Háborús jegyzetek: Dernburg indítványa
szerző: Ambrus Zoltán
Mióta nagyobb embercsoportok boldogulni vágyása megalkotta azt az intézményt, amelyet államnak nevezünk, mindig volt, van és lesz Barzilai. Barzilainak azt az okos embert nevezem, aki megfigyeli a részegek kiabálását, kesergésükből kiválasztja a legveszedelmesebb oktalanságot, kinevezi ezt "politikai gondolat"-tá s aztán az életét azzal tölti el, hogy propagandát csinál ennek az "eszmé"-nek, ügyvédkedik mellette és üzérkedik vele. Az ilyesmit, hogy: "Nem boldog az olasz, míg Trieszt Ausztriát uralja" ... vagy: "Trentino népe keservesen nyögi az osztrák zsarnokságot, Trentino népét fel kell szabadítani" - mindig a részegek találják ki és a politikából élő néhány száz Barzilai mindig tisztában van vele, milyen improduktív az az élet, mely csak az efféle, veszedelmekkel terhes oktalanságok hangoztatgatásával telik el. De arra támaszkodva, hogy az együgyűség meglehetősen elterjedt valami és hogy az a legjobbik üzlet, amelyik az általános hiszékenységre épít, az örök Barzilai szívesen hirdeti azt, amiben ő maga hisz a legkevésbé és - a legteljesebb rosszhiszeműséggel - addig tósztozik, szónokol, korteskedik és izgat, addig üvöltözi és irkálja mindig ugyanazt, míg végre is kiordítozza magának a tekintélyt, a befolyást, a karriert, a hatalmat meg a jövedelmeket. És rendesen örömmel láthatja, hogy az az eszme, melyet ő - mint valami jó tehenet - mindennap megfejt, élete végéig megmaradt szép ábrándnak, a legtöbbször nyugodtan hajthatja fejét pihenőre, abban a tudatban édelegve, hogy, megcsalta ugyan a honfitársait, de nagyobb kárt nem okozott nekik, csak jól megadóztatta őket az ostobaságukért. Néha azonban az a meglepetés éri utol a sok Barzilait, hogy addig vetették a szelet, míg vetésükből csakugyan kikél a vihar. Ilyenkor minden Barzilai megrökönyödik egy kevéssé. Nem mintha a felelősség érzése hökkentené meg őket vagy a lelkiismeret szólna meg bennük s a bűnhődéstől való félelem rezegtetné meg az idegeiket. Hiszen "a közügyek körül szerzett érdemeik" már fölmentették őket az alól, hogy ki kellessen venniük a részüket a sokaságot fenyegető mindenféle veszedelemből és megpróbáltatásból. Azok a milliók, akik nem akartak egyebet, csak a békességet és akiket mégis belekényszerítettek az élethalál-harcba, nem kérhetik számon tőlük az elnyomorodásukat vagy a vágóhídra hajtott százezrek halálát, és ha rosszul esik látniuk népük siralmas helyzetét, megvigasztalhatja őket az a gondolat, hogy ugyanaz ami a nekik idegenek tömegében ilyen nagy nyomorúságot idézett elő, az ő gyermekeiket és unokáikat jóllakottakká, kövérekké és gazdagokká hizlalta. A nagy dolgok láttán mégis megilletődnek egy kicsit és ha a tükörbe pillantanak, valami ünnepiességet látnak a tulajdon alakjukon. Tehát, ha ilyen súlyos következések származhattak az agitációikból, mégis csak apostolok voltak és nagyot míveltek, anélkül, hogy tudták, hitték volna. Tehát, ha mindig hazudtak is, véletlenül igazat hazudtak, és elhitetik magukkal, hogy akkor, amikor csak a saját hasznukon munkálkodtak, önzésük ellenére is a gondviselés eszközei voltak, bár ezt maguk se gyanították.
