előre köszöntem nekik az utcán; a hajamat szorosan a homlokomra tapasztották vizes kefével, és befonták kemény kis konta copfba; így is mindig baj volt, játék közben meglazult, apró hajak előreestek, ziláltan lógtak be pattanással sűrűn pettyezett homlokomba. Délutánonkint, ha elkészültem a horgolásleckével (anyám adta fel, húsz sort egy szörnyűséges, örökös párnaciha betétből) – rohantam le a kertbe. Parlag és dudvás hely volt az akkor, nem vetették be semmivel, mert a házigazda építkezni készült, odarakatta a sok téglát, nagy szál gerendákat magasan egy tűzifal aljába. Hát az volt a vár. Egy régi, középkori várkastély, szédületes sziklafal ormán, bástyák, hidak, lőrések, toronyszobák… sok száz szolga, csatlós, fullajtár, fráj… mérhetetlen hatalom és kincseskamrák színig tele… s az egésznek úrnője: én. A sápadt lovagkisasszony, ki nehéz selymektől és ékszerektől roskadozva lépdelek a magas termeken és fegyveres csarnokokon át. Éreztem a dús, tömött aranyhaj súlyát, szinte hátrahúzta a fejem; szolganők és hölgyek seregét tudtam a hátam mögött, ahogy tisztelettel és némán követnek… Vagy színház volt a gerendahalom; a fapalánk tájékán fényes páholyok, bólintó és mosolygó, tarka selymű nőkkel; – a nézőteret kiraktam téglákból; – a színpadon én voltam, megint én – jártam és deklamáltam a láthatatlan partnerekkel, énekeltem hallhatatlanul, hajlongtam, és köszöntem a felzúgó tapsvihar közepett, és fáradtan hulltam össze végre a kis öltözőben – mely a palánk és egy vadbodzabokor közt volt, spárgára kötött ócska nagykendővel elfüggönyözve. Ez a kétféle játékom volt. De micsoda tapsok, milyen álmok és élmények, amikor még játszanom szabadott az életet, és a magam kedvére játszottam meg – hogy igazán én lehettem é n; és minden a kedvemért volt, körülem csoportosult, sőt szót fogadott, és utamba nem állt – mert csak üres levegőből volt minden egyéb…
Kiáltva hívtak, fel kellett szaladnom valamit segíteni; vagy megkérdezték, hogy a holnapi leckét vajon ugyan ki tanulta meg? Hát a nagy kisasszony kinn csámpáskodik, játszik, mint valami kisgyerek? – És milyen boglyas! Hát a blúzát hova kente, hol piszkolta be? Elő csak egy-kettő azzal a földrajzzal meg a számtanfeladvánnyal!
Hellának, akit nagyra becsültem és szerettem, aki egyetlen barátnőm volt – sohase mertem volna említeni, hogy én még játszom. Feljebb járt, már tizenkét éves volt, komoly, határozott kisleány; összeszorított szájjal messzire nézett a levegőbe, s azt mondta keményen: „Én íróné leszek!” – Hortense grófnő koszorúja lebegett előtte vagy a gimnáziumi önképzőkör; bátyja, az eminens diák, szép, fiús diadalai? (Múlt évben esett el Galíciában az is, szegény!) Ha Hella hozzám jött vasárnap délutánonként, kart karba öltve nagy komolyan sétáltunk a szobákon végig vagy a virágágyas udvaron, és eszméket cseréltünk. Egyszer a szomszédné, aki megleste a beszédünket, említette is nagyanyánknak: vigyázzon, az ilyen nagy-okos gyerekekből sohase lesz élő, elhal az ilyen, mielőtt leánnyá fejlődne – mert nem rendes dolog ez! De hát mit hallott? „A mai korban, a civilizációnak ezen a fokán…” – magyarázta Hella, mikor a szomszédné léckerítése előtt elhaladtunk; majd visszatéret az én hangom vitázott: „Kérlek, az népművelési szempontból is kívánatos…” Aztán a parlamentarizmus szakkifejezéseit leste el a szomszédasszony és tűnődve, rosszallón – határozatlanul bólingattak a kistornácon nagyanyámmal. A barátnőm érvei kissé elfárasztottak, este némán ültem a vacsoránál, nevemen híttak, és nem hallottam – földhöz vágtam a dohányszelencét, ha bácsi kérte, hogy vigyem oda neki; ilyenkor megszidtak, kicsúfoltak… Másnap újra leveleztünk (ez szebb volt és izgatóbb) – míg Helláék osztálya fizikát felelt, és nekünk mértani rajzot kellett volna csinálni. Egy tanárunk volt mindenre, jó öreg, pipás, protestáns lelkész; szerette, ha hangosan és folyékonyan mondjuk fel a leckén – ő a könyvbe nézett, hogy ott úgy van-e; egyébbel nemigen törődött.
