Háborús jegyzetek: Tücskök pusztulása
szerző: Ambrus Zoltán
Kevéssel az általános mozgósítás emlékezetes napja elõtt, júliusnak már vége felé, egy délután, négy óra tájban, Budapesten ítéletidõ támadt. Akit ez az utcán talált, nem felejtheti el hamar, hogy mit látott. A levegõ fülledtsége, a szinte tûrhetetlen hõség meg az, hogy az égbolt egyszerre olyan hamuszínû felhõpalástot öltött magára, aminõt csak a legritkábban látni rajta, gyaníttatta ugyan, hogy vihar készül, de mégis váratlan valami érte utol a hazafelé igyekezõ embereket, sõt a legelsõ fedél alá sietõket is. Kivételesen rémséges orkán rohanta meg a várost, valóságos tájfun; de ennek az igazán istenítélet-szerû zivatarnak ijesztõen óriási erejénél is meglepõbb volt a rövid ideig készülõdõ égiháború kitörésének a szörnyû hirtelensége. Mindjárt nagy erõvel kezdõdõ s egyre hatalmasabban élesedõ szélfütyülés és ennek kíséretében az andantéból a furiózóba roppant sebességgel átfutó zörgés volt az égi koncert bevezetõje; és a hideg széltõl meglepett, még izzadt ember alig gombolhatta be magán a kabátot, a rettenetes erejû forgószél a fákról levert sárguló leveleknek egész nagy sírkoszorúit táncoltatta az aszfalton, amerre szem ellátott. Alig gondoltad el, hogy "Ennyi sárga falevél, már júliusban!"... és alig határoztam el, hogy futni, rohanni fogsz az utca túlsó oldalán három-négy kapunyi távolságban lévõ házba, ahová igyekeztél, már alig tudtál elõbbre haladni, úgy vert vissza a szél; és amire átvergõdtél az utca másik oldalára - miközben bevert ablakok és utcalámpák üvegtörmelékei, cserép- és tégladarabok meg leszakított cégérholmik csörömpöltek, kopogtak körülötted - már csak egy gondolatod volt: bemenekülni a legelsõ kapun! Jó, hogy be tudtál surranni rajta, mert a hatalmas kapu iszonyú dübörgéssel csapódott be utánad: ha hátba vágott volna?!... A fedett helyen meghúzódva láthattad, hogy a tájfun milyen szorgalmasan csapkodja az udvar kövezetére a háztetõrõl a sok cserepet, a nyitott ablakokból pedig az ott felejtett mindenféle tárgyat... és hallhattad, milyen bõszülten tud üvölteni-bömbölni a vihar s milyen serényen tud mûködni a mennykõ. Micsoda recsegés-ropogás-csattogás!... mintha részekre szakadozva, düledezne és már-már összeomolna a világ... micsoda égzengés, a mennydörgésnek micsoda dühöngése!... aztán a villámcsapások muzsikája... a borzasztó dördületekre felelgetõ siketítõcsattanások... az udvar mintha lángban állana a folytonos villámlástól... e mellett a szél süvöltözése és visítozása... majd ismét ezek a dobhártya-repesztõ csattanások!... számítgatod: "ez itt csaphatott le, egészen közel!"... és végül olyan felhõszakadást látsz, aminõrõl még nem volt fogalmad...
Ilyenformán tört ki a háború is, váratlanul, hirtelen... és a háború rettenetes forgószele is azzal kezdte, hogy mindjárt bevezetésül az elõbb még láthatatlan, vagy legalább észre nem vett sárguló faleveleket verte le a fákról és perdítette olyan táncra, amelyhez képest a Szent Vitusé csak tréfa.
Még nem folyt vér, még nem dörögtek az ágyúk, még csak a baljóslatú jegyzékek, táviratok, hadüzenetek röpködték be a világot, és a bohémek már kinn voltak az utcán, már lenn voltak az aszfalton, már vadul járták a nyomorgás rókatáncát.
