Háborús jegyzetek: Pazar türelem
| Háborús jegyzetek: Pazar türelem szerző: Ambrus Zoltán |
Az, hogy a magyarság a harctéren nagyszerűen viselkedik - olyan nagyszerűen, hogy ez meglepetés mindazoknak, akik a magyar parasztot eddig nem ismerték vagy nem ismerték eléggé - nem járhat azzal, hogy magunk megjutalmazásául egyszerre tagadni kezdjük minden hibánkat vagy legalább is megfeledkezni igyekezzünk minden olyan gyöngeségünkről, amelyek talán nem is a magyarság gyöngeségei, hanem csak Budapesté.
Nos hát ismerjük el, szeretünk büszkélkedni és dicsekedni. Szeretünk tüntetni vele, hogy milyen műveltek vagyunk és szívesen törjük magunkat azért, hogy megszerezhessük a külföld elismerését, ami sokunk előtt mindennél kívánatosabb dolognak tűnik fel. Normális időkben, ha a külföldi látogatók egy-egy nagyobb csapatához van szerencsénk, még a hivatalos körök is túlságosan sok pénzt áldoznak azért, hogy a nyugat-európai sajtóban néhány vállveregető cikk jelenjen meg rólunk és senki sem könyveli el, hogy ez minden, amit az igazán szükségestől elvont pénzükkel elérhetünk, mert akármennyit mutogatjuk az agyontraktált vándoroknak kultúránk vívmányait, azért a - nem útirajzot, hanem - könyvet író külföldi nem ismer és nem becsül bennünket jobban, mint régente. Hogy drágán vásároljuk meg ezt a semmit, még hagyján. De a külföld irányában való platonikus és vak imádatunk olyan fonákságot juttat nálunk uralomra, amelyek nemcsak hogy kompromittálnának bennünket a jóítéletű külföldiek előtt, ha ugyan ezek sokat méltóztatnának foglalkozni velünk, hanem - ami ennél fontosabb - meglehetősen sokat ártanak többet dicsérgetett, mint gondozott kultúránknak. Nálunk minden külföldi nagy ember, akit a reklám szemérmetlen hazugsága híres tudósnak, művésznek vagy írónak nevez ki, egész csapat külföldit szoktunk sűrűn emlegetni, akik otthon éppen nem próféták, nálunk azonban celebritások. Viszont, mihelyt a legjelentéktelenebb külföldivel kell versenyeznie, a hazai erő elveszett valaki mindaddig, amíg nincs módjában hivatkoznia a külföldi sikerre vagy a külföldön szerzett ajánlólevélre. Hogy e két előítélet közül melyik okoz több kárt a kultúránknak, nehéz kiszámítani. Hanem azért tovább is kicsinyeljük mindazt, ami magyar és bámuljuk mindazt, ami külföldi, - tovább is megmozgatunk minden követ, csak hogy a külfölddel észrevetessük azt, amit mi magunk nem tudunk megbecsülni, - és tovább is szinte epekedünk azért, hogy újra meg újra kicsiklandozhassuk a Baedekert meg a hírlapokat puskázó, naivabb külföldiekből azokat a szegényes dicséreteket, amelyekben több a lappangó lesajnálás, mint a kényszeredett elismerés, és amelyek bosszantóak volnának, ha nem volnának szemetszúróan igazságtalanok és nem rikoltanák már messziről a legnevetségesebb tájékozatlanságot és azt a korlátolt gondolkodást, műveltség-hiányt és széleskörű tudatlanságot, melynek hazája, széles e világ.
Nem látjuk át, hogy ez az örökös kiabálás: "Mi már nem vagyunk barbárok!"... - a barbárság maradványa, amint annak hangoztatása, hogy: "Tiszta ingünk van és fürdőszobánk!"... - a legalulról érkezett parvenü kétségtelen ismertető jele. Nem látjuk át, hogy ezt a naiv hivalkodást a külföldön hamarabb észreveszik, mint vívmányainkat és nem úgy írják rovásunkra, ahogy érdemeljük, hanem dupla krétával. Nem tudjuk megérteni, hogy a külföld majd csak akkor kezd becsülni bennünket, amikor már elég erősek és önérzetesek leszünk arra, hogy ne törődjünk a külföld véleményével.