Volt azelőtt egy másik is; piarista tanár, azt mondták, híres tudós, s hogy a rendje valamiért büntetésből küldte pár évre a mi kis városunkba; csakugyan hallom is most gyakran a nevét külföldi, tudományos gyűlésekkel és nagy, vitatott, emlegetett munkákkal kapcsolatban. Akkor mi csak a furcsaságát és különös rútságát láttuk és vihogtuk; ő viszont rajtunk, csitriken tombolta ki gúnyos és kérlelhetetlen nőmegvetését. Nemigen mondott nekünk a nagy tudományából semmit, tán csakugyan nem voltunk rá érdemesek – csak epés vicceket mondott a rovásunkra… ó, de milyeneket! Élményünk és izgalmas örömünk volt az ő megvető és geniális szabadszájúsága, lihegve vittük haza a hírt – csemegéül az ebédhez, a botránkozó családi asztalhoz. Végre már csak erről beszélt a város; micsoda frivolitások! – sóhajtoztak a nők élvezettel. És akkor a nőegylet elnöknője (az iskolánk fenntartó és gondozó hatósága volt az) – egy szép levélben megköszönte a tudós tanár „eddigi fáradozásait”; mert hiába, „városunk ifjú leánycsemetéinek erkölcsi finomságát és lelki ártatlanságát” nem tehette kockára! A kitűnő szerzetes visszaküldte őnagysága szigorú levelét, de a helyesírás elleni hibákat szívességből előbb piros tintával mind kijavítgatta benne. Mink aztán maradtunk az öreg tiszteletessel, és a vizsgákon mindenki sírt a meghatottságtól, mert úgy daráltunk, mint a vízfolyás, a könyv elejét csakúgy, mint a hátulját – s játszva folytattuk, ahol a másik elhagyta. És egészben véve lettünk olyan okosak tőle, mint a mai rendszeres, tanterves, szaktanításos iskolák növendékei.
Egyszer egy ilyen tartalmú cédulát kaptam Hellától: „Kérlek, valami rendkívül fontos ügyben tanácskoznom kell veled; jöjj tízpercben a hátsó folyosóra! Irodalmi ügy. Mély titoktartás!” – Erre végképp és reménytelenül összezavartam a törtek osztását, egy nagy poca is esett a számtanirka közepére, és jó tiszteletesünk udvariatlanul „kis malac”-nak nevezett. De végre is csengettek; összedugtuk a fejünket Hellával a kis folyosón. „Nézd, kérlek – mondta komolyan –, elhatároztam, hogy egy lapot fogunk szerkeszteni. A bátyámék is csinálnak, a hetedikesekkel együtt; az övéknek Haladás lesz a címe, és litografáltatni fogják a megyeházi hajdúval; már előfizetőjük is van. Tegnap benn volt a megyegyűlésre Adorján bácsi meg Gábor, a fia, aki vőlegény, meg a leendő apósa, mind hozzánk szálltak; és a fiúk felcsípték őket; tréfásan vették, de előfizettek. A mi lapunkat egyelőre csak írni fogom, nekem jó az írásom; én leszek tehát a felelős szerkesztő, te pedig a főmunkatárs. Helyesled?” – „Nagyon helyeslem!” – feleltem komolyan és nem árulva el nagy álmélkodásom. „Jó. Akkor kezdj minél előbb munkához; írhatnád mindig a tárcát, vezethetnéd a színházi rovatot! Hogy miről írj? Hát például… a magyarországi fürdőkről lehetne! Akarod? Én az első vezércikket el is kezdtem az este.”
Boldogan és izgultan helyeseltem, akartam mindent, amit az okos Hella kigondolt; bár sehogy se tudtam elképzelni; sebaj, majd megcsinálódik valahogy, gondoltam bizalommal. És hetekig mind csak terveztünk, beszéltünk, leveleztünk az „ügy”-ről. Milyen jó volt. Hella sürgetett is már; akkor azt füllentettem, hogy már én is dolgozom. Egy hét múlva azután új tervvel jött Hella. Otthon valahogy szót ejtett a mi lapunkról a bátyja előtt; az leintette ugyan, és apásan utasította a főzőkanálhoz, de diákbarátja és szerkesztőtársa a Haladás-nál másképp gondolkozott. Az épp akkor készült cikket írni a „nőemancipáció”-ról; igen, miért ne dolgozhassanak a kiválóbb szellemű nők is az emberi haladás érdekében? Vége az lett, hogy meghívtak bennünket, „kiválóbb szellemű nők”-et a lapjukhoz munkatársnak, és elhatározták, hogy egy Hölgyvilág című mellékletet is adnak, és azt mi, nők, fogjuk írni, vezetni, szerkeszteni. Most már csak az a fő, hogy „lapzárta” előtt benyújthassuk a cikkeinket – mondta Hella kissé aggodalmasan. Mennyire vagy?… Nem, kérlek, így nem lehet dolgozni; ezek a bohémek milyen lusták! Nézd! Írj te szépirodalmat! „Egy tallér pályafutása”, volna ehhez kedved? Oly jó téma! De kezdd el, holnapra lássak belőle valamit!
Ijedten és buzgón ígértem meg, és másnap délelőttre (mit tesz a szerkesztői szigor!) csakugyan hoztam két pocás, írott oldalt, életem első, legelső zsengéit. Hella szerkesztő nagy odaadással olvasta végig a hittanórában, és lopva, a pad alatt vissza is nyújtotta a kéziratot; ez volt aláírva: „Nagyon szép mű. Csakhogy ám ez egy tavaszi reggel leírása! Nem szabad így eltérni a tárgytól” Összegyűrtem a papírt, le voltam sújtva, művészi önérzetemben megbántva; tízpercben apprehenziósan ki akartam kerülni Hellát. De ő felém jött, szeretettel simította arcomhoz barna képét, gyengéd volt, jó és okos. „Add ide, majd én otthon megcsinálom, összekapcsolom a tallérral. Hisz a tallér születhetett azon a szép, tavaszi reggelen; akkor került ki, mondjuk, a pénzverőből; új volt neki az egész világ, nagy reményektől dagadt a keble… Add csak, holnap majd visszahozom; általában írhatjuk együtt, jó?” Hálásan és megkönnyebbülten engedtem; és azontúl felváltva dolgoztunk e művön. A Tallér, mely ama ragyogó üde, tavaszi hajnalon kerül ki a pénzverő hivatalból, megkezdi pályafutását. Először (csak tudnám, mi módon) egy nyomorgó családhoz kerül, és szívfacsaró körülmények közt menti meg őket az éhhaláltól. (Ezt én írtam.) Aztán titokzatos módon mindjárt egy kormánypárti képviselő tárcájába jut; ez azonban aljas célra adja, a korrupciót növeli vele hazánkban, mert a választása előtt korteseit vesztegeti meg vele, hogy a tallér maga is elpirul szégyenében. (Ez az epizód, emlékszem, Hella genie-jének köszöni létét.) És így ment tovább napról napra, részletről részletre. Ó, ha vissza tudnék rá jobban emlékezni, ha kezembe akadna valahogy, de félek, nagyon félek, hogy ez első irodalmi próbálkozásom silány szellemi élősdiség terméke, hogy a kedves Hellának annyival, de annyival több része volt benne; noha nagylelkűen az én művemnek vallotta, és én még ezt is elhittem neki, mert mit nem hittem volna el egy tizenkétévesnek; aki kettővel feljebb jár, annyival okosabb, és minden bizonnyal írónőnek készül? Egy napon kijelentette, hogy a beszélyem készen van, ő már be is nyújtotta, csak még az álnév felől kell végleg döntenem. Rajzóra után erről is döntött; „Pintyőke”, mondta, ez jó lesz! Hát hogyne lett volna jó! Pintyőke!
És ezután bekövetkezett a nagy baj – a leleplezés, az avatatlanok gúnyja és még ennél is rosszabb. Másnap a jó tiszteletes elfogta egy cédulánkat; egy levelet, melyben Hella arról tanakodik, hogy kellene már a következő számba is idején dolgozni, mégpedig nem ártana most valami kis érdekest, szerelmest, ami leköti az olvasók nagyobb tömegét – esetleg finoman „frivolat” is… Ó, ez az alig értett, csiklandós, nagyosdi szó – ez lett a veszedelmünk. A tiszteletes fejcsóválva hajtogatta a papírt, nemigen értette, de ünnepélyes arccal adta át óra után az igazgató néninek. Az is rokonunk volt mind a kettőnknek, földje vesztett megyei földesúrnak férjetlen maradt leánya; természetes, hogy ilyennek kell adni a „Nőegyleti Leányiskolá”-ban egy jó kis állást; csak nem hoznak rá valami jöttmentet, ha mindjárt kanállal ette volna is a tudományt? Agatha néni már józan volt, magát megadott, asszonyosan szapora szavú; egyszeriben hívatott minket a jó szagú kis szobájába s a régi ripszkanapéról ügyes és pattogós kis szónoklatot pörgetett ijedt és dacos fejünkre. „Mi a fityfenét akartok? Kikacagtatni magatokat, világbolondja lenni, hogy mindenki rólatok beszéljen? Mint arról a másik fruzsitosról, aki a nagy tűz napján (mindenki tudja róla) ájuldozva szaladgált az égő házak közt, hogy Hortense grófnőt, csak a Hortense grófnőjét mentsék meg neki! – Ti is ilyen bolondok akartok lenni; nem elég egy a famíliában? Író-ó-ói vé-é-éna; hát még mi a fergeteges istennyila? Hogy ti is úgy tegyetek, mint az, hogy mikor főz – ollóval vágja szét a tojás héját; írt egy szakácskönyvet, abban is benne van; még Ugocsában is, hogy ott jártam a nyáron atyafit látogatni – beszélték nagy kacagva, ott is híre van! Tán bizony példáját akarjátok követni? Deiszen, adok én nektek, tacskók – az én oskolámból ne kerüljön ki semmiféle futóbolondja a világnak…” Soká tartott a fejmosás, és konyult kedvvel mentünk ki az ódon szagú, kis szűz szobából; ám Hella, szép setét szeme az eltökélés dacos, nemes fényében ragyogott fel, mihelyt künn voltunk az ajtón: „Azért is!” – mondta.
Hiszen ha ezzel el lett volna intézve! Csakhogy e kitűnő és tisztes hajadon, Agatha nénénk erényes szemei nem akadtak fenn a kritikus és erkölcstelen tendencián, az áruló és szörnyű „frivol” szón; ehhez, igen – a nőegylet elnöknője kellett, a pirossal javított levél érdemes írója. Agatha véletlenül, félig mókásan mutatta meg neki a bűnjelet – s maga is megrökönyödött a nemes hölgy felháborodásán. „Lelkem, én leány vagyok, nekem ilyen csúnyaságokra nem is áll az eszem!” – mentegetőzött, mikor megmagyarázták neki, miféle irodalomnak akarunk mi művelői lenni. „Ez felháborító! Ez példátlan! A szülők tapintatosan, de sürgősen értesítendők!” Szegény Hellácska volt, persze, a fővádlott. Otthon, huszonnégyórás böjt és kamarában térdeplés után derült ki, mikor édesapja pipaszárral a kezében pontos definíciót követelt – hogy mennyire téves fogalmak kapcsolódtak szegénykém kis okos fejében e kipécézett és bajhozó kifejezéshez; ő ugyanis valami „túlságosan és furcsán szerelmeset” értett alatta. Mindazonáltal a mi házunkat sem kerülte el egy nagy szertartásos, kissé részvétteljes és mindenekfelett jóakaró látogatás; az elnöknő, Fiáthné Beliczey Amália „súlyos kötelességének érezte”, hogy anyámat azokra a veszélyekre figyelmeztesse, melyek gondosan nevelt leánycsemetéje erkölcsét és lelki ártatlanságát fenyegetik. Magával hozta a sovány német főmérnöknét is, ki szintén jeles személyiség és főmatador volt a mi városunkban (jöttment létére is), mindaddig, míg ki nem derült, hogy valaha „közönséges, fizetett guvernánt” volt mostani férje házában, annak első felesége idején. Ettől kezdve vége volt a presztízsének, a keserű mellőzés nemsokára elüldözte; rávette az urát, hogy elhelyeztessék magukat.
Nem tudom, csak elképzelem, hogy miképp és miket beszéltek az anyámnak, de hogy néhány kiadós szülői nyaklevest töméntelen fejmosásoktól kísérve, úgyszólván elháríthatatlannak éreztem árva fejemről a közel jövőben – annyi bizonyos. Csak deus ex machina mentett meg még azon melegében; vendég érkezett; falusi nagynéni, kocsin, váratlanul; el kellett látni, vacsorát szaporítni. Anyám figyelme elterelődött, bár néha villogó szemekkel nézete felém. „Terítni menj, te i-i-író-ó-óné-é-é!” – kiáltotta vacsora előtt és ebben kissé kiadódott a haragja. Aztán panaszkodott a néninek felőlem. „Arról nem tehet – pártolt kissé a tánti –, hogy olyan a feje, amilyen! Nem is lesz ez gazdasszonyságra való soha – jól is teszed, hogy taníttatod!” „De ilyen szégyent hozni rám – ilyen két vén klepsidrát a nyakamra, hogy éngem, éngem – oktassanak; énnékem prelegáljanak! Soha ki nem heverem!” – Éreztem, hogy ez itt a baj csupán, hogy ezt nehéz is megemészteni, és magamban igazat adtam anyámnak.
Reggel sietni kellett az iskolába,… Ne hidd, hogy megmenekültél a büntetéstől, te híres! – hangzott a fenyegetés. – Gyer’ csak haza, majd eligazítjuk egy kicsit az írói vénádat!” – Fejleszegetten, szórakozottan ültem az iskolában, szégyelltem és féltem Hellára nézni; ő konokul, összehúzott szemmel meredt maga elé. Éreztem, hogy otthon már nem is haragusznak; anyám haragja, amilyen förgeteges volt – ritkán húzott ki egy huszonnégy órát. Tán csupa kötelességből fognak megszidni; s majd jó sokáig, ha egy-egy poharat összetörök, rám olvassák a csúfnevet: „Íróné! Tán regényeken jár az eszed?”… Még se ez bántott. – Álmaink komolysága és szépsége oda volt valahogy önmagam szemében is. Hát így bánnak az olyannal, aki írott szóban akar szólani az emberekhez? Hát messze földön is csúfolják, bolondnak tartják Hortense grófnő szerzőjét? Hát ez a sors vár szegény Hellácskára, ha nyomába akar lépni? Hát tapsok, barátok, megértők csak ott vannak – kinn a kerti farakáson; a semmiben, a kék levegőben? Már szerettem volna magam is nevetni, csúfolódni: józan és rendes lenni – ha csak Hellácska nem nézne olyan szomorún!… Gyenge szédülést éreztem akkor, egyszerre kínosan melegem lett, és a halántékomon lassan gördült le egy csepp veríték. A kezemre néztem; teli volt sűrű, apró, piros pöttyegetéssel a karom is, a nyakam, minden.
Ez lett akkor menekvésem és enyhületem. Nyomban hazaküldtek, otthon ijedt arccal vizsgált az anyám, szó sem volt büntetésről, doktort hívtak, ágyba dugtak. „Egy kis ijedelem és háromheti szobafogság!” – hangzott.
Jó, hűvös, lezsaluzott szobában feküdtem és álmodoztam; az ablaktáblán egy légy dongott; júniusi délelőtt meleg fényei kápráztak be zöld reflexekkel. Kinn az ablak alatt hetivásáros emberek jártak, gyerekek játszottak a porban; a konyhából cukortörő zaja hallatszott. Olyan furcsákat éreztem, gondoltam e nagy pihenésben; a nyarat, a messze távolokat, az életem ébredezését, a jövőt. „Ha le lehetne írni!” – ötlött eszembe váratlanul. Akkor a zsalulécek közt neszelt valami, kívülről feszegették; papiros zörgött, becsúszott és koppant a padon. „Mari” – hívtam a cselédet ijedten, de anyám jött be, felemelte, megnézte. „Na! Itt a Haladás!” – szólt, de minden gúny és minden ellenszenv nélkül, inkább némi tűnődő tisztelettel. Szépen odatette a takarómra, és a dolga után ment. Mire gondolt vajon, mikor a litográf-tintától ragadós írást, a cifrabetűs rovatcímeket nézte; Hölgyvilág: az ő idejében mással játszottak a kislányok, Még nem is mosolygott.
Igen, a kis másodgimnazista, akinek havi ötven krajcárt fizettek a lapkihordásért, szégyellt bejönni hozzánk, hát bedugta a zsaluk közt. S az írónő, aki kanyaróban feküdt, félszegen, röstelkedve és kissé remegve betűzte: „Egy tallér pályafutása. Beszély. Írta Pintyőke.”
Hella most rendes, okos, takarékos vidéki asszony; azt hiszem, nem vágja ollóval a tojást.