Háborús jegyzetek: A takarékosság költője
szerző: Ambrus Zoltán
Sutro mester, akinél jobban senki sem ismeri a legízléstelenebb emberek ízlését és a jobb sorsra érdemes Sir Arthur Pinero - ez a kivételes angol, aki nem született színműírói tehetség nélkül, talán mert portugál származású - abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy felszólítást kaptak az angol kormánytól, illetőleg a "National War Savings Committee"-től, írnának hazafias drámákat, vagyis - minthogy a hazafias érzés felbuzdulása ma csakis abban nyilatkozhat meg, ha az ember takarékoskodik és önmegtartóztatása eredményéből hadikölcsönt jegyez - olyan színdarabokat, amelyek a sokaságot erre a felbuzdulásra ösztökélheti. Sutro mester nyomban meg is felelt a beléje helyezett bizalomnak s az őt jellemző gyorsujjúsággal látott hozzá, hogy elkészítse a megrendelt munkát, minthogy pedig ehhez nem kellett egyéb, csak a jóakarat a néhány napi készség az órákig tartó párbeszéd-diktálásra, a hivatalos ihlettől származó, tehát a lehető legtörvényesebben született színdarab már színre is került a londoni Colosseumban, természetesen zajos sikerrel.
Nem adatott meg nekünk az a szerencse, hogy a hazafias költészet legújabb műfajának, a "haditakarékossági drámá"-nak ezt az első produktumát láthassuk vagy olvashassuk, de semleges országbeli újságok szívességéből mi is megtudhattuk, mi a tartalma ennek a maga nemében még páratlan alkotásnak, melyet a drámairodalom története alighanem hosszú ideig fog emlegetni, bár meglehet, csak kuriózumképpen. Íme, a mese (még pedig a hiteles mese, mert a semleges újságtudósítók előadásának egybehangzása garantálja, hogy a hozzánk juttatott referádában nincs semmi ferdítés):
Jenkins Tamás, akinek egyszerű munkás létére nagy családot kell eltartania, a háború előtt hetenként csak tizennyolc shillinget keresett, tehát örökösen bajlódott, küszködött a gonddal és nélkülözött, nyomorgott. De, szerencséjére, elkövetkezett a háború s ennek áldás-osztogató viszonyai közepette keresete úgy kezdett növekedni, mint a hógörgeteg, nemsokára heti száznegyven shillingre emelkedett s azóta is nő, nő, annyira, hogy ha a háború eltart húsz vagy harminc évig, Jenkinsből is milliomos lesz. A hirtelen szerencsétől azonban Jenkins egy kissé megkótyagosodott. Fejébe vette, hogy neki is mindennap jól kell laknia, mintha legalább is drámaíró volna, kedvére evett-ivott, szivart és cigarettát vásárolt, gyermekeit minduntalan elvitte a moziba, szóval esztelenül kezdett költekezni. Végül az a megbocsáthatatlan gondolata támadt, hogy félretett négyszáz shillingjén zongorát fog venni a leányának. De amikor ezt a könnyelműséget már éppen el akarja követni, arra a megrázó felfedezésre jut, hogy a négyszáz shilling eltűnt. "Ellopták!" - hördül fel s felvonásokon át keresgéli kincsét, de hiába. Mikor aztán eltelik az az idő, mely minden egész estét betöltő színdarabra nézve kötelező, kiderül, hogy a négyszáz shillinget nem lopták el. Előáll ugyanis Jenkins unokahúga s elszavalja, hogy a pénzt ő emelte el, de csak azért, hogy jobb helyre tegye, mint ahová Tamás bácsi szánta. Mint jó honleány, nem tudott megbékülni azzal a gondolattal, hogy Tamás bácsi könnyen szerzett pénzét zongorára tékozolja el, tehát elvitte egy bankba és hadikölcsönt jegyzett vele Tamás bácsi nevére. Tamás bácsi nem fricskázza fel unokahúgát, hanem megszégyenülten ismeri el, hogy amit unokahúga cselekedett, igen bölcs és dicséretes dolog, kijelenti, hogy megtér és ha ezentúl is hasonló arányokban fog növekedni a jövedelme, többé nem lesz szükség rá, hogy helyette más teljesítse azt, ami minden angolnak első kötelessége, mihelyt jövedelmét a háború megnyolcszorozta vagy megtízszerezte.
Ez a kis történet, mely izgató részletességgel terjeszkedik ki arra, micsoda lelki kínokat állt ki Jenkins, míg azt hiszi, hogy ellopták a négyszáz shillingjét, példaadásának orronvágó voltával élénken emlékeztet Schmidt Kristóf, Hoffmann s az ifjúsági irodalom más jeleseinek valaha világszerte méltatott, de ma már meglehetősen elfelejtett alkotásaira. Azokra az elbeszélésekre, amelyek mindenkit meggyőzhettek arról, hogy micsoda hátborzongató kalandokon kell keresztülesniük az olyan rossz kis fiúknak, akik kíváncsiságból lesompolyognak az útra készülő hajó fenekére, vagy pajkosságból labdázni szöknek el akkor mikor a templomba kellene menniük. De ha maga a mese, mellyel Sutro a londoni Colosseum közönségét hazafias kötelességére figyelmeztette, olyan régi veretű is, amilyennek a nagyon egyformán hangzó ismertetésekből látszik, ennek a mesének az az utolsó fordulata, melynek váratlansága nyilván szándékos, hogy a tanulságot annál hatásosabban rikoltozhassa - kétségtelenül figyelemreméltó. Mert ezzel a fordulattal Sutro nagyon közel jutott ahhoz, hogy új erkölcsöt hirdessen. Itt tudniillik a Colosseum közönségének el kell számolnia ezzel a kérdéssel is:
- És mit szólnánk akkor, ha ez az unokahúg, aki úgy nyúlkál hozzá a nagybácsi pénzéhez s úgy rendelkezik ezzel, mint ha az övé volna, a négyszáz shillingen nem Tamás bácsi, hanem a maga számára jegyezte volna a hadikölcsönt? El lehetne-e ítélnünk ezt a honleányt, aki szolgálatot tett Angliának, abban az esetben, ha ez nem csak játszogat a nagybácsi pénzével, hanem komolyan eltulajdonítja ezt, nem minden önösség nélkül, de főképpen azért, hogy megbüntesse a kötelesség-mulasztót?
Sutro nem ment el annak az új morálnak a hirdetéséig, hogy háborúban más az erkölcs, mint a békében. Megállt a félúton, mert tudta, hogy nincs az a fantasztikus unokahúg, akivel oda ne állhatna a Colosseum közönsége elé és hogy ezzel a közönséggel elhitethet mindent, csak azt az egyet nem, hogy volna valami a világon, ami szentebb, mint a tulajdon szentsége.