Három angol
| Három angol szerző: Kosztolányi Dezső |
Három angol érkezett a szigetre. A tenger egész éjjel viharzott. Úgy, hogy mikor kiszálltak a partra, mind a hárman sápadtak voltak, összeharapták a fogukat, és káromkodtak. Az egyik angol, a legfiatalabb, izgatottan ment előre a sziget virágágyai között, az őszi csendben, krétafehér sávok és mélylila árnyékok között. Ő volt a legkíváncsibb. A másik kettő inkább epés és hitetlen. Vörhenyeges arcbőrük meg se rezzent. A kikericsek és az őszi rózsák mellett szivaroztak és beszélgettek, bosszankodtak, hogy még eltévednek, vagy találgatták, hogy él itt a fogoly a patkányok és a négerek között. George, a lámpagyáros, egy ötletet köszörült magában, amit alkalmas pillanatban közölni akart vele. William kétmétereseket lépett.
- Azt mondják, szatócsoknak nevezte az angolokat.
- A "szatócsnemzet", mondotta egykor.
Mind a ketten nevettek. Némán mentek előre, csendes kárörömmel. Azután megszólalt George.
- Mekkora?
William kivett a zsebéből egy mérővesszőt, a körmét rátette egy vonalkára, és mutatta:
- Ekkora.
- Csak?
- Igen. Inkább kicsike. Egy barátom látta Párizsban, s azt mondta, hogy alacsony. Kövér. Az arcképeken sokkal magasabb. Magas sarkú cipőt visel, s a palást, a korona is nagyította. Alapjában csak egy jól táplált patkány.
Ezen megint nagyon jól nevettek.
Az elülső angol intett a másik kettőnek.
- Itt vagyunk.
Kis földszintes, fehér ház sütkérezett előttük a délután sugaraiban. Tiszta, egyszerű és rendes volt ez a ház, s egyáltalán nem hasonlított ahhoz a börtönhöz, melyet a hosszú tengeri út alatt elképzelt a három angol. Minden megilletődés nélkül álltak ott. Vállat vontak, türelmetlenkedtek, és kerestek valakit, aki bevezeti őket. Nem jött senki. Így múlt el vagy tíz perc. Méltatlankodtak a hivatalnokok gondatlanságán, mert a házat mind a hárman úgy tekintették, mint valami múzeumot, melynek ajtait földig hajló szolgák tárják ki az idegeneknek.
Egyszerre kinyílt az ajtó szárnya. Egy alak lépett ki, zsinóros egyenruhában. Montholon tábornok volt, a császár főmarsallja.
"Az őr" - gondolta magában George, és hozzálépett. Tapintatosan félrevonta, egy aranyat nyomott a tenyerébe, előkelően és hanyagul s azzal a parancsoló hangsúllyal, mellyel a pincértől valami ételt rendelünk, ennyit mondott csak:
- Bonaparte.
A tábornok megnézte az aranyat, királyi módra zsebre dugta, meghajolt a három angol előtt. Tudomásul vette a megrendelést.
- Most alszik - mondotta. - Tessék befáradni az előszobába. Egy óra múlva.
Amint közeledtek a lépcsőkhöz, néhány kerti virág akadt a lábuk elé, melyet kegyetlenül tépett le valamely erőszakos kéz.
George felemelt egy virágot, a tábornok felé fordult.
- Most, ugyebár, csak ezeket öldösi?
A tábornok értő mosollyal honorálta az angol szellemeskedését.
Az előszoba nem volt barátságos. Hideg pompa terjengett mindenütt. Az óriási empire-székekben barátságtalan ülés esett. Valósággal szédültek a merev, katonás, mértani formák között. Illedelmesen köhintettek, szájuk elé tartva a zsebkendőiket. Fönn az ajtó szemöldökfáján egy színpadiasan összetépett s átlyuggatott zászló, néhány kard a falon, kétségtelenül múzeumi értékek, melyek a fogoly dicsőségét hirdetik. Általában kellemetlenül érezték magukat. Sokszor azt hitték, hogy valami titokzatos útvesztőbe kerültek, és szerettek volna menekülni. Alig beszéltek. Bámulták az empire gyümölcsös koszorúit. Savanyú szájjal ültek ott, mint a fogorvos előszobájában. A koraősz bágyadtsága ereszkedett le, melankolikusan dúdolt egy beteg legyecske, az árnyak és a fények bújócskáztak. Meleg is volt. Arthur fejfájásról panaszkodott.
