Háborús jegyzetek I. II. III.
szerző: Ambrus Zoltán
Olvassunk többet és együnk kevesebbet.
I.
Mióta Angliában is törvénnyé tették a hústalan napokat és elrendelték, hogy a búzalisztet kukoricával, árpával vagy zabbal kell keverni: újra felélénkültek azok a sokáig fáradhatatlan, de utóbb már-már kimerültnek látszó jelesek, akik ide s tova harmadfél éve bizonyítgatják, tudásuk egész nagyszerű apparátusával, hogy csak műveletlen ember zúgolódhatik amiatt, ha olykor-olykor egy kicsit koplalnia kell. Előáll a történetíró és azt mondja:
- III. Edvárd korában, hogy az akkor is igen drága hús elpazarlását lehetetlenné tegye, törvény rendelte el, hogy két tál ételnél senkinek se szabad többet ennie; még az előkelő és gazdag emberek is csak sátoros ünnepeken ehettek három tál ételt. A hústalan napok is ősrégi dolog. Erzsébet királynő egy törvénye megtiltotta, hogy szerdán, pénteken és szombaton húst lehessen enni; aki a tilalmat megszegte, három font sterling pénzbírságra vagy három hónapi fogságra ítélték. És ebbe a böjtölésbe senki se halt bele!...
Nem marad szótlan az irodalomtörténet-búvár sem, hanem elmeséli:
- Goethe, a koszt dolgában meglehetősen elkényeztetett Goethe, 1810-ben Jénából, ahová dolgozni ment, azt írta Vulpius Krisztinának, hogy nem kevesebb, mint öt napig mindig csak disznósajtot evett, mert sehol se kapott más ennivalót. Ebben a levelében szinte rimánkodik Krisztinának, küldjön neki egy kis sültet, kappant, ürüt vagy pulykát, kerüljön akármennyibe, mert belebetegszik, ha még sokáig a disznósajtnál kell maradnia. És ha egy Goethénak ki kellett állania ezt, kinek van joga panaszkodni?!
A fiatal regényíró utópisztikus regényt ír s miről szólhat ma az utópia? Arról a lángelméjű kémikusról, akinek a praeparatuma fölöslegessé tesz minden táplálékot, ami nincs. ("Die Welt ohne Hunger.") A költő pedig, miután befejezte Ibsen minden munkájának fordítását, önéletrajzot ír s ebben azt ajánlja, hogy liba helyett együnk ezentúl hattyút. Hallgassuk meg hattyúdalát, de aztán öljük le és süssük meg. A sült hattyú ugyan nem olyan jó ízű, mint a liba, de ha nincs ló, jó a szamár is. Az ő apja soha se mulasztotta el lelőni a vándor hattyút; minden évben egyet-kettőt, néha többet is.
- Már Chaucer, az ó-angol költő észrevette - írja a porosz költő (L. Passarge), - hogy a hattyú húsa nem jó, de sok. Persze, a hattyút nem könnyű lelőni. Tollazata páncélként védi a golyótól; a nyakát kell eltalálni. Tehát: csak a nyakát, hogy meg ne sántuljon!
Jön végül a pszichológus és így értekezik:
- Már az ó-korban is tudták, hogy táplálkozás és lelkiállapot között kölcsönhatás van. A hörcsögtermészetű emberben, aki rakásra halmozza az élelmiszert, mindenekelőtt az a kényszerképzet dolgozik, hogy különben éhen kellene halnia és másodszor a gyűjtőmánia. Magánpraxisomban is, a hadi élelmező hivatalban is számtalan ilyen patologikus esetet láttam. Honnan ez a betegség? Tisztára a lelki ragály okozza. A gyógyításnak egyetlen módja van: felvilágosítás a sajtó útján!
Így Dr. Moll, a fiziológus és pszichológus.
Szóval, ha sokat olvasunk és tanulunk, a nélkülözés is sokkal kedélyesebbnek és élvezetesebbnek tűnik fel, mint előbb gondoltuk.
Tehát: olvassunk!... olvassuk el mindazt, amit harminc hónap óta összeírtak!... olvassunk egyre többet, mint az amerikai Bret Harte-nak azok az alakjai, akik a világtól elzártan kenyéren éltek és Homéroszt olvasták. Nap-nap után mind kevesebb kenyér jutott egyre-egyre és napról-napra többet olvastak Homéroszból. De míg azon mulattak, hogyan bujkált a harc elől az agyafúrt Odüsszeüsz sőt maga a bősz Akhilles is, elfelejtették, hogy volt idő, amikor pazarolták a húst.
II.
