Hímek
| Hímek szerző: Kosztolányi Dezső |
1
A vendégeknek a parfét szolgálták fel.
Hirtelen felkelt az asszony, s lerohant a kertbe. A kertben egész sötét volt. Haragoszöld orgonabokrok mögött állt a gimnazista, dobogó szívvel.
- Te... te...
- Te... te...
Két kéz kereste egymást.
- Te gyönyörű...
- Te édes...
Az udvarban két szív dobogott.
Az asszony nem volt szép. Egyáltalán nem szép. Harmincöt éves lehetett, s állandóan fáradt volt, mintha hosszú utazásról tért volna meg. Volt azonban benne valami izgató. Az utolsó láz még egyszer befűtötte a testét. Az akarat és az erőfeszítés is megszépít. Minden idegével és szívdobbanásával akarta még a szépet. A szemeibe atropint cseppentett, amitől túlvilágian sötétlettek a pupillái, a haját, amit már elfakított a sok festék, kalászsárgára festette, s idegenszerű csillám ragyogott rajta. Át a festékek és a kenőcsök iskoláján most elérkezett a tökéletességhez, a hazugság és a szépség ideáljához. Szemei úgy ragyogtak, mint az apró, elektromos lámpák. A fogai - gyöngyös, ápolt, fehér csontocskák - akár a kis zongorabillentyűk. Hangja affektált. Melegsége kiszámított, de heves és ható, mesterséges, mint a gázkályha forrósága.
A diák a fülébe suttogott, mint egy telefonkagylóba. Mindenkinek ez jutott eszébe, amikor beszélt hozzá. Az elektromos asszony szinte nem is volt húsból és vérből, de valami égőbb anyagból. A szavakat felfogták az idegek villamos sodronyai, továbbították a központba, s látni lehetett, mikor érnek az öntudatába, mert akkor a szemei felszikráztak, jelt adtak a beszélőnek, s folyt tovább a fülledt, mesterséges, rendkívüli élet.
- Ha látna az urad - dadogta őrjöngve a diák. - Ha kijönne. Ha megölne itten, a fűben, mindkettőnket.
A diák szőke volt, halvány és áttetsző bőrű, finom arccal, leányos porcelánfülekkel. Ez volt az első kalandja. Imádta az asszonyt. A fiatalsága minden erejével kapaszkodott beléje, nem tudott betelni vele, bámulta és nézte a puha testet, amely szebb lett és megnemesedett az idegen szájak csókjától, az élettől, a szerelemtől, mint egy kijátszott, ódon hegedű. Éppen a tapasztalása imponált neki legjobban. Félig ölelte csak. Félig átengedte magát a lágy karoknak, amelyek vitték őt, röpítették és dajkálták, szorították és simogatták. Nyugodtan csuklott le feje a szelíd mellekre. Nézte a villamos arcot kisfiúsan, áhítatos bizalommal.
Egyszerre felvillant a szeme:
- Van nála revolver?
- Kinél?
- Az uradnál.
Az asszony kicsit gondolkozott.
- Nem tudom... Mért kérded?
Kissé előrementek a kerti golyók közé. Most már látták is a világos ablakokat, a folyosót, az ozsonnáló társaságot, amely még mindig a parfén nyalakodott. Az asztalfőn ült a férj. Kezében egy görbe tortakés villogott.
A diák már a mellében érezte a kést, s édesen összeborzongott.
A férj azonban nyugodt volt, bort öntött, rágyújtott egy szivarra, s szokása szerint nyomban a szipkába tette. Arca vöröslött a bikaegészségtől. Körszakállt viselt. Afféle vidéki nagykereskedő volt, aki reggeltől estig derékig áll a munkában, s este szívesen elül órák hosszáig az asztalnál, és a poharat se veti meg. Becsületes, nyílt, magyar arcából naivság áradt. Szemében állandóan pár könnycsepp, nem tudni, a bortól, a lágylelkűségtől, vagy a sírva vigadó szomorúságtól-e? A diák reszketve bámulta atlétavállait, húsos és roppant tenyereit.
"A dühös hím" - gondolta magában.
Előrehajolt, hogy jobban lássa.
- Nézd, haragszik.
- Dehogy - intette le az asszony.
- Észrevett valamit. Most olyan bánatos az arca. - Az asszony legyintett a kezével.
- De érzem. Megöl, megöl engemet, meglásd. Meghalok miattad.