- Nem tesz semmit - mondták a barátai, s ideges kézzel előkotorták a szalmafonatos rumosüveget, melyet a tengeri úton hoztak magukkal. - Igyál.
Arthur ivott, és George is. William is. Reszketve és mohón ittak, mint a cselédek. Amint az óra mutatója előrehaladt, egyre jobban féltek. Tétován abban reménykedtek, hogy a császár nem fog felébredni. Szerettek volna megszökni. De a másik szobából zaj hallatszott. Siető lépések, suttogások, áhítatos neszek, mint a templomban. A három angolnak kidagadt a homlokere, lüktetett a szíve, és az ájulás környékezte őket. Egyszerre megdagadt a zaj. Kardcsörgés. Sok cipő súrolta a padlót. Arthur remegve támaszkodott egy székhez, s azt dadogta, hogy ő kimegy innen. A másik két angol is az ajtó felé sandított. Ebben a pillanatban azonban egy gárdista cikázott át az előszobán, kitárta az ajtót, s harsány hangon bejelentette a vendégeket, kiket udvariasan a belső szoba felé tuszkolt.
Ezt nem így képzelték.
Ott állt a császár, a fogoly, a legyőzött hadvezér. Gárdistái között állt, mereven és peckesen, a tábornokai között, a zászlók lángoló mennyországában, melyeken lőporfüst, arany és vér barnállott, a szeptemberi sugarak aranyzivatarában állt, mintha még egyszer, utolszor színházat játszanék három kíváncsi szatócsnak. Körötte hat lakáj ezüstös hímzésű zöld livrée-ben, csatos cipőben, s a másik oldalon ismét hat lakáj. Hajtincse ördögien kúszott a homlokára. Zömök termete egész a mennyezetig nyúlt fel. Egy utolsó csatát kellett megnyernie. A gárdisták háromszor a földre koppantottak az aranyos botokkal, és háromszor egymás után éltették a császárt, aki imperátori mozdulattal az asztalra nyomta kövér hüvelykjét. Nagyon fehér volt. Arcán ott ült a halál jegye. Ebben az időben már a gyomorrák és a nyavalyatörés kínozta. Az éjjel se aludt. Mégis minden erejét összeszedte most, a szemében villám, a száján gőg, s reszketve nézett a diadal elé, a három angol kék szemgolyói felé, melyek félelmesebbek voltak, mint egykor a sivalkodó ólmok.
Az angolok a rum ködén látták a császárt. Egy idegen bálvány volt most, mely valaha a templomban állt, s millió kéz és millió száj melegítette. Tanácstalanul hebegve, összezsugorodva nézték. George kereste az ötletét, a csípős, hitetlen, finom ötletét, és nem találta. William pózolt, Arthur pedig félszegen, roppant komikusan megroggyantotta térdét, imádkozni akart vagy kiabálni, mint a gárdisták.
Úgy szédültek ki az ajtón.
A szigeten már ősz volt. Egy levél gurult előttük. Borzongó fűszálak, ismeretlen növények, törpe gumifák zizegtek a szürkeségben. Lassan mentek a hajóállomáshoz.
George félénken szólalt meg:
- Kissé nagyobb, mint ahogy leírják. Az adatok, úgy látszik, hamisak.
Elővette a mérővesszőjét.
- Ekkora - mutatta.
William megtoldotta egy taglejtéssel.
- Ekkora.
Arthur a tengerre nézett, s egy szót se szólt. Ősziesen reszketett a víz. Felszedte horgonyát a hajó. Sóhajtottak a sziget elátkozott fái. A magány és bánat végtelenségét lehelték.
Mielőtt hajóra szálltak volna, hátratekintettek. Egy katonát pillantottak meg maguk mögött. A császár elkísértette őket. Egy közkatona szalutált, a császár katonája, aki reggelente friss fénymázat ken a császár cipőire.
A három angol riadtan tekintett rá. Az egyik mélyen leemelte a kalapját. A másik földig hajolt előtte. A harmadik mély tisztelettel, áhítatosan közelebb lépett, s nem tudott mit tenni. Majdnem kezet csókolt neki. Borravalót akart adni. De meggondolta a dolgot, s inkább visszacsúsztatta a zsebébe.
A közkatona pedig tisztelgett, és várta a borravalót.