Hóp Evelin
I.
Meghalt a bájos Hóp Evelin!
Ülj mellé, s nézd, mi szép halott!
Ez az ágya, könyvespolca az,
Ő tépte le ezt a gerániumot,
Mely immár szintén haldokol.
A szobában minden a régi maradt:
A zsaluk bezárva, réseiken
Engednek át csak két sugarat.
II.
Tizenhat éves volt csupán,
S alig sejthette, ki vagyok én.
Nem is gondolt szerelemre még,
Egyéb cél vonta, más remény.
Kötelesség csip-csup gondjai közt
Majd fáradt, majd pihent kicsit,
Míg hirtelen intett néki a menny –
És most kihűlten fekszik itt.
III.
Hát késő immár, Hóp Evelin?
Csupa szépet jósolt rólad az ég,
Mely tiszta- s igaznak alkotott,
Oh te szellem-, tűz- s harmat-vegyülék.
S csak mert háromszor idősb vagyok,
S más úton járom a föld porát:
Neked nem voltam semmi egyéb,
Csak embertárs, felebarát?
IV.
Nem, nem lehet az! Hisz az Isten él,
Ki teremtni erős, kegyet osztani nagy,
S ki szerelmet szithat szerelemér'
Neki szólok: vágyam csak te vagy!
...Bár lelkem tán még sokszor él
Új s új alakban, új tereken,
Sokat tanúl, sokat feled is,
Mig egy nap az Úr odaád nekem.
V.
De eljön a nap, oh Hóp Evelin,
Melyen megértem, a földi tanyán
Mért bolygott vídám szellemed
És szűzi tested hajdanán?
Mért volt hajad ámbra? Ajakadon
Gerániumod színe mért virított?
S a régi után új lét ha virad,
Mily üdvre fogsz vezérleni ott?
VI.
Majd szólok: «Éltem azóta sokat,
Majd bízakodón, majd csüggedőn,
Sokféle mezben bolygtam át
Sokféle tájon és időn.
De bármit elértem: egy, csak egy
Került el mindig a föld terein:
Rád vágytam s most megleltelek –
Óh hogy fogadsz itt, Hóp Evelin?
VII.
Azóta folyton szerettelek,
Szivembe' hordtam éj- s napon át
A te nyilt mosolyod, piros ajkaid,
S fürtidnek ifju aranyát…
És mostan csitt. Fogd ezt a dalt,
Mit drága kezedbe szoritok:
Ez titkom. Aludj most. Szellemed
Majd kél, emlékszik, s érteni fog!»