Ez a sajátságos megilletődés - mondhatni, átszellemülés - dolgozhat abban a Barzilaigban is, akit Olaszország szerződésszegése csak nemrég tett világhíres férfiúvá és aki, miután azzal tűnt ki, hogy a műdühöngésben egy életen át a legtökéletesebb józanságot tudta tanúsítani, most olyan őszinte haraggal kel ki a németek ellen, hogy a kifakadása még akkor is meglepő volna, ha új miniszterségét és minden nevezetességét nem a számítani tudásának, hanem valami dantoni temperamentuma köszönhetné. A németek nem titkolták el, mit tartanak arról az Olaszországról, mely a világtörténelemben páratlan perfídiával támadta hátba szövetségesét akkor, mikor ezt a legnagyobb bajban hitte, és ez a véleménnyilvánítás bizonyára felbőszíthette azokat a lassú észjárású olasz analfabétákat, akiknek osztrákgyűlöletét az entente ügynökeinek könnyű volt megtévesztenie. De hogy az "in partibus infidelium" miniszter, "a felszabadítandó tartományok kormányzója", a grammatika "jövőmúlt"-jának legelső megtestesülése, szóval Barzilai dühbe borul a váratlannak semmiesetre se mondható kritika hallatára - ennek nincs, nem lehet egyéb magyarázata, csak az, hogy az elhájasodott néptribun, aki évek hosszú során át úgy recitálta változatlanul egyforma mondókáját, mint az öregasszonyok a litániát, nem is gondolva szavainak a tartalmára, miután egy kissé meghőkölt annak láttán, micsoda perspektívát nyit meg az, amit minden meggyőződés nélkül ő sürgetett a legkitartóbban, az emberi léleknek azzal a pompás rugalmasságával, mellyel az értelem még magamagát is nagyszerűen meg tudja téveszteni, lerázza magáról ezt a kis megzavarodást és elhiteti magával, hogy, ez az, amit akart és nem az egyéni boldogulás!... ez az ő háborúja!... nem élt hiába... sikerülni fog naggyá tennie hazáját... élete munkájával nagyot cselekedett, bár alattomban mindig azt hitte magáról, hogy csak csirkefogó.
Pedig Barzilaiból kétségtelenül az őszinte düh beszél, mert csak az esztelen harag, mely nem akarja ismerni többé az igazságot és nem akar tudni semmiféle meggondolásról, mondhatja ezt:
- A németek csak iparcikkekkel és munkaerővel árasztották el Olaszországot. Soha se vittek pénzt Olaszországba, a pénzt mindig csak elvitték onnan. Olaszországnak tehát csak haszon, ha soha se látunk többé németet.
Ezt mondani abban az országban, mely minden más országnál sokkal nagyobb hasznot merített az idegenforgalomból - ha relatív talán nem is akkorát, mint a kis Svájc, de abszolút ennél is sokkal nagyobbat - abban az országban, amelyben a nemzeti vagyonosodáshoz olyan sokkal járult hozzá az a temérdek garas, amellyel a német szaporaság és a német ismeret vágy adózott Itália természeti és művészeti szépségeinek, annyi, mint szakítani minden igazság tisztelettel.
De érdekes, hogy a céltudatos cselekvés sampionja közül való Dernburg, a mai Németország egyik kitűnősége s a praktikusságnak ma talán legnagyobb celebritása, szintén heveskedik, amikor meg akar felelni Barzilainak, és több igazságra támaszkodva, de nem kisebb haraggal szólal meg, mint a hirtelen nekiberzenkedő olasz augur, akinek most az egyszer sikerült belelovagolnia magát az őszinte felindulásba és akit a máskor olyan higgadt német abban a különös - szinte érthetetlen - megtisztelésben részesít, hogy vitába ereszkedik vele. Azt mondja:
- Ha van a világon ország, mely olcsó munkaerővel árasztja el a többit és a tőkét nem hozza, hanem viszi, ez Itália... És ha van a világon ország, mely Itáliát tőkével meg hű és hamarosan el nem szaladó látogatókkal segítette, ez Németország... Ami pénz Olaszországba évente bevándorolt, annak felét a rengeteg idegenforgalom szállította és ezt a páratlan idegenforgalmat Olaszország nem is amerikai multimilliomosoknak vagy az angol náboboknak köszönhette, hanem számtalan, évről-évre hűségesen jelentkező látogatónak, mindenekelőtt, a középosztályból való művelt németeknek, akik elmondhatják, hogy az idegenforgalmat szolgáló olasz vállalkozások és ezek tulajdonosai meg alkalmazottjai főképpen belőlük éltek... Általánosságban nem helyeselhetem, hogy olyasmit tegyünk, ami szükségtelenül még jobban elidegeníti egymástól a népeket... nem feledkezem meg arról, hogy a háborúra megint békének kell következnie... de amilyen a jónap, olyan a fogadj isten. Ha egy olasz miniszter így kitessékeli a németeket, noha erre a gorombaságra nem provokálták, lehetetlen elhallgatni azt a feleletet, melyet nem érthet félre... Kiszámítottam, eddig huszonegyszer voltam Olaszországban hosszabb vagy rövidebb ideig és hogy ezt megtehessem, annyi német aranyat exportáltam Itáliába, hogy az összeg csak hat számjeggyel fejezhető ki. Barzilai úr megkaphatja, amit kíván. A békekötés után öt évig se szórakozás, se üdülés céljából nem fogok olasz földre lépni.
És felszólítja honfitársait, hogy tegyenek úgy, mint ő, öt évig bojkottálják Olaszországot.
