Háborús jegyzetek: Záróra után
| Háborús jegyzetek: Záróra után szerző: Ambrus Zoltán |
Éjjel egy és félkettõ között, téged, boldogtalant, akinek a Nagykörúton vagy a Rákóczi út belsõ részén utcára nézõ szobában kell aludnod, fölvernek az elsõ álmodból ezzel az ordítással:
- A harctérrõl jövök!
Már tudod, mi az. Alattad kávéház van. Annak bezárt, vastag üvegajtaját döngeti egy súlyos ököl, valami új Botond vezér ökle. Ez a Botond tudatja veled, hogy õ a harctérrõl jött, neki tehát ki kell nyitni a kávéházat.
Mert most, aki követelõzik, aki akármivel elégedetlen, az mind arra hivatkozik, hogy õ a harctérrõl jön. És mért ne mondaná, mért ne verné a mellét? Az ördög se fogja kutatni, csakugyan járt-e arra, ahol a srapnel röpköd.
Persze, beszélhet a jó vitéz akármit, senki se hallgat rá. Hát vagy öt percig még ordít és káromkodik, aztán fenyegetõzik, átkozódik és morog, végül elhalkul s tova ballag.
Elalszol egy percre, megint fölébresztenek. Most még nagyobb a lárma. Hat-hét ember kiált-üvölt egyszerre. "Részegek, ha találkoznak".
- Tudja-e, hogy kivel beszél? Úriemberrel van dolga?
(Láttál már részeget, aki nem úr?)
- Részeg disznó vagy, nem úriember!
- Disznó az öregapád!
Míg amazok odalenn a rangjukról és a származásukról vitatkoznak, egy kissé eltûnõdök. Boldogabb idõkben hol rejtõzött ez a temérdek részeg?
zugkávéházakban rejtõztek, a részegség ama levezetõ csatornáiban, amelyekre szükség van, akár a toloncházra, amelyeket, ha még nem volnának meg, ki kellene találni. A vörös márványasztalon vagy a szeparéban aludtak el, italos üvegek és cigány mellett, egy-egy jóságos tündér oldalán, reggeli öt óra felé.
Csakhogy most sietniük kell. Ugyanannak az alkohol-mennyiségnek a lenyakalásához eddig négy-öt órával több idejük volt. Most egy órára el kell készülni. És mert a mennyiségbõl nem engedhetnek, csoda-e, ha az alkohol hatása sokat veszít régibb szelídségébõl?
Aztán, korábban a szabadság szétszórta õket, mint a rózsa szirmait, a szél. Ezelõtt magányosan tántorogtak vagy kettesben-hármasban támogatták egymást haza, más-más negyedórában, most csapatosan, sõt seregesen tódulnak ki az utcára, ahová úgyszólván centralizálták õket, pont egy órára.
Ezért, hogy most a körút, a részegek találkozóhelye és közös medencéje a mindennapi eszméletlenség-gyûjteménynek.
Míg ezen mélázol, a vitatkozók mind messzebbrõl hajigálják egymásután a szitkot. Aztán elválnak örökre, a becsületsértések özönével permetezve tele a körutat. Elbóbiskolsz, de újra felriadsz. Valami hatalmas koppanásra, melyet rémes elbõdülés kísér.
Egy harmadik részeget a gyalogjáróról a kocsiútra löktek szembejövõ új részegek, akik többen voltak. Úgy látszik, annak a feje koppant ekkorát.
- Röndér! - bömböl a földhöz teremtett ember. - Röndér! - üvölt vagy inkább vonyít.
Röhögés. A gyõztesek tova vonulnak. Büszke lármával, mintha egyenesen Görzbõl érkeztek volna.
Amaz nem tud feltápászkodni, a sok ital terhétõl már nem bírja a lábát.
- Röndér! - kiált torkaszakadtából, látva, hogy csakis a tüdejére számíthat.
Nem gyõzi ismételgetni ezt az egy szót, mint a síró kis gyerek, aki folyton csak az anyja után eseng.
A szava egyre kétségbeesettebb, egyre panaszosabb és egyre csöndesebbé válik a nagy bánatosságtól.
De mintha csak azt kiáltozná:
- Roncevauxi Roland, hova lettél?!