A hálátlan utókor már régóta nem tudná, ki volt Horace Fletcher, ha nincsenek olyan német tudósok, akiknek örökkön éber figyelmét semmi se kerülheti ki, ami hasznos vagy éppen közhasznú. Ezek a nagy nyilvántartók azonban nem mulasztották el följegyezni, hogy - mint az amerikai cipőt - Fletchert, az emberiségnek ezt a nagy jóltevőjét is az Egyesült Államok adták a világnak. Az ifjú Fletcherre egyszerű, de nem közönséges éleslátással született atyjáról két tapasztalati igazság maradt örökségül. Hogy aki keveset eszik, ritkán terheli meg a gyomrát és hogy aki jól megrágja az ételt, könnyebben emészt, mint aki nagy gombócokat nyel le. Horace egész áldásos életén át ezen a két igazságon rágódott és negyvenévi fáradhatatlan munkálkodás után a következő háromágú törvényt szűrte ki belőlük: 1. Soha se egyél addig, míg az éhség rá nem kényszerít. 2. Minden harapás ételt addig kell rágni, míg folyadék lesz belőle és ízérzetet nem vált ki többé. 3. Még a folyadékot is rágd meg, vagyis lassan ízlelgesdd, ahogy a borkóstolók szokták. Miután ráadásul föllebbentette a fátyolt a természetnek arról a titkáról is, hogy az ideális étkezés harminc harapást, kétezerötszáz rágótaktust és harmincöt percnyi időt igényel, megalapította a Fletcher-szektát és annak boldogító tudatában, hogy kincset hagyott az emberiségre, átvonult a halhatatlanságba.
A Fletcher-szekta egészen a háborúig csöndesen és észrevétlenül működött. De nem rágcsálhatott olyan halkan, hogy ez a türelmes majszolás végre is föl ne keltse az okulnivágyás érdeklődését. Észre kellett venni, hogy a sokat rágásnak a minél kevesebbet evéssel való összekapcsolása az új idők egyik legelmésebb ötlete és annak fölfedezése, hogy a fletcherizmus ezekben a háborús időkben hány millió és millió embernek nyújthat élvezetet, a tengeren túl élők figyelmét is ráirányozta az amerikai újítókra. Névtelen, de azért nem kevésbé elsőrangú tudósok siettek kimutatni, hogy a fletcherezés nemcsak a fizikai és szellemi teljesítőképességet növeli, hanem az ízlelés örömeit is, és egy röpirat - melynek címe: "Német, fletcherezz!" - annak bizonyítékául, hogy minél kevesebbet eszik az ember, annál egészségesebb, hivatkozik egy bizonyos Luigi Cornarora, aki napi egy tojás és egy kis bor mellett több mint száz évig élt. Ez a derék öreg úr ugyan kiszolgálta már a borbarátokat is, sőt, ha nem csalódunk, sűrűn vendégszerepelt a dohányzás mellett kardoskodók érvei között is, de azért kövessük a jó példát és ajánlgassuk mi is minden jó ismerősünknek, hogy egyenek olyan sokáig, ameddig kedvök tartja, de minél hosszabban, annál kevesebbet.
Természetesen nem fog ártani, ha azok, akik az egészségtelen sokatevésről le akarnak szokni, megszívlelik azt a példát is, amelyet az abstinenciáról szólva, Freud tanár szokott idézgetni. A schildai polgároknak volt egy lovuk, melynek munkabírásával nagyon meg voltak elégedve s csak az az egy kifogásuk volt ellene, hogy sok zabot fogyaszt. Elhatározták, hogy kíméletesen bár, de leszoktatják erről a hibájáról, még pedig úgy, hogy mindennap egy pár szemmel kevesebbet adnak neki enni, amíg meg nem szokja, hogy az evéstől teljesen tartózkodjék. Egy darabig kitűnően ment a dolog, úgy hogy a ló már csak egy szem zabot kapott és másnap lett volna a napja, hogy végre minden koszt nélkül dolgozzék. De reggelre az engedetlen állat megdöglött s a schildai polgárok még ma sem értik, mi volt kimúlásának oka.
Szóval, nincs egészségesebb, szebb és érdemesebb dolog, mint keveset enni, de még a kevesetevésből is megárt, ami sok.
III.
Floki története egyike a legtöbbet mondó háborús regényeknek, amelyeket mostanában olvasni lehetett. Pedig ma, kivált Ausztriában és Németországban, reggeltől estig - sőt már éhomra is - háborús regényt írnak az ihletettek. Ki csodálná ezt? Régente a költők temérdek időt ebédeltek, vacsoráltak, dáridóztak el; ennek az időnek egy része most felszabadult. Ha az így megjavult viszonyoknak csak kevés hasznát látná a regényírás, ez igazán az volna, amit Stratz regényíró úr "Das deutsche Wunder"-nek nevez.
Még Borosoni úr könyve - "Das Fletschern und die Magenfrage" - sem olyan érdekes, mint Floki egyszerű története. Annyira bevilágít, ha nem is a lélek, legalább a gyomor mélységeibe.
Floki Dornné bécsi asszony hű kutyája volt. Öreg és kövér, csupa hús és zsír; gömbölyű szobrocskája boldogabb időknek. A múlt év augusztusában Dornné szomorodott szívvel látta, hogy napról-napra nehezebb Flokinak táplálékot szereznie; bár nem sajnált semmi áldozatot, egyre többet kellett szaladgálnia, hogy Floki megkaphassa a porcióját. Rettegni kezdett, hogy még rosszabb idők következhetnek és hogy hű kutyájának majd koplalnia kell. Meg akarta menteni Flokit attól a végzettől, hogy nemsokára már csak árnyéka legyen önmagának; és hogy kedvence testi épségét egész teljességében megőrizhesse, elszánta magát a legnehezebbre: arra, hogy egy időre meg fog válni tőle. Mennyi lelki kínjába került ez az elhatározás!... és mily végzetes tévedés!... Nem gondolt rá, hogy Floki csupa háj volt!...
A többit Dornné így panaszolta el a bécsi állatvédő egyesülethez beadott följelentésében:
A kutyát egy ismerősének adta át, valami Hankénénak. Ez azt ígérte neki, hogy Flokit elviszi Hamburgba, egyik rokonához, aki kutyakosztosokat is tart. Két nappal később elment Hankéékhoz megtudni, hogy kedvence hol van és mit csinál. Ekkor, iszonyú rémületére megtudta, hogy Rössler Károly, Hanke barátja, a kutyát megölte, aztán megsütötte és elvitte egy vendéglőbe, ahol ő meg Hanke Flokit megették. A följelentő erre azzal a kívánsággal állott elő, hogy adják vissza neki Floki nyakörvét és kutyajegyét. Rössler át is adott neki egy nyakörvet, de ez nem Flokié volt, hanem - mint a vizsgálat kiderítette - a Philipp Mária kutyájáé, amely néhány hónappal ezelőtt eltűnt, elveszett.
Rössler és Hanke most már lopással vádoltan, a büntetőbíró elé kerülnek. Hanke úr azt vallja, hogy Dornné a kutyát odaajándékozta az ő feleségének. Éjjel a kutya, mely nagyon vastag volt, vinnyogni és nyöszörögni kezdett, Rössler megvizsgálta, konstatálta, hogy a kutyának epekövei vannak és azt indítványozta, öljék meg a kutyát, hogy ne szenvedjen sokáig szegény. Mind a két vádlott elismeri, hogy a kutyát megsütötték és megették, minthogy "háborús időkben a kutyahús élvezete nem szokatlan dolog".
Dornné a bíró kérdésére azt feleli, hogy ő a kutyát azzal a feltétellel adta oda Hankénénak, hogy ez Flokit falura viszi, ahol jól fogják élelmezni. Két nappal később nyugtalanság fogta el, rosszat sejtett és azért ment el Hankéékhez, hogy visszavegye tőlük a kutyát. De Flokinak már csak a maradványait találta, egy serpenyőben, mert Rösslernek volt szíve megmutatni neki azt a keveset, ami Flokiból még megmaradt.
Igaz, hogy a kutya már nagyon öreg és vastag volt, de nem voltak epekövei, nem volt semmi baja. Hanke különben eldicsekedett vele, hogy már régóta nem evett olyan ízletes húst és egy hónapig nem kellett zsírról gondoskodnia, olyan sok hája volt a kutyának.
Philipp Mária tanú elmondja, hogy néhány hónappal ezelőtt elveszett egy kis fekete kutyája s ennek az örvére ismer rá abban, amelyet Rössler Flokié gyanánt adott oda Dornnénak. Arra a kérdésre, hogy milyen értékű volt a kutyája, a tanú azt feleli, hogy semmi kincsért nem adta volna el.
A bíró Hankét fölmenti, elfogadva azt a védekezését, hogy Dornné a kutyát Hankééknek ajándékozta, ezek tehát azt tehettek a kutyával, amit akartak. Ellenben bebizonyítottnak látja, hogy Philipp Mária elveszett kutyáját Rössler találta meg s minthogy a talált dolog elrejtése és felhasználása tilos, Rösslert elítéli öt napi elzárásra.
De Rösslert, aki nem olvasta el Borosoni úr könyvét - "Das Fletschern und die Magenfrage" - vagy, ha elolvasta, olyan kevéssé okult belőle, hogy a kutyahús csábításának soha se tud ellenállani, Rösslert nem lehet sajnálni.