Ha a Corriere della Sera erre azzal a szájaskodással felel, hogy: "Ne csak öt évig, hanem örökre! Olaszország, ha a németek elkerülik, erősebb lesz, mint valaha" - ezen a visszavágáson, mely a vásott iskolás gyerekek feleselésére emlékeztet, meg arra, hogy sok olaszon még legnagyobb felindulásuk perceiben is észrevenni a komédiás-könnyedségnek egy-egy felderítő mozdulatát - csak mosolyogni lehet. De azért a volt gyarmatügyi államtitkár indítványa nem kevésbé csodálatos.
Annál csodálatosabb, mert a praktikus jelentősége jóformán semmi. Hogy németek, magyarok és osztrákok a békekötés után öt évig ne menjünk Olaszországba? Dehogy megyünk! Nem megyünk, mert nem mehetünk. Ha mégannyira szeretnénk is menni, akkor se mehetünk. Hiszen, ha elmennénk, olyan hamar hazabosszantanának bennünket, hogy az olaszországi kirándulás csak az útiköltség kidobását jelentené. Aki közülünk nem félne semmi kellemetlenségtől, azt is megtanítaná mindjárt a legelső pár nap sok tapasztalata, hogy a gyűlölt nációhoz tartozó idegent a Hotelier figyelmessége és a pincérek jóindulata nem óvhatja meg azok rosszakaratától, akiknek semmi hasznuk az ő látogatásából... végre is, akinek nincs módjában hat számjegyű összegig költekeznie, nem kerülheti ki az utcát és az utca a békekötés után még jó ideig nem fogja titkolgatni semmiféle idegenkedését. Ez alighanem tovább fog tartani négy-öt esztendőnél, kivált, ha a háború meg találja érni azt az életidőt, amelyet Kitchener jósolt neki. Nem, nem szükséges propagandát csinálni annak az eszmének, hogy a békekötés után öt évig kerüljük el Olaszországot, közülünk azok, akik jóval túl vannak az első fiatalságon és jóval innen a hat számjegyű összegek birtoklásán, alighanem örökre elveszítették a szép Itáliát.
Tehát, ami a gyakorlatot illeti, az indítvány merőben fölösleges s csak elméletben lehet szó a bojkottról, ha pedig csak elmélkedünk róla, nem felejthetjük el - ami a volt gyarmatügyi államtitkárnak, úgy látszik, nem jut eszébe - hogy, ebben a háborúban Olaszország meg az egész olasz nép nem jelent egyet. Nem felejthetjük el, hogy a háború nem az egész olasz nép kívánsága volt - hiszen a megfélemlített parlamentben is találkozott vagy ötven bátor ember, aki a háború ellen szavazott - és tudjuk azt is, hogy kivált azok az olaszok, akik az idegenforgalomból éltek, kézzel-lábbal tiltakoztak a háború ellen, de a kereskedők, iparosok és munkások milliói is. A bojkott csak ezeket a szegény embereket sújtaná, Olaszország, az állam, ha nem is erősbödnék ettől, ahogyan a Corriere della Sera mondja, könnyen kiheverné az ötesztendős bojkottot, a legrosszabb esetben valamivel tovább, lassabban fizetné az adósságait. Ami a Sonninók, Salandrák, D'Annunziók vagy Elena és Viktor Emánuel műve volt, azokon toroljuk meg, akik semmit se vétettek ellenünk? És mert Barzilai pökhendi, ezért ártatlan hotelier-kkel vagy a szobalányok, pincérek, gondolások, kocsisok szegény seregével fizettessünk súlyos pénzbírságot?
Aztán, akár hat számjegyű, akár sokkal kisebb összegeket vittünk Olaszországba, a pénzünket nem azért költöttük el ott, hogy a szegény olaszokon segítségünk, vagy, hogy az olasz államot gyámolítsuk, hanem azért, hogy a pénzünkért megszerezzünk valamit. Meg is kaptuk, amit kerestünk, akár az olasz éghajlat, akár Itália művészete volt az, amiért odamentünk, az olaszok nem maradtak adósaink, kivéve azokat a szegényebb olaszokat, akik néha egypár garassal megcsaltak. És, végül, kit büntetünk meg az ilyen bojkottokkal? Csak az olasz idegenforgalom veszít vele, ha soha se megyünk többé Itáliába? Bizony, mi is elveszítjük az olasz művészet szépségeit, az olasz tengerpartot, az olasz eget.
És éppen Dernburg az, aki a bojkottot ajánlja, mennyi körültekintés, megfontolás és számítás, mekkora higgadtság, nyugalom és józanság kellett ahhoz, hogy a nevét ismeretessé tegye az egész világon!... és ez a lobbanékonyság!
Míg nem győzzük eléggé csodálni, milyen nagyszerű dolgokat művel napról-napra a német energia, a német tudás és szervező képesség, a német rend és fegyelem, a német kitartás és a német vasököl, irigykedésünknek szinte jólesik észrevennie: "Lám, a németek sem mindnyájan dicsekedhetnek azzal, hogy az idegeik acélból valók!"