Vagy:
- Csaba vezér, hol bujdokolsz az égen?! - nem felel neki senki.
Egyet-egyet pihen, de aztán a hangja újra felsír, mint a jó kutyáé a falu feketeségében.
Megnézed az órát, háromnegyed kettõ. Már annyira kihalt volna az utca, hogy nincs senki, aki talpra segítse azt a nyomorultat?!
Végre valami csoszogás-féle hang üti meg a füled s aztán a részeg szava már messzebbrõl hallatszik.
Egyre nagyobb távolságból hatol el hozzád. De még percek múlva is hallod, hogy messzirõl panaszosan búg, mint a havasi kürt az éjszaka csendjében:
- Röndér!
Olvasni akarsz, hogy újra elálmosodjál. A könyvedben éppen arról van szó, hogy öt óráig aludni egyfolytában többet ér, mint ha nyolc órát alszol, de közben fel-felébresztenek.
Hiába, a rend megkívánja, hogy a részegek egy órakor odvaikból egész seregükben kitóduljanak a fõútvonalakra. A rend nem tûri a dorbézolást, a rend megköveteli az éjszaka nyugalmát. Hát csak szenvedj egy kicsit a rendért! A rendet sem adják ingyen.
Második vers, vígabb:
Vasárnap éjjel, tizenkettõ után, az Andrássy út és a körút valamennyi kávéháza telis-tele. Mindenütt sok hölgy és még egyszer annyi úr. Mindenütt egyre növekedõ zsivajgás, sehol senki se gondol a hazamenetelre. Úgy ülnek ott, a kis márványasztalok körül, hölgyek és urak, mintha soha se akarnának onnan elmozdulni. Mintha mindannyian azt kívánnák, bár csak ez az éjszaka soha meg nem virradna. Mintha nem tudnának megválni a kapuciner, a villanyfény meg az emberszólás örömétõl - vagy a "Látja ott azt a kis szõkét?" meg a "Hozzon egy szipkát" kéjétõl - mintha ott akarnának maradni a helyükön mindhalálig. Mintha innen csak a temetõbe lehetne menni.
Sir Patrick Spens hajóján, a tengerfenéken ülhettek így a hölgyek, ilyen mozdulatlanul, kezükben legyezõ, s az urak is körül.
- Igen, ez szomorú - mondja joggal a bölcs. - Szomorú, hogy õ nagysága csak a gyereket megfüröszteni szalad haza s aztán visszarohan. Szomorú, hogy tíz napig senki se marad el a kávéházból, csak az, aki ezalatt életet adott. Hogy a pesti a kártyaszobában hal meg. Hogy sokan a biliárd alatt szeretnék eltemettetni magukat. Hogy az öregebb kávéházlátogatók közül már többen látták, mint születik meg a gyerek a kávéházban, hogyan kezd el ott tipegni, hogyan bújtatják bele az elsõ frakkba és mint növekedik fel pikolóból pincérré, majd kávéssá. Ez másutt nincs így. Másutt kávéház sincs. Másutt az emberek dolgoznak.
A pesti azt felelhetné:
- Másutt sokféle az emberek szórakozása. Másutt az emberek klubokba, társaságba járnak, elmehetnek egymáshoz. Másutt az embereknek lakásuk is van. Sõt pénzük is. A pestinek nincs egyebe, csak igénye. És a kávéház az egyetlen, ami olcsó. Ami még most is olcsó. Kielégülést a pesti semmi másban nem találhat. Még a munkában sem, mert Pesten munka sincsen elég. Csak kávéház van elég. Olyan hely, ahol legalább beszélgetni lehet, amikor ébren és munka nélkül kell lenni, mert dolgozni se lehet folytonosan. Szomorú, de az ember társas lény.
A pesti ember ezt felelhetné, de nem felel semmit. Még vállat se von, ehhez is lusta. Miért felelne? Tudja, hogy a bölcs, aki korholja, maga is pesti.
A pesti csak ül a kávéházban és megszólja azokat, akik a kávéházban ülnek.
De megszólal a csöngettyû, amely azt jelenti, hogy: "Mindjárt egy óra, tessék kitakarodni."
