Hó, megállj! - a kondorosi csárdánál
szerző: Krúdy Gyula
Nagyon derék dolog, hogy a kondorosi csárdának megünneplik a százesztendős jubileumát, mert voltaképpen a mai Magyarországon minden olyan intézmény megérdemli az ünneplést, amely száz esztendeig meg tudott maradni a maga helyén, ahelyett hogy elsöprődött volna az útból ama események elől, amelyek száz esztendő alatt történtek Magyarországon. Valljuk be, hogy elég izgalmas volt ez az utóbbi száz esztendő, amelyet nem győzünk elég gyorsan megtanulni, még akkor se, ha egész életünket az elmúlt száz esztendő tanulmányozására fordítanánk... Szívvidámító dolog, hogy az utóbbi száz esztendő életriasztó, léleksötétítő, elmeháborító eseményei közül megszólal a kondorosi csárda is. Hó, megállj, itt a jó bor, itt igyál! - mondja a kondorosi csárda manapság is ugyanazon a nyelven, amelyen száz esztendő előtt beszélt az utasokhoz.
Valószínűleg nem egy lelkes grófnő alapította őt, mint mostanában azt a dunántúli csárdát, ahol az automobilistáknak "amerikai keverők" szolgálják fel a különböző pálinkákat, - a kondorosi csárdában az első árendás valószínűleg Icig névre hallgatott, még akkor is, ha nem éppen Icig volt a valódi neve. Az országúti utasok, vásárosok, betyárok és Biasini úr gyorskocsijainak vendégei már réges-régen eldöcögtek a maguk alkalmatosságaival a múlt időkbe, azt hittük, hogy már sohasem látjuk többé viszont a "csárda virágait", a "csárda hőseit", a Vas Gereben-figurákat, a betyár romantikát: midőn 1927-ben egyszerre csak felmerül a gondolat, hogy a kondorosi csárda százesztendős jubileumát meg kell ünnepelni. Groteszk, sujtásos kortesgondolat ez, akárkinek jutott az eszébe, tollra méltó eszme, amelyet jótékonynak is lehetne mondani, mert darab időre, ha csak egy napra is elrángatja a magyarokat a mai keserves időkből és visszaálmodtatja velük a száz esztendő előtti időket, amikor a közhiedelem szerint nem volt nagyobb baj Magyarországon, - csárdákat lehetett alapítani az országutakon, finánc, adó, komisszárosbeleegyezése nélkül, pusztán az útonjáró emberek felvidámítására.
És voltaképpen most kezdődik el, szeptemberben a csárdák, kocsmák, vendégfogadók világa, hogy tartson majd farsang végéig. Az országutakat kegyes búcsújárók lepik el, akik pihenésül szeretnek a kocsmával is találkozni. Elkövetkezik az őszi vásárok ideje, midőn Magyarország már betakarította a mezők kincseit, ráér tehát a Kocsma-csillag felé is pillantgatni, amely csillag az ősi magyar tudomány szerint a Tejút közelében található. A tücsök már beszökdösik a kertből a házba, mert az éjszakák hűvösödnek, a kocsmaajtó nyikorgása messzire hallatszik, kedvet csinál az embernek a ballagáshoz, - de még ilyen nagyszerű kedvcsinálás senkinek sem jutott eszébe, mint a kondorosi kocsmárosnak, hogy országos jubileumot csapjon. Mert a hírverés szerint hétországra szóló lakodalom van készülőben a kondorosi csárdában.
Beszélhetnek a fanyalgó fanyarok, akik mindig a huszadik századra való hivatkozással igyekeznek kedvét rontani mindenkinek ebben az országban, mi már csak maradjunk meg azoknál az eseményeknél, amelyek alkalmatosak arra, hogy mosolyt szélesítsenek a magyarság amúgy is kónyadi varjúbajusza alatt. Fogadni mernék, hogy a kondorosi csárda százesztendős jubileumáról többet beszélnek mostanában országszerte, mint a bogarászok elmúlt gyűléseiről. A jövő esztendei Víg Cimbora című naptárban is felelevenítik még a csárdajubileumot, hogy a kalendáriumból okuljon az a magyar, aki véletlenül nem lehetett a mulatságon. Mintha több kedvre, duzzadtabb kedélyre volna szüksége a mai magyarnak az élete folytatásához, mint a régi magyarnak, aki bizony nem nagyon gondolkozott azon, hogy hány esztendős is az a kocsma, ahová jókedvében, rosszkedvében benyomakodott. Hát ne irigyeljék a jókedvét azoknak, akik 1927-ben elandalognak azon, hogy Kondoros határában már száz esztendő óta ácsorog egy csárda, amely annyi jó órákat okozott az útonjáróknak. És felvidítja még manapság a hűvösödő őszi melankóliát, mikor már a fecskék is nagyon készülődnek arra, hogy itthagyogassák a magyarokat.