Háborús jegyzetek: Kétlakúak
| Háborús jegyzetek: Kétlakúak szerző: Ambrus Zoltán |
Kétlakúaknak vagy kétéltűeknek a régi természetrajz azokat az állatokat nevezte, amelyek a vízben is, a vízen kívül is megélhetnek.
Az emberek között is vannak kétéltűek, akiknek két hazát adott végzetük. Akik új hont kerestek s ezt jobbnak találták, mint a szülőföldet, akik élettársul idegen nemzetből valót választottak, akiknek a szülei más-más népből valók.
És vannak komplikációk is. Például, ha az apa német, az anya orosz, a leány pedig Olaszországban nőtt fel és Angliába ment férjhez. Egy ismert zongoraművésznő - így meséli a bécsiek egyik világlátott tárcaírója - az ententenak valóságos football-labdája lett. A háború kitörésekor Észak-Afrikában volt, onnan mint külföldit kiutasították, csak azt nem tudták, hova küldjék. Azóta egyik országból a másikba kergetik és sehol se maradhat meg, mindenünnen tovább kell vándorolnia, mint a bolygó zsidónak, mert hogy melyik ország alattvalója, nem tudják megállapítani, tudniillik már többször volt férjnél, de mindegyik férje más-más nációhoz tartozott, az anyja hasonlóképpen mindig más-más ország alattvalójához ment feleségül háromszor vagy négyszer, neki magának soha sehol se volt állandó lakóhelye, hova tartozik hát?
De maradjunk csak a kétlakúaknál.
Békében is furcsa érzésekkel jár az ilyen sajátság. Egy írónő, akinek apja német, anyja francia - Annette Kolb - megvallja, hogy mindig olyankor szerette legjobban Franciaországot, amikor Németországban élt, ha pedig Franciaországban töltött hosszabb időt, mindig Németországba vágyott.
Másfél esztendő óta különösen keserves a kétlakúaknak. Nekik nemcsak azt kell elviselniük, amit mindenki másnak, hanem azt a tudatot is, hogy a testvéreik rálövöldöznek a testvéreikre vagy a szerelmeseikre és viszont. Nem is szólva az afféle kellemetlenségről, hogy még a portugál ex-király feleségét is letartóztatja az angol rendőrség, ha engedelem nélkül utazik el a gyorsvonaton háromórányira, csak azért, mert Hohenzollern-Sigmaringen hercegnőnek született, tehát ő is be van írva a fekete könyvbe.
Ha még az ex-királynéknak is nehéz most a soruk, csak azért, mert más világba tartoznak a vérükkel és másba a szívükkel - ugyan mit csinálnak a háború viszontagságai és forgandóságai közepett azok, akiket a lakásukon kívül csak az igazoló papírjaik kötnek a szülőföldjükhöz, mert a lelki életükben kétlakúak?
Amilyen például: G. B. Shaw. Akit prófétának tisztelnek Németországban meg Ausztria-Magyarországban és aki nem próféta a saját hazájában.
Ez a lelki kétlakúság, amelyben a körülötte lévőt idegen világ számára figyeli és bírálja meg - amelyben nem azok közt él, akikkel megértetni akarja magát s akiknek tetszeni kíván - a béke idején nem ártott G. B. Shawnak. A felelősség nélkül való, mindenkit és mindent lebírálás, ha óvatosan ki akarja kerülni ezeket a kérdéseket: "És ön mit csinálna a lebírált helyén? És ön mit tenne a lebírált dolog helyébe?" - sehol se terpeszkedhetik akkora kényelembe, mint Angliában; ennek az országnak sok elavult intézménye, szinte intézményes képmutatása és lakóinak temérdek rossz tulajdonsága mellett van egy nagy erénye: türelmessége minden nézetnyilvánítással szemben, még a legszabadabb gondolattal, sőt a gondolat nélkül való izgágasággal, a nyilván csakis destrukcióra való törekvéssel szemben is. Azon a címen pedig, hogy ír származású, tehát bizonyára sok rancunet örökölt, G. B. Shaw kedvére kitiszteletlenkedhette magát mindennel szemben, ami angol, legfeljebb nem hederítettek rá vagy nem vették komolyan, hanem nevettek a szavain és tapsoltak neki.
A háború azonban még Angliában is korlátokat állított a féktelenkedésnek.
G. B. Shawt ez nem hallgattatta el. Az ő művészete: a kötélen vagy borotvaélen való táncolás, a vakmerőséget játszó ügyeskedés. Paradoxonaiba, melyek keresett homályosságában hol csak üresség van, hol ide-oda ficánkol az ötlet, csak még több példálózást és még több nyúlékony szót kellett belezsonglőrködnie, hogy szükség esetén mást olvashasson ki belőlük, mint amit velük mondani akart. Aztán, a cárizmus meg az "angol junkerek" kritikája - amit Németországban örömmel hall a gyermek - már régóta benne volt a műsorában, ezt az ariettejét tehát számtalanszor elismételhette, a legteljesebb zavartalanságban. És egy ideig úgy látszott, hogy akármilyen élesen bírálgatja Anglia kormányosait, jó angol hazafisága soha se válhatott kérdésessé, mert nem mulasztotta el, hogy már a háború legelső napjaiban nekirontson a porosz militarizmusnak. (Amit Németországban hamarosan nem értettek meg, de amit kimagyarázott azzal, hogy a porosz militarizmus meg a munkás Németország - e kettő nem egy.)