Mintha csak a kis leány kopogtatott volna be az ablakon: "Isten áldja meg kendteket, szegény édesanyám beteg!" - mindenki, szó nélkül, fölemelkedik a helyérõl, végét vetik a tereferének s hazamennek a legények, valamint a dámák is.
Azaz hogy hazamennének, ha lehetne.
Csakhogy abban a pillanatban, amikor a kijárathoz legközelebb lévõk meg a legfürgébbek kitódulnak a szabadba, olyan esõ ered meg, amelynek jellemzésére kissé szegényes az a kép, hogy, mintha felülrõl dézsából öntenék a vizet.
A legfrissebb járású két-három hölgynek, gyors és éles látással meg néhány gazella-szökelléssel, még sikerül elfogniuk a közelben ácsorgó két-három egylovast, a többi kávéház-látogató azonban, merengve bámulva a tovaillanó karcsú bokák után, ott reked az ajtónál. Se elõre, se hátra.
Szerencsére, a kávéház ernyõje most mindig ki van feszítve, mert tavasztól késõ õszig sok az olyan rafináltabb pesti, aki a kávéház örömeit szereti egybekötni a levegõzés gyönyörûségével meg az utcán való szemlélõdés sok kis szórakozásával. Ezek jóvoltából nem kell kirontani a zuhogó esõbe, az utcán állni, bámészkodni és búsongani szabad.
Közben kitessékelik a kávéházból a legnehezebb mozgásúakat is. A "terassz" székeit és padjait egy perc alatt az utolsó helyig elfoglalják az esõ nézõi. Azok, akiknek nem jut ülõhely, úgy szoronganak egymás hátán, ahogy a villamoson szoktak.
- Ez felhõszakadás - mondogatják az optimisták, jobbra is, balra is. - Milyen szerencse, hogy nem közönséges esõ, hanem felhõszakadás! Mert a felhõszakadás soha se tart sokáig, ha csak közönséges esõ volna, reggelig itt állhatnánk.
Ugyanolyan biztonsággal mondják ezt, mint amilyen rendületlen meggyõzõdéssel ismételgették, huszonkét hónappal ezelõtt, hogy: "Oroszország? Hiszen merjen csak megmozdulni! Majd ad neki Japán!" És a japán hadüzenet után: "Szerencsétlen Japán! Ez ugyan megjárta! Beleszaladt a verembe. Érthetetlen, hogy nem félt az Egyesült Államoktól. No, majd ad neki Wilson!"
Most is rosszul jósolnak. A felhõszakadás, talán csak azért, hogy kicsúfolja õket, nagy buzgósággal tart ki amellett, hogy kivétel legyen a felhõszakadások között.
A pesti egy negyedóráig mindenen mulat. Neki már az is, hogy az esõ meggátolja a hazamenetelben, kaland és öröm. Mulat azon, hogy a másik nem mehet haza, elõre örül neki, hogy holnap milyen nehéz lesz felkelni, ha még sokáig itt kell maradnia, nevet rajta, hogy a hölgyek olyan ruhában nézik az esõt, mintha bálba akarnának menni. A "terassz" eleinte csupa vígasság. Újra kezdõdik a terefere, az urak be-bekopogtatnak a vastag üvegablakon a már bezárt kávéházba, egy országot ígérnek egy kocsiért, egyik vicc kergeti a másikat, csupa elkergetni való vicc. Különösen nagy a gaudium, amikor az elhagyott kocsiút mélyébõl egy-egy árván baktató egylovas sötét alakja bontakozik ki, míg a fáradt, összeázott, szegény ló nagy kínnal szántja a szembecsapódó, szakadó esõt meg a pocsolatengert, százan hívják a gumiköpönyeges kocsist, százféle hangon, szóval, füttyel, teljesen reménytelenül, csak úgy, tréfából. Milyen mulatság volna, ha a kocsis csakugyan odahajtana a kávéház elé és sorsot kellene húzni, hogy a temérdek ember közül, aki itt szorong, kocsi után epedve, melyik ülhet bele!
A kocsi persze tovább vánszorog. A benn ülõ irigyelt kibámészkodik a "terassz"-ra, pedig nyilván huszadszor látja ugyanazt a képet, minden kávéház elõtt a falhoz szorítottak százait, azok sokaságát, akik mulatnivágyásukért az otthonból való számkivetettséggel bûnhõdnek. Ki gondolta volna, hogy a kávéházak ernyõje milyen áldásos emberbaráti intézménnyé fejlõdhetik ki?! Pedig nélküle ezek közül a nevetgélõ, fütyölgetõ, ujuju-t kiabáló alakok közül hányan vinnének haza tüdõgyulladást!
