Háborús jegyzetek: Mi lesz a háború után?
szerző: Ambrus Zoltán
A háborús híreken meg ezek kommentárjain kívül semmi se szerepel annyit az újságokban, mint ez a kérdés: "Mi lesz a háború után?" Nem csak a magyar és német lapok cikkeznek erről minduntalan, úgyszólván napról-napra, hanem az entente-újságok is (amelyek egy-egy példányban mégis csak elérkeznek hozzánk, semleges országokból érkező honfitársaink révén). Alig múlik nap, hogy itt vagy ott erről ne tanakodnék valaki, a sajtónak ez a Tipperary-nótája. Szorgalmas újságlapozgatás után, statisztika-csinálás nélkül is meg lehet állapítani, hogy ma minden téma közül ezé a legnagyobb rekord.
Pedig furcsa, ha sokat foglalkozunk olyan kérdéssel, amelyre csak "úgy lehet"-ekkel, "talán"-okkal s a legjobb esetben "alighanem"-ekkel lehet felelni. Nyilvánvaló, hogy már most tanakodni arról, mi lesz a háború után, nagyon is korai dolog, mert hiszen ez attól függ, ami még csupa bizonytalanság, hogy a háborút követő időben mi fog történni és mi nem, azt ma még egészen ismeretlen dolgok határozzák meg, mindenekelőtt, hogy mikor lesz meg a béke, aztán, hogy mekkora lesz a győztes győzelme és végül, főképpen az, hogy a győzelem nagyságához képest milyenek lesznek a békefeltételek, olyanok-e, amelyek a békét hosszú időre biztosítják vagy olyanok, amelyek új háborúságok embrióit rejtegetik magukban.
Mi, Hindenburggal szólva, mint "matematikai bizonyosságot" várjuk a győzelmet, de az entente táborában is sokan vannak, akik nem csak hirdetik, hanem csakugyan szentül hiszik, hogy annak ellenére, ami eddig történt, végül mégis az entente fog győzni, az ententenak kell győznie, ha győzik kitartással, ha kireparálják, ami hiba történt, ha készek minden áldozatra és ha messzire kitolhatják a küzdés idejét. Ez arra mutat, hogy a békekötés napja még nincs olyan közel, mint azok remélik, akik következtetéseiket csakis az elért eredmények "papírformá"-jára alapítják. Mert a békekötésnek okvetetlenül szükséges előfeltétele, hogy az egyik fél elveszítse előbb azt a meggyőződését, hogy csakis ő győzhet, aztán azt a hitét, hogy a győzelem még kérdéses és utoljára azt a reménységét, hogy még nem lehetetlen kicsikarnia egy végső mérkőzésben, ha már nem is a győzelmet, legalább a jó remis-t. Amíg a gyöngébb fél valószínűnek lát valamelyes sikert, amíg nem látja át, hogy a küzdelem kilátástalan, tehát céltalan, addig békekötésről nem lehet szó.
Világos, hogy a háború után következő békeállapotra nagyon rányomja a bélyegét az, hogy a háború meddig tartott. A hosszú ideig tartó háború mélyebben felszántja a lelkeket, több gyűlöletet vet el és kelt ki, hatását az utána következő békében is tovább és erősebben érezteti, mint a rövid háború, amely, ha még olyan véres volt is, kevesebb nyomot hagy az emberek érzésében. De hogy mi lesz a háború után, sokban függ attól is, milyen döntés szerezte meg a békekötést, a puszta felsőbbségbenmaradás-e vagy elhatározó, nagy győzelem. A legjobb "remis" mögött is ott lappang a "revanche" vágya, a legjobb remis is a fegyveres békét, az új harcra készülődést, talán csak a hosszabb fegyverszünetet jelenti. A vereség gondolatába csak az nyugszik bele, akinek át kell látnia, hogy nemcsak gyöngébb volt, hanem még sokáig gyöngébb is fog maradni. És a háborút követő békeállapotra nagy befolyással lehet az is, hogy a győztes milyen békefeltételeket diktál a legyőzöttnek. A békefeltételekben megnyilvánuló engedékenység néha új barátságot kreál, új szövetségest szerez, viszont a megalázó béke, melyben a legyőzött tűrhetetlen leigázottságot talál, éppen túlságos kérlelhetetlenségével keltheti fel a megtorlásnak azt a vágyát, mely az új háború lehetősége nélkül is megrontója lehet a békeállapotnak.