Ez a hibánk békében csak komikus valami, de a mai háborúban már, egyike azoknak a bűnös könnyelműségeinknek, amelyekért a századok során nem egyszer-kétszer, hanem számtalanszor meg kellett lakolnunk.
Hol látni másutt azt a fonákságot, amellyel nálunk sokan páváskodnak?
Pedig talán nem is a jámbor "fonákság" szót kellene használni, ha erről van szó:
Olvastuk, hallottuk, tudjuk, hogyan bántak el az entente-hoz tartozó államok azokkal a magyar, osztrák és német alattvalókkal, akik a háború kitörésekor, szerencsétlenségükre, kinn rekedtek az ellenséges országban. Úgy, ahogy gonosztevőkkel szokás. Szavalgatni erről nem érdemes. De lehetetlen volt tudomást nem szereznünk róla, hogy a művelt külföld e tekintetben egy cseppet sem feszélyezte magát, mondván, hogy azért ő mégis a jóm, öreg, művelt külföld marad.
A németek se sokat szavalgattak erről, de tudomást szereztek a dologról, számot vetettek vele, okultak belőle és a tanulságát nem hagyták figyelmen kívül.
Mi azonban...
Azt mondják, hogy nálunk hol ebben, hol abban a társaságban gyakran találkozni franciául vagy angolul beszélő idegenekkel - nemcsak semleges országok ilyen nyelven beszélő polgáraival, hanem francia és angol alattvalókkal is - akik harsány hangon áradoznak arról, hogy a szerb katona a világ első katonája. Azt mondják, hogy nálunk még nyilvános helyeken is akárhányszor hallani francia vagy angol nyelvű beszélgetést, amely a legkevésbé sem titkolja, hogy a szónokok az entente-tal szimpatizálnak és az entente győzelmét óhajtják. Azt mondják, nálunk különböző egyesületekben a legnyugodtabban járnak-kelnek franciák és angolok, akik itt már évek óta tanítgatnak mindenféle francia vagy angol ügyességet, anélkül, hogy egy kukkot tudnának magyarul és akik bár nem vetik meg a magyar leckepénzt - nem titkolják el, hogy reggel-este a magyar harcosok vereségét esdeklik a francia vagy az angol istentől...
Az anyanyelvükön beszélő, de semleges országból való jóismerősök pártfogásában bizakodnak-e vagy a határtalan magyar lovagiasságban? - mindegy.
Annyi bizonyos, hogy ez nem illő dolog és ha - mialatt a mieink százezer számra véreznek - mégis megtörténhet, a türelemnek ezzel a túlságával nem lehet kevélykednünk.
Senki sem kívánja, hogy a hatóságok nálunk is úgy kegyetlenkedjenek Franciaország vagy Anglia alattvalóival, ahogy ez a művelt külföld a mi alattvalóinkkal cselekszi. Senki sem kívánja, hogy a legcsekélyebb bántódása essék azoknak a szegény nyelvmestereknek vagy efféléknek, akik kenyeret keresni jöttek ide és ártatlanok abban, hogy hozzájuk diplomatáik ránk kényszerítették az élethalál-harcot. De megengedni, hogy az entente-országokból való előkelő idegenek most is úgy pöffeszkedhessenek a képzelt felsőbbségükkel, mintha semmi se történt volna és az arcunkba liheghessék azt a kívánságukat, hogy vajha minél hamarabb elpusztulnánk a föld színéről, ahányan vagyunk, ez már mégis sok "lovagiasság"-nak. Ha ők nem tudják megérteni, hogy egyelőre félre kellene húzódniuk, hogy ez nem az az idő, amikor grasszálhatnak és hogy a megbénult vagy sebesült katonáink ezrei közt nem tüntethetnek az érzelmeikkel, az orrukra kellene koppintani.
