Híd-avatás
szerző: Arany János
1877. augusztus 22.

Szólt a fiú: „Kettő, vagy semmi!”
   És kártya perdül, kártya mén;
Bedobta… késő visszavenni:
   Ez az utolsó tétemény:
   „Egy fiatal élet-remény.”

A kártya nem „fest”, – a fiúnak
   Vérgyöngy izzad ki homlokán.
Tét elveszett!… ő vándorútnak
   – Most már remény nélkül, magán –
   Indúl a késő éjszakán.

Előtte a folyam, az új hid,
   Még rajta zászlók lengenek:
Ma szentelé föl a komoly hit,
   S vidám zenével körmenet:
   Nyeré „Szűz-Szent-Margit” nevet.

Halad középig, hova záros
   Kapcsát ereszték mesteri;
Éjfélt is a négy parti város
   Tornyában sorra elveri; –
   Lenn, csillagok száz-ezeri.

S amint az óra, csengve, bongva,
   Ki véknyan üt, ki vastagon,
S ő néz a visszás csillagokba:
   Kél egy-egy árnyék a habon:
   Ősz, gyermek, ifju, hajadon.

Elébb csak a fej nő ki állig,
   S körülforog kiváncsian;
Majd az egész termet kiválik
   S ujjonganak mindannyian:
   „Uj hid! avatni mind! vigan.”

„Jerünk!… ki kezdje? a galamb-pár!”
   Fehérben ifju és leány
Ölelkezik s a hídon van már:
   „Egymásé a halál után!”
   S buknak, – mint egykor igazán.

Taps várja. – „Most a millióson
   Van a sor: bátran, öregem!” –
„Ha megszökött minden adósom:
 Igy szökni tisztesebb nekem!”
   S elsímul a víz tükre lenn.

Hivatlanul is jönnek aztán
   A harmadik, a negyedik:
„Én a quaternót elszalasztám!”
   „Én a becsűletet, – pedig
   Viseltem négy évtizedig.”

S kört körre hány a barna hullám,
   Amint letűnnek, itt vagy ott.
Jön egy fiú: „Én most tanúlám
   Az elsőt; pénzem elfogyott:
   Nem adtak: ugrom hát nagyot!”

Egy tisztes agg, fehér szakállal,
   Lassan a hídra vánszorog:
„Hordozta ez, míg birta vállal,
   A létet: mégis nyomorog! –
   Fogadd be, nyílt örvény-torok!

Unalmas arc, félig kifestve –
   Egy úri nő lomhán kikel:
„Ah, kínos élet: reggel, estve
   Öltözni és vetkezni kell!”
   Ezt is hullámok nyelik el.

Nagy zajjal egy dúlt férfi váza
   Csörtet fel és vigyorgva mond:
Enyém a hadvezéri pálca,
   Mely megveré Napleont!”
   A többi sugdos: „a bolond!…”

Szurtos fiú ennek nyakába
   Hátul röhögve ott terem
S ketten repűlnek a Dunába:
   „Lábszijjra várt a mesterem:
   No, várjon, míg megkérlelem!”

„Én dús vagyok” kiált egy másik
   S élvezni többé nem tudom! –”
„Én hű valék a kézfogásig
   S elvette Alfréd a hugom’!”
   Eltűnnek mind, a járt uton.

„Párbajban ezt én így fogadtam:
   Menj hát elül, sötét golyó!” –
„Én a szemérmet félrehagytam,
   És íme, az lőn bosszuló:
   Most vőlegényem a folyó. –”

Igy, s már nem egyenkint, – seregben,
   Cikázva, némán ugranak,
Mint röpke hal a tengerekben;
   Vagy mint csoportos madarak
   Föl-fölreppenve, szállanak.

Órjás szemekben hull e zápor,
   Lenn táncol órjás buborék;
Félkörben az öngyilkos tábor
   Zúg fel s le, mint malomkerék;
   A Duna győzi s adja még.

Néz a fiú… nem látja többé,
   Elméje bódult, szeme vak;
De, amint sűrübbé, sűrübbé
   Nő a veszélyes forgatag:
   Megérzi sodrát, hogy ragad.

S nincs ellenállás e viharnak, –
   Széttörni e varázsgyürüt
Nincsen hatalma földi karnak. –
   Mire az óra egyet üt:
   Üres a híd, – csend mindenütt.