A békekötés előtt tehát legfeljebb tippelgetni lehet arról, hogy mi lesz a háború után. És meglehet, a békefeltételek, amelyek már valamelyes világosságot vetnek a jövőre, egyszerűen szét fogják fújni a tippelgetéseinket. De ha idejekorán találgatjuk is, ami még csupa bizonytalanság - bár ezzel a kombinálgatással nem süthetünk ki többet, mint a passziánsz-játékkal vagy az ólomöntéssel - nagyon természetes, ha máris ennyit tanakodunk arról, hogy mit rejt magában a békésebb jövő. Akármilyen elszántak vagyunk is és akármilyen erős az elhatározásunk, hogy nem nyugszunk addig, amíg ki nem vívjuk a végső győzelmet, a legszebb győzelemnek is a nyugalmas, biztonságos, lehetőleg hosszú béke a célja. És képzeletünk szívesen foglalkozik azzal, ami olyan távol tőlünk. Ez a sok pislantgatás a talán még messzi jövőbe, ha nem is éppen a sokfelé mutatkozó béke-vágyakozás tudatos vagy tudattalan megnyilvánulása, mindenesetre szórakoztató játék és a felnőtt embernek csak úgy szüksége van a játékra, mint a gyermeknek, a felnőtt játéka csak komplikáltabb, mint a gyermeké.
Amilyen természetes, hogy ebben a formában is sokan játszanak pasziánszot, olyan hiba volna, elhitetni magunkkal, hogy máris szinte bizonyosságok, amiket a pasziánsz-kártyák ígérgetnek. A háború végét még sehol sem látni és ameddig azt se tudjuk, melyik tájékról fog ránk köszönteni a hosszabb vagy rövidebb békével biztató megoldás, még azzal se lehetünk tisztában, mit söpört el esztendők hosszú sorára a már egyéves háború, még azt se számíthatjuk ki, mi nem lesz a békekötés után.
Vége annak - mondják - hogy a magyar, ha csak tehette, rohant a külföldre, elkölteni a pénzét. Vége annak, hosszú időre, hogy minduntalan bekukkantunk Párizsba és hogy nyaranta elleptük Itália fürdőhelyeit. A Riviéra elvesztette sok hűséges vendégét, angol tanulmányútról többé nem is beszélünk. Nem fogunk ezentúl Oroszországba kívánkozni, "a külföld magyarjai" úgy el fognak tűnni a világból, mint a gyászmagyarok. Ha eddig semmi se tudta leszoktatni őket arról, hogy az idegenben költsék el azt, amit a hazai termőföld ad nekik, most már kénytelenek lesznek itthon maradni és megtanulni, hogy "a nagy világon e kívül nincsen számodra hely." A nagy többségük meg se meri próbálni az entente országaiba való elkalandozást, a többire a mai ellenségek a béke után is olyan görbén fognak nézni, hogy a vakmerő megriadtan száguld vissza az expresszen vagy autón.
Ez is nagyon kérdéses. Mert - hasonló értékű megokolással tippelhetjük azt is, ami ennek a jóslatnak ellent mond, hogy a magyar vándormadarak ezentúl is el fogják lepni a külföldet, hogy Ausztriának, Németországnak és Törökországnak kétszer annyi magyar látogatója lesz, mint eddig, hogy Svájc, Hollandia, Dánia és a skandináv államok szépen el fogják látni azokat a magyar vendégeket, akik régebben az entente-országokba jártak, hogy Amerikába ezentúl se fog kevesebb magyar áthajózni. Az se lehetetlen, hogy a Riviérán, ahol mindig szíves fogadtatásra lelt Közép-Európa pénze is, mindjárt a békekötés napján meg fognak szüntetni minden ellenségeskedést és a külföld magyarjai akik nem felejtik el, hogy az entente soha sem gyűlölt minket annyira mint a németeket, erről hamarosan tudomást szereznek. De - kivált, ha az olasz háború nem tart sokáig - az idegenforgalomból élő Olaszország se fog évekig várni annak kifejezésével, hogy különbséget tud tenni osztrák meg magyar közt és hogy ő mindig csak az osztrákot gyűlölte. No és ha az entente-országok valamelyike érdemeket talál szerezni akörül, hogy hamarabb jutunk a győzelmünkhöz, mint reméltük... vagy az előzékenységig konciliánsnak mutatkozik a béketárgyalások idején... ez könnyen leszerelhet, egy-kettőre, sok régóta ápolt haragot. És hogy Párizsban vagy Londonban görbén fognak nézni az előkelő magyarra? A szállókban meg a vendéglőkben semmiesetre. A magyarságát talán meg fogja róni magában a portás, de a sok pénzét ez is megsüvegeli. 1870-1871-ben is elég nagy volt a gyűlöletesség francia és német között, de a békekötés után minden gyűlöletesség csak három napig tart gróf és portás között.
Csak egy bizonyos, jó lesz, ha az a magyar, akinek kevés a pénze, egy héttel a békekötés után nem siet az entente-országokba. A többi - még ki tudja meddig?! - csupa "meglehet."