A diák elképzelte a temetését is. Amíg az asszony macskaügyességgel átlibegett a virágágyakon, s felsurrant a falépcsőn a folyosóra, addig ő kifestett magának egy romantikus temetést, s látta magát feketében, sápadtan, egy rózsás koporsóban, sok zokogó leány között, és őt is, őt is, halottfehéren, nyomban a koporsó után. Nem volt sok ideje az ábrándozásra. Kisimította a haját, megigazította a nyakkendőjét, s rohant fel az asztalhoz. Hallatlan lámpalázzal izgett-mozgott. A férj zordan meredt maga elé. Kétségtelenül sejt valamit. Kerüli a tekintetét, nem is koccint vele, a kezét se nyújtja, mikor eltávozik. Csakhogy éppen megérintheti az asszony csuklóját. Utoljára a kapualjában még odasúghat neki pár édes szót.
Boldogan és rugalmasan ment haza, egy diadal érzésével.
A meleg éjszaka lehelte a boldogságot. Rózsakörmökkel karcolta a mámor. Dulakodásokról álmodott. Egy utcaközön találkozott a férjjel, s az a vasbotját emelte rá, sarokba szorította, míg neki kegyelemért kellett könyörögnie. Később egy kardpárbajban esett el. Az asszony belenézett haló szemeibe. Reggel hősiesen gondolt vissza az álmaira. Mosdás közben nézte a mellkasát, a karjait, s meg volt elégedve magával. Délben azonban ideges lett. Délután már félt. Este pedig óvatosan kanyargott a házhoz, a poros, vidéki utcákon.
Az egyik első emeleti ablak nyitva volt, s az asszony könyökölt ki rajta.
A diák az aszfalton állott, a gyér gázvilágításban.
- Hol az urad? - rebegte.
- Alszik.
- Már?
- Igen.
- Ott?
- Ott.
A fiú az ablakára nézett. Szilárdan be volt spalétázva. A spaléták mögött van a veszedelem. Az oroszlánketrec lehet csak ilyen. Erre a gondolatra azonban fejébe szállt a vér minden fűszere és bódulata.
- Dobd le nekem a hajadat, a te nagy hajadat, ide az aszfaltra.
Az asszony megtapintotta hamis haját, és szomorúan mosolygott.
Dús hajzuhatagon járt a fiú gondolata, és selyem kötélhágcsókon, amelyeken a lovagok a várkisasszonyokhoz másznak éjjel, ellenséges puskaropogás közben. Ez az éjszaka az álmatlanságé volt. Másnap azonban már találkoztak. Előkelő, nagyszerű és tiszta pillanatokat éltek át. Egy kedves kis hotelben találkoztak, ahol a kopott tapétákon búsan andalog a fehér villanyfény. Udvari szobájuk egy folyosóra nézett. A szoba hangulatában, a tiszta és hideg ágyruhákban, a tompa világításban s az asszony fáradt és rajongó nézésében volt valami őszies, az utolsó vágy forró, utolérhetetlen költészete. A fiú pedig sötét és szilaj.
- Te, ha most jönne!
- Nem jön.
- Itt egy kalitkában vagyunk. Még csak nem is védekezhetnénk. Én eléd állanék. Előbb én halnék meg.
- De nem jön.
- Te nem ismered. Én tegnap láttam őt. Ő nem beszél, hanem cselekszik.
Az asszony egyszerre elértette a gondolatát.
- Azt hiszed? - mondta sejtelmesen.
Becsukták a szobát. Amint kattogott a zár, kéjes remegés futott át a diák ujjain. A félelem és a gyönyör remegése.
- Hol van most?
- Nem tudom.
- Valahol leskelődik. Talán már a lépcsőn is áll. Vagy hallgatózik, itt az ablakok előtt.
Ebben a pillanatban egy árnyék úszott át a világos függönyön, lassan, nagyon lassan, mint egy ember, aki tovább lopakodik.
- Ez ő - mondta a fiú hangtalanul.
Az asszony látta a hordársipkát, de nem szólt, színlelte az ijedtséget. Összeborultak. Ebben a néma együttesben mondhatatlan gyönyört éltek át. Még egyszer csókolóztak, a halál előtt, mielőtt bezuhanna az ajtó, s megjelenne vérben forgó szemekkel a férj. Az ajtó azonban nem zuhant be.
- Ő volt - mondta egy óra múlva a diák.
- Ő - hagyta rá az asszony.