Július harmincegyedikén minden bohém lába alól kisiklott a világ. A könnyelmûek, akik máról holnapra éltek, a "szellem" akkordmunkásai, akiknek soha se volt többjük, csak amennyit a tegnapi vagy tegnapelõtti munkájokkal kerestek és az örök elõlegbe bonyolódottak, akik a legszorgalmasabbnál is többet szoktak dolgozni, verejtékezni azért, hogy letörleszthessék a régi elõlegüket és új elõleget kaphassanak, szóval nem a Lafontaine tücskei, akik sokáig nem dolgoznak, csak danolgatnak, hanem a modern tücskök, akik talán többet dolgoznak, mint más, csak mindig elõbb költik el, amit egy kicsit késõbb fognak megkeresni, a holnappal nem törõdõ gondatlanok, a számítani nem tudó lunátikusok, a tartozásuk lerovása után végképpen kimerülõk, akik egy életen át nem képesek elõre megszerezni a legközelebbi jövõben szükséges összeget, azok, akik az örökös megszorultságukkal maguk nyomkodják mind lejjebb és lejjebb a tulajdon munkabéreiket, szóval akik folytonosan a saját sírjukat ássák - mindezek a háború kitörésekor máról holnapra minden kereset és minden hitel nélkül maradtak, a hadüzenet napján egyszerre elveszítették maguk alól a talajt, a világ legelsõ nagy megrázkódtatásakor azonnal belebuktak a saját sírjukba.
Õk voltak a háború elsõ áldozatai; mindenekelõtt õket sodorta le a forgószél a fáikról. Igaz, ha elhullottak is: élve maradtak; de ezzel nem sokat nyertek. Mert olyan nyomorúság szakadt rájok, amelyhez képest Murger bohémjeinek a nyomorúsága csak víg opera volt. A hasztalan kilincselgetéssel, az eredménytelen antisambrírozással, a semmiképp se kárpótolt megaláztatással súlyosbított nyomorúság. Haj, a tõke, mely máskor is konzervatív, a hadüzenet napján a füle hegyéig begombolkozott!... és a fejvesztett rémület nem ismer szánalmat: "Se munka, se hitel... jó ember, akaszd fel magad!... ma nem sokat számít, ha egy emberrel több vagy kevesebb."
Belgiumban és Franciaországban vált legfeltûnõbbé, milyen sokan vannak, akiknek a legyõzéséhez és eltiprásához tökéletesen elég a háború elsõ forgószele, a háborúnak már a puszta híre is. Mert a bohémeket ugyan sokfelé, talán világszerte mindenütt leverte a lábukról a hadüzenet, de amint a háború legnagyobb rémségei legelõször is Belgiumra és Franciaországra szakadtak rá, ez a sanyarúság is ott produkálta a legtöbb és leginkább rikoltozó példát.
Franciaország gazdag és a francia takarékos ember. De Franciaországban is vannak szegény fiatalok, akik nem sietnek javakat gyûjteni és vannak olyanok is, akiket még az öregség se tud kigyógyítani a könnyelmûségükbõl. Kivált az írók, a színészek és a szobrászok közül potyogtak sokan az aszfaltra. A kisebb folyóiratok sorra becsukták a boltot; pedig boldogabb idõkben a párizsi írók szegényebbjeit a sok kis folyóirat látta el munkával s keresettel. A magánszínházak majdnem mindannyian szélnek eresztették a színészeiket; ez az egy körülmény a jómódhoz szokott embereknek ezreit fosztotta meg a keresetüktõl és úgyszólván a betevõ falatuktól, mert hiszen, ha van foglalkozás, amelyben a könnyelmûség szinte hagyományos és sok okból menthetõ, ez a színészé. És a szobrászok? De hát mi az, ami az egymást öldökölni készülõ embereknek a legkevésbé kell? Kétségtelenül: a szobor.