Hanem a felhõszakadás kezd erõsen hasonlítani a háborúhoz abban, hogy sehogy se akar véget érni, s vagy egy félóra múltán a kedélyesség egyszerre elreked. Azok a nõk, akik a nyárias idõben bizakodva, a legkönnyelmûbben öltözködtek fel, meg-megborzonganak s miután elõbb még mulattak azon, hogy egy kicsit fáznak, elkomolyodnak és dideregni vagy éppen vacogni kezdenek. Ennek láttán, önfeláldozó bátrak, egyenruhában és civilben, nekivágnak a vízözönnek, hogy kocsit vadásszanak valahonnan, ha a föld alól is. Don Quijote-i vállalkozás! A kávéházak ernyõi alatt annyi ember lesi a megváltást, hogy néhány óra alatt a tizedrészüket se lehetne hazaszállítani, még akkor sem, ha minden éjszakai kocsi elõállna és szakadatlanul, pihenés nélkül szolgálná az önkéntes mentés hálátlan ügyét. De nappal sincs annyi kocsi, amennyi csak a nõknek kellene és azok a kocsisok, akiknek a fuvarjuktól már sikerült megszabadulniuk, elbújnak a legrejtettebb mellékutcákba, hogy meg ne lehessen csípni õket. Egyiket-másikat mégis elfogják a legmesszebbre elkalandozó, csontig ázott vadászok, ezeknek azt füllentik, hogy el vannak foglalva, és amelyiket a rettenthetetlen pányvavetõ tettenéri, hogy éppen most szabadult meg az elfoglaltságától, azzal se lehet beszélni. Majd bolond, ebben az idõben! Nem hajszolhatja agyon a lovát, már nem bírja a szegény pára, hiszen csak rá kell pillantani és látni, hogy nincs jártányi ereje. Ha tiszt állja el az üresen baktató kocsi útját s ha a tiszt nagyon goromba, akkor még van remény, végre, a tiszt kapatos is lehet és az ilyennel nem jó tréfálni. De a civil ne álmodozzék kocsiról, hozasson autót vagy repülõgépet.
Kettõ és félhárom között a legtürelmesebben várakozók is elkezdenek dezertálni. Felhasználják azt a félpercet, amikor az esõ mintha egy kicsit csöndesednék s megiramodnak, a lehetõ legközelebb húzódva a házak falához. De a minden jóst meghazudtoló, ernyedetlenül kitartó felhõszakadás, csak pihent, s miután új erõt gyûjtött, azonnal újra kezdi. És a hazafelé bujdosók boldogok, hogy egy-két percnyi rohanás után bemenekülhetnek egy másik kávéház ernyõje alá. Aztán ott dideregnek, vizesen, de abban a vigasztaló tudatban, hogy valamicskével már közelebb vannak az otthonukhoz.
A kitartóbbak és hidegvér dolgában legelöl tündöklõk még kinevették azokat, akik reménykedve szaladtak neki a kalandos jövõnek s alig indultak el, máris kaptak a nyakukba egy rocskányi vizet. De három órakor már senki se nevet. És negyednégy-félnégy táján a legflegmatikusabb is hozzálát, hogy kapualjból kapualjba ugrálva vagy egyik kávéház ernyõje alól a másik alá száguldva, részletekben utazzék haza.
Négy órára végre mindannyian otthon vannak és szárítkozva azon tûnõdnek, hogy amikor még nem volt záróra, kettõkor már mindig aludtak.
Ha az álmukból így elvesztettek vagy két órát, sebaj. Annál nyugodtabban és annál többet alszanak most, túl a határainkon, ama jóakaróink, akiket eddig nem hagyott békén az a gondolat, hogy Magyarországon terem annyi gabona, amennyi a magyarnak kell, és hogy a pesti, aki nem adja oda a lisztjét, akármilyen nehéz idõket élünk, olyan vígan él, hogy még éjszaka is a kávéházban ül.