Azután pedig állandóan rémmesékkel traktálta. Sokat beszélt az ura kegyetlenségéről, a katonakori csínyjeiről, a revolveréről, melyet állandóan a zsebében viselt. Szerelmük forróan és egzotikusan virágzott ki a vér, a félelem szomszédságában. A fiú egyre zavartabb lett a férj előtt. Napról napra hallotta, mint gyűlöli őt, és minő halált szán neki. Mégis szüntelenül vacsorára invitálta, és egyiptomi cigarettákkal tömte a tárcáját.
"Minő alattomos" - gondolta magában.
Egyszer látta őt az utcán. Utánasompolygott. Masztodon lábai gázolták az aszfaltot. Vasbotja zengett és kopogott. Köszönt neki. Közönyösen billentette meg rá a kalapját. Húsz-harminc lépésről követte őt, tetszelgett a hős szerepében, s egész hazáig ment. A kaput mennydörögve csapta be maga mögött.
"A zsarnok" - gondolta a diák.
Az ablakokra nézett, melyek sötétek voltak és rejtelmesek.
- A dühös hím - mondta csendesen.
2
A dühös hím letette a kalapját. Kopasz fején rezgett a lámpafény. Ingujjra vetkőzött, s úgy ült a nádszéken. Bort ivott, véres rostélyost evett szótlanul a felesége mellett. Egy kezdő pszichológus is megállapította volna róla, hogy ő egyáltalán nem az a dühös hím, akinek a gimnazista látta, inkább egy nyugodt kedély, egy szelíd és puha férfi, akinek a legfőbb jellemvonása az emberszeretet s a jovialitás, egy görög bölcs, aki már évek előtt végleges kompromisszumot kötött az élettel, s veszi az értékeit, amint kapja, anélkül hogy lázongana a végzet ellen, amelyet se túlságos sötétnek, se túlságos ragyogónak nem lát. Arcán inkább derűs motívumok játszadoztak, az a bizonyos tisztaság és megelégedettség, amely csak az érett kor sajátja, s emlékeztet némiképp a coelibatusban élő szerzetesek és a bölcs anachoréták nyugalmára. Ezt a nyugalmat egy mosoly is színezi. Bölcsesség, fölény, lenézés van ebben a mosolyban, s egy kis szánalom is azok iránt, akiknek nyugalmát szenvedélyek barázdálják, eltérítik a helyes és igaz úttól, a kötelesség és hivatás ösvényétől. Sohase ragadta el az indulat. Ezúttal is kitüntető szeretettel és teljes méltánylattal beszélt a gimnazistáról, s nem is titkolta, hogy választékos modorától el van ragadtatva.
- Ma nem jön? - kérdezte.
- Nem.
Vajat kent a kenyérre.
- Szeretem ezt a fiút. Mikor találkoztok?
- Holnap.
- Ma láttam a szobátokat. Kissé kényelmetlen. Kerestem egy másikat. Az utcára néz, s így nem fognak zavarni a folyosóval járó kellemetlenségek. Itt a kulcsa.
Az asszony megcsókolta őt. Ő pedig mosolygott. Egyáltalán mindig mosolygott. A kaszinóban gyakran félrehívták, figyelmeztették diszkrét emberek a családi élete veszélyére, de ő ekkor is mosolygott. A társaságban is mosolygott.
Mikor egymagában volt, akkor is mosolygott. Mosolygott törhetetlenül, állandóan, szenvedéllyel. A találkák ideje alatt pedig újságot olvasott a kereveten, barátmalmozott szelíden, és mosolygott, nevetett, röhögött. Ez a széles ember a mosolyával szinte ijesztő volt. Mint hogyha valamire rájött volna. Talán egy új filozófia kulcsára jött rá, talán a csillagok zenéjét hallotta, talán egy társadalmi bölcselet vázlatát dolgozta ki magában, de nem szólt senkinek, s a titkát és a boldogságát megtartotta magának.
- Miért nevet mindig ez az ember? - kérdezték a városban.
- Egy rejtély - suttogták a kaszinóban.
3
Nyáron egy hónapra elutazott Marienbadba. Májbaja volt, s néhány kiló hájat le akart hányni magáról. A feleségétől érzékeny búcsút vett. Szemei szinte könnybe lábadtak a vonatlépcsőn.
A nyár tüzes volt. Forró, halványzöld, poétikus éjek jöttek. Az asszony ragyogott, és kacagva mondta a diáknak:
- Szeress.
A diák pontosan eljárt a találkára. Egy hét múlva azonban néha ki-kimaradt.
- Mi van veled? - sopánkodott az asszony.
- El vagyok foglalva.
- De...
- Az érettségi - sóhajtott a fiú.
Fanyar szájjal állott előtte, s érezte, hogy zuhant, süllyedt lefelé, már nem szereti.