Csakhogy mi mindenáron megakarjuk mutatni a művelt külföldnek, mennyire nagylelkűek, milyen fenségesek, milyen páratlanul lovagiasak vagyunk. Még most is az elismerését és a tapsait szomjazzuk annak a művelt külföldnek, amelyik ránk gyújtotta a világot, mintha abban a naiv képzelődésben ringatózhatnánk, hogy a nagyszerűségnek ezzel a pózával rajongó csodálattá változtathatjuk át ellenségeink izzó gyűlöletét.
Nos, ez a színpadias, hatásvadászó, "csak azért is" lovagiasság először is rendkívül oktalan dolog. Mert az ellenkezőjét éri el annak, amit akar. Amazok ugyanis nem azt fogják mondani, hogy, "Ki hitte volna, hogy ezek a magyarok már ennyire műveltek, ennyire finomak, ilyen nemesen lovagiasak?! Meg kell adni, hogy szépen viselkednek!" Hanem azt, hogy: "Ezek a magyarok annyira megszeppentek, hogy szükségesnek látták elnyelni köztük élő alattvalóink minden szidalmát, mert csak ezzel a meghunyászkodással remélhettek valamelyes elnézést és már előre biztosítani akarták, hogy kíméletesek leszünk velük szemben"... Mert hogy a türelmességgel való tüntetés csak ilyen hatással lehet ellenségeinkre, e felől nem lehet kétségünk, ha csak valamennyire ismerjük a francia elbizakodottságot és az angol gőgöt, amelyek nem tagadják meg magukat a balszerencsében sem.
Csak az önáltatás hitetheti el velünk, hogy büszkék lehetünk rá, ha megengedjük, hogy az ellenséges érzés szemtől-szembe ócsárolhasson bennünket. Nincs semmi dicsőség abba a puhaságban, amelynek minden támadás imponál, nem válik díszünkre, ha soha semmiért se tudunk haragudni. És ha D'Annunzio munkáinak Ausztria-Magyarországban ma még egyszer annyi az olvasója és a magasztalója, mint amennyi abban az időben volt, amikor D'Annunzio még nem csapott fel ellenségünknek, ez a most sokfelé hallható sóhajtozás, hogy: "Gonosz ember, de a regényei olyan szépek!" ... nem annak a jele, mintha a tárgyilagosság egyszerre epidémikussá vált volna, hanem valami olyan a mazohizmushoz hasonló tünet, amely - ha ma már meglehetősen mindennapos is - az emberi természetnek nem éppen ékessége.
De az ellenségeinkkel szemben tanúsított határtalan türelem nem csak oktalanság, hanem egyszersmind, az ellenséges földön sanyargatott véreink cserbenhagyása. Ezek sorsán csak egyetlenegy dolog könnyíthet, az a fenyegetés, hogy: "Visszaadom neked, jó szomszéd, amit ellenem vétesz!" A franciák és az angolok ugyan nem érzelgősek, amíg csak egy pár ezer honfitársukról van szó, nem ijednek meg könnyen. De a honfitársak között atyafiak is vannak, az intézkedők, a hatalmasok atyafiai, néhány rokon, akinek a hajszála is drágább, mint a többi honfitársnak az egész élete. Ezek a rokon urak nekünk értékes zálogok addig, amíg félnek, hogy velük is megtörténhetik, ami már olyan sokszor megesett a Franciaországban vagy Angliában tartott magyarokkal. De ha ezek éppen csak hogy nem inzultálnak bennünket és ha Franciaországban meg Angliában a hatalmasok abban a meggyőződésben élnek, hogy mi nem is merjük megtorolni a hozzánk tartozók bántalmazását, akkor nincs többé semmi, ami egy kicsit fékezné őket, akkor mi védelem nélkül hagytuk a mieinket. És amint pávatollat dughatunk a kalapunk mellé, tetszésünk szerint gyönyörködhetünk abba a gondolatban, hogy mennyire bámulnia kell az egész világnak ami minden lovagot megszégyenítő lovagiasságunkat, mindaddig, míg ez a gyönyörködésünk ártalmatlan hivalkodás marad, de ha látnunk kell, hogy a kicsinyes hiúságunk öröméért a hozzánk tartozók ezreit, akik legbrutálisabb ellenségeink hatalmában vannak, az utolsó védelmüktől fosztjuk meg: a sznobsághoz nincs többé jogunk.