A háború alatt is nyugodtan folytatta tehát, amibe már kezd beleőszülni, minden élő és holt angol agyonbírálását. Legutóbb például - amint olvashattuk - azt találta ki, hogy az angolok átengedhetnék Berlinnek Shakespeare halála háromszázados évfordulójának megünneplését, hiszen Shakespeare-kultusz csak Németországban van, az angolok sohase becsülték meg eléggé, ma is elhanyagolják "a művészetnek ezt a héroszát." A vicc nem rossz, de furcsa, hogy éppen Shaw viccelődik így. Mert azt az egyetlen angol írót, aki a mi időnkben megpróbálta Shakespearet kisebbíteni, Shakespeare műveit agyonbírálgatni, George Bernard Shawnak hívják.
De a legnagyobb ügyesség se kerülheti ki a lelki kétlakúság veszedelmeit. Nemrég Shaw német rajongói elképedve olvasták, hogy lelki atyjuk egy londoni gyűlésen "a végsőkig való harc"-ot hirdette és kijelentette, hogy a háborúnak csak az vethet véget, ha az angolok bevonulnak Berlinbe. Ez egy kicsit soknak tűnt fel, ezt még a rajongók se tudták szó nélkül lenyelni. Talán még Shaw Fidus Achates-ének, a derék Trebitschnek se tetszett a dolog és Shaw munkáinak ez a gondos fordítója, aki másfél évvel ezelőtt sokat fáradozott azért, hogy a porosz militarizmus kimagyarázgatott kritikáját a rajongók könnyen megemésszék, ismét megkérdezte az illusztris szócsavarót, hogy: hogyan is kell hát érteni azt a Berlinről szóló, kissé homályos passzust? Shaw azt felelte, persze, hogy félreértés az egész!... Ő a békebarátoknak magyarázgatta, hogy most még nem lehet békepropagandát csinálni és példával illusztrálta, miért nem. A példája pedig az volt, hogy: ha a németek visszavonulnának, akkor is "ragaszkodnunk kellene ahhoz, hogy Berlin ellen menjünk, megmutatni a császárnak, hogy nem tud bennünket megverni", pedig ez már csak az önfejűség és hiúság harca volna... Szóval, ő csak "akadémikusan" beszélt és ha helyeselte "a végsőkig való harcot", ezt úgy értette, hogy: persze végig kell folytatni a háborút, mert semmit se lehet befejezni a vége előtt!...
Ez nemcsak "kimagyarázás"-nak, hanem mentegetőzésnek is ugyancsak siralmas. De aközt, hogy "a háborúnak csak az vethet véget, ha az angolok bevonulnak Berlinbe" meg aközt, hogy Shaw lebeszéli a békebarátokat a békepropagandáról, mert nem látja a béke lehetőségét addig, amíg az angolok Berlin ellen nem mennek - Trebitschék talán fel fogják fedezni a kibékítő, roppant különbséget.
Az a német, akit a rajongás nem tesz elfogulttá, a "félreértett" mondatnak ezt az új keletű értelmezését is furcsának találhatja. Ellenben annál természetesebbnek, hogy a lelki kétlakúság Shawt szinte rákényszeríti arra, hogy otthon együtt ordítson a farkasokkal. Ha Németországgal való gyöngéd viszonya nem volna általánosan ismeretes (és a véresebb szájú angolok előtt talán gyanús is) - alighanem csöndesebben hazafiaskodnék, kevesebbet szónokolna a gyűléseken és elszólásait nem kellene "helyesebben" értelmezgetnie.
De Németországban sem akarja elrontani a dolgát. Ah, nemcsak Shakespearet hanyagolja el London, hanem G. B. Shawt is! Németország pedig oly hűségesen szállítgatta a tantiemeket, a kis halakat, de jó halakat!
"Csak egy bűn van, szegénynek maradni!" - mondta (ha úgy akarja, komolyan, ha úgy akarja, gúnyosan) az az író, akit Shaw kivételesen tisztel és nagyrabecsül. Shaw nem vádolhatja magát ezzel a bűnnel, sok pénzt keres, jómódú. De abban a társaságban élni, ahol Benckendorff gróf, orosz nagykövet sétáltatta meg monokliját, orchideáját és sepiateint-ű leányát, ahol Cambon francia nagykövet fehér, hegyes szakálla villogott és ahol Granville Barker, a "nagy rendező", annak a darabjának a meséjét, mely azt bizonyítgatja, hogy senki se lehet becsületes ember, talán a kis Mrs. Bernard Shawnak mondta el legelőször - ez sok pénzbe kerül. És Németország sok kis polgára, szerény márkáiból, szép összegű tantiémet tud összehozni, nem jó, ha a német kis polgár megharagszik.
- Mindenki a viszonyok rabja, senki se maradhat egészen tiszta, a pénz, ami nélkül semmit se lehet felépíteni, ami nélkül nincsen szép lehetőség, abból származik, hogy az erős kihasználja a gyengét - mondta George Bernard Shaw.