Meg lehetett érteni tehát, hogy alig tört ki a háború, az elsõ civil hír, mely az ellenséges Franciaországból érkezett, már arról szólt, hogy a párizsi írók és mûvészek közül sokan jutottak olyan nyomorúságba, aminõt régebben elképzelni se tudtak. És akármennyire haragudtunk is a franciákra, akik elsõ fúriájokban ugyancsak csúnyán viselkedtek náluk idõzõ honfitársainkkal szemben, nem lehetett megilletõdés nélkül olvasni, hogy Paul Fort-nak, a költõk választott "fejedelmé"-nek, egy vidéki városkába kellett elvonulnia, ahol csak úgy tud megélni, hogy az erdõben gombát szed és ezzel táplálkozik. Aztán egy darabig még sok hír érkezett, amelyek mind sokat tudtak regélni a párizsi költõk és színészek nyomorúságáról... ezekben a hírekben Paul Fort még egyre gombát szedett... amibõl azt kellett következtetnünk, hogy a sorsharag a költõvel még a háborúban is humorizál... De...
De azóta a franciák magukhoz tértek az elsõ ijedtségükbõl és ha Paul Fort még most is gombát szed, a párizsi újságok már mulatni kezdenek a szegény poétáikon, akik ennyire lecsúsztak. Sõt Pierre Mille is úgy találja, hogy azok a francia írók, akik nagy kínban vannak, mert a kézirataikat sehogy se tudják az újságoknál elhelyezni, nem annyira sajnálni, mint inkább kicsúfolni valók.
Pierre Mille finom és elmés író, az újabbak közül a legkülönbek egyike, de ez az ironizálása ugyancsak igazságtalan.
Ha nyíltan nem is mondja ki, úgy látszik, ezt gondolja:
- Más az élhetetlenség és más a költészet. Ne sajnáltassák magukat ezek a jó urak, ha most is megmaradnak öreg gyerekeknek, akik nem tudnak egyebet, csak rímeket kovácsolgatni, csengõ-bongó szavakkal játszogatni, hasonlatokat és képeket keresgélni. Ez nem az az idõ, amikor el lehetne bújni a világ elõl, a természet szépségérõl ábrándozni vagy bölcsõdalokat komponálni olyan gyerekeknek, akik majd csak a jövõ században fognak megszületni. Akinek az ereiben vér van és nem víz, annak ma minden idegét, minden érzését, egész gondolkozását a háború foglalkoztatja. Tessék arról szólni, ami az egész világot érdekli és ha a költõ úrnak csakugyan van valami mondanivalója, akkor meg fogja találni az olvasóját. Akkor nem kell azon keseregnie, hogy nincs hol elhelyeznie a kéziratait. Meg kell érteni, kérem, hogy ez nem a tücsökcirpelés ideje; aki nem tud egyebet, csak cirpelni, arra ma nincs szükség.
Csakhogy erre Paul Fort meg a többiek, akik ma gombát szedegetnek, azt felelhetnék:
- Hát van-e ma valaki, akinek az idegeit, az érzését, a gondolkozását a háború nem foglalkoztatja? Bajos elképzelni, hogy ilyen ember is lehetne. Csak nem mindenki érzi annak a szükségét, hogy elmagyarázgassa, milyen impressziókat kelt benne, ami a hõsies önfeláldozásban nagyszerû s ami a vérontásban iszonyú. Végre is, amikor Pierre Mille leül háborús krónikát írni, éppen úgy lecsillapul és éppen olyan messze van a harctértõl, mint az a láztalan, aki bölcsõdalokat komponál. És ha ma a párizsi lapok nem adják ki a verseket, de szívesen adják ki azokat a háborús történeteket, amelyekben Pierre Mille azt erõsítgeti, hogy nincs az a lelketlenség, amelyre a német pribékek képesek ne volnának - könnyen meglehet, hogy ezek a háborús történetek a békekötés után éppen annyira rövidéletû dolgoknak fognak bizonyulni, mint amennyire idõszerûtlenek ma a tücsökdalok.