Kétségbeesett gondolata támadt, s írt a férjének. Pár nap múlva a diák szemébe lobogtatta az ura dühös, féltékeny levelét.
- Érdekes - szólott. Ez se igen használt.
Egy délután aztán átment a vaskereskedésbe, s megvásárolta a legendás revolvert.
Odatette az ura éjjeliszekrényébe, az ágya mellé, egy vörös bőrtokban.
- Itthon hagyta? - kérdezte a diák.
- Igen. Most nincs szüksége rá.
- Hát ez az... - szólt, és nézte sokáig a diák. Azon az éjszakán nem is ment el. Egy új boldogság várt reájuk. A diák valósággal beköltözködött, s a cselédek a háziurat megillető tisztelettel beszéltek vele. Fürdött a fürdőszobában, szívta a férj cigarettáit, viselte a hálóingeit, a papucsát, a bajuszkötőjét, s használta a hajszeszét és az eau de Cologne-ját. Lassanként áthurcolta az egész könyvtárát. A latin könyveket, a jegyzeteket, a sztereometriai kartontesteket és a puskákat is, amelyek az érettséginél oly megbecsülhetetlen szolgálatot tesznek. Délben és este kitűnően evett. Roppant sokat evett. Farkasétvággyal evett. A férj bő hálókabátjában járt, s komikus és kedves volt, mint egy afrikai pap.
Csak néha riadt föl:
- Jaj, ottan, a fák közt.
Az asszony félhangon mondta:
- Lehet.
De sohase volt ott.
4
Egy éjjel azonban tényleg megjött. Akkor, mikor legkevésbé várták.
Ijedt csöngetés járta be a házat, úgy három óra tájt, mikor mindnyájan aludtak. Suttogtak és futkostak a cselédek. Az inas felköltötte az asszonyt:
- A nagyságos úr.
A diák felriadt álmából. Gyorsan kapkodta magára a ruhát. De már késő volt.
Kinyílt az ajtó, s jött a férj, két görnyedő szolgától kísérve, akik a bőröndjeit hozták. A férj fáradt volt, poros az úttól, és álmos.
- Hogy vagy, fiam? - kérdezte a feleségét.
"Most - szólt magában a fiú -, most..."
A férj azonban a vörös, puha kezét nyújtotta feléje is:
- Hogy vagy? - szólt hozzá atyai hangon, a meglepetés minden árnyéka nélkül.
Ámult. Nézett. Az ájuláshoz volt közel. Az alattomosságára gondolt, és várt.
Ő azonban bement a szobájába, s az asszony bekísérte, hogy lefektesse.
"Mi történt?"
Most meglátja majd a jegyzeteit, a széthányt könyveit, s mindenre rájön. Egy pillanat múlva ordítva nyitja ki az ajtót. Az ablakmélyedésbe dőlt. Megadta magát a végzetének.
Öt perc múlt el így. Csend. Mindenütt csend. Végül kinyílik az ajtó. Az asszony jön ki mosolyogva.
A diák vizet ivott. Most tért magához az ijedtségtől.
5
- Mi volt ez? - kérdezte rekedten.
- Semmi.
Leült egy székre. A fejét a tenyerébe temette. Az asszony szégyenülten állt előtte.
A diák nem tudott szóhoz jutni. Kereste a szavakat. Egy óriásit akart kiáltani, de jobbnak látta elnémulni. Ült a didergő hajnalban, s nézte a tárgyakat, az asszonyt, és egy világ süllyedt el a lába alól, mozogtak az ajkai hangtalanul, s elpityerdült a szája. Nézte, nézte az asszonyt. Fogai többé nem fénylettek, a rózsái lehervadtak, hangja rekedt lett, és a szemei kialudtak. Megszűnt a villamos varázs. Az asszony vén volt.
- Te cudar - suttogta férfias dühvel -, te cudar. Megcsaltak, megcsaltak, megcsaltak.
- Én? - suttogott az asszony.
- Nem - szólt a fiú -, az urad... az urad...
Szava belefúlt a zokogásba. Kereste a kalapját, a felöltőjét, a könyveit. Sarkon fordult, és kiment. Becsapta maga után a kaput. A kapu mennydörgött. Most érezte, hogy fönséges a bánatában, és szép az élet, szép férfinak lenni, a csillagokat nézni, egyedül, a kapura gondolt, amely még mindig remegett, és csaknem felkiáltott, hogy hatalmas és hódító és erős, hogy férfi, hogy ő - igen, ő - a dühös hím.