Háborús jegyzetek: A refrén
szerző: Ambrus Zoltán
Újra és újra megismétlődik a háborúban ez:
Egy nappal vagy néhány órával azelőtt, hogy az ellenség behatol ebbe vagy abba a kisebb-nagyobb helységbe s a félénkek már nagyon aggodalmasan kérdezősködnek: »Meneküljünk-e!«- az a tekintélyes férfiú, akinek hivatalból a legokosabb embernek kell lennie s akinek az a fő feladata, hogy a lakosságról gondoskodjék, rendíthetetlen nyugalommal így felel a tájékozódást és útbaigazítást keresőknek: »Csak maradni! ...Veszélyről szó sincs! ... Ha az értékeket biztonságba helyeztük, fölös óvatosságból történt ... Aggodalomra semmi ok.« Mikor aztán néhány óra elmúltával az ellenség mégis csak megjelenik, a hivatalból legokosabb ember vagy egyáltalán nem található, - mert felsőbb utasításra hirtelen el kellett utaznia s akkor már útban van valamely boldogabb vidék felé, hogy csak egy hét múlva bukkanjon fel újra az újságokban - vagy, ha még megtalálható, éppen menekülőben van és már csak azt kiálthatja le az utolsó vonatról: »Hiszen megmondtam, hogy fusson mindenki, amerre lát! ... A fejemen egy koppanás, szaladj te is pajtás! ...« vagy pedig, ha véletlenül maga is elhitte, amit száz meg száz embernek mondott és ott rekedt a rábízottak körében, még egyre azt ismételgeti, gépiesen, magára maradva is folyton ugyanezt motyogva, hogy egy kicsit felbátorodjék: »Veszélyről szó sincs! ... Aggodalomra semmi ok! ...« De most már nem igen hallgatnak rá és nyája észnélkűl szalad szerte ki merre lát. Aztán efféle jelenetek következnek: a fejvesztett emberek az égő színházból menekülőkhöz hasonlóan dulakodnak, hogy még feljuthassanak az utolsó közlekedő eszközre, miközben agyonnyomnak egy-két gyermeket ... a menekülők vonata gránát- és srapneltűzben halad tova, a békésebb vidék felé ... a menekülők vonata még el se indulhatott és már a vasúti állomáson tizenhat embert terítettek le az ellenség golyói, menekülő asszonyokat és gyerekeket, nem mindig éppen tizenhatot, néha kevesebbet, néha többet .... vagy, amikor a tanítónő reggel megkezdi a tanítást, egyszerre csak azon veszi észre magát, hogy srapneltűzben van az iskola, amire az igazgató pár napi szünidőt engedélyez és azt az atyai utasítást adja a gyerekeknek, hogy: menjenek haza, de szorosan a fal mellett haladjanak, mert csak így kerülhetik ki a süvítöző, zizegő vagy más jelzővel jellemezhető ellenséges lövedékeket.
Ez történt Belgiumnak és Észak-Franciaországnak számtalan városában, Orosz-Lengyelországban sok helyütt és Kelet-Poroszországnak egyik másik falvában ... de ez történt Galíciában és Bukovinában is, többfelé, sőt a Kárpátok egy-két helyén is.
Nyilvánvaló, hogy a hadviselés érdeke nem lehet takarója annak az okvetetlenkedésnek, mely a gyermekeket még akkor is az iskolába hívja, amikor Ucalegonnak a háza már ég. A hadviselés érdeke nem tűrheti el, hogy a menekülők pánikot keltsenek, de akkor keltenek-e a menekülők pánikot, ha még színét se látták az ellenségnek, vagy akkor, ha már maguk is srapneltűzből kerültek elő, miután halottakat és sebesülteket hagytak maguk mögött?! A hadviselés érdekeinek a nézőpontjából teljesen mindegy, hogy azt a helyet, amelyet a katonaság már kiürített, a lakosság néhány órával előbb vagy később hagyja e el, akkor e, amikor az ellenség még csak közeledik, vagy akkor, amikor már megérkezett. A hadviselésnek nem érdeke, hogy a szatócs a feleségével meg az öt kis gyerekével még akkor is ott maradjon a stratégiai érdekből kiürített helyen, amikor már minden civil hatalom elrepült onnan, vagy hogy a gyerekek szakadatlanul szürcsölgessék az elemi iskolában meg a kisdedóvóban osztogatott tudományt mindaddig, amíg csak a srapnel szét nem zavarja őket. Nem lehet tehát a hadviselés érdekét ráncigálni elő olyankor is, amikor szerencsétlen civil-intézkedéseket kell mentegetni. Az, hogy a katonaság, mely kitűnően végzi a dolgát, mindenről rendelkezhetik, nem exkuzálja a polgári hatóságoknak olyan hibáit, amelyeknek az elkövetésében a katonaságnak nincs és nem volt semmi része. És ha itt is, ott is, valamennