Hópelyhek (Komjáthy Jenő)
szerző: Komjáthy Jenő
I.
Szállonganak a hópihék:
Úgy fáj e szív, úgy fáj e lét!
Minden fagyos, ah, jéghideg;
Egész testemben reszketek.
Ó, mondhatatlan fájdalom!
A Föld egy roppant sírhalom.
Alatta minden megfagyott,
Csupán az én szivem dobog.
Az órjás sírhalom alatt
Órjás szivem majd meghasad.
Úgy tombol a kín szívemen,
A Föld fájdalmát érezem.
Az Ég egy roppant kriptabolt:
Érzem, mi lesz, mi van s mi volt.
A Múlt halott, és a Jövő
Egy végtelen nagy temető.
Sivár, gonosz és fénytelen,
Mindenkép semmis a Jelen.
Nincsen remény, eltűnt a hit,
Holt vagy haldokló minden itt.
Szivem! Te sorsod is halál;
Felejtsd, hogy egykoron valál!
Hiába volnál büszke, nagy,
Ha semmivé léssz, semmi vagy -
És elenyész a semmiben
Végső vonaglásod, szivem!
II.
Erdő, mező dermedten áll;
Azt súgja minden, hogy: halál.
Mély búba tör a téli szél:
Sirasd meg ember, hogy levél!
Lélek beléd csak halni jár,
Bánd meg ezerszer, hogy valál!
Álmot temet a hópehely:
Reszkesd a titkot, hogy leszel!
S egy hang szivedhez odafagy:
Dermedj meg attól, ami vagy!
III.
Azt mondják, hogy fehér a hó,
- Hiszen a látszat oly csaló! -
Csak én tudom, hogy fekete
Szálakból szőve szövete.
Az ártatlan, szép szín alatt
Látom a sötét pontokat.
E pontok mint központ körül
Sok játszi test jegőcösül.
A zord, üres, sötét szemek
Felém baljósan intenek.
Megannyi mérhetlen atom;
A sírból jő s a sírba von.
E gyászatomok démonok,
Szemök oly rémesen forog.
Üregszemökkel látnak ők,
És hímezik a szemfödőt.
A csillogó, roppant lepelt
Rám teszik, ha időm letelt.
Ne még, ne még! Ó, várjatok,
Boldogtalan paránynapok!
Ha majd a szörnyű óra jön,
Átlépek a bűvös körön;
Fény nem ijeszt, sem a setét,
Lelkem veletek frigyre lép;
Együtt bolyongunk végtelen,
Csodálatos nagy téreken,
S nézzük egy örök élten át
Az élet- és haláltusát:
Nem rémít démonszemetek,
Mert én is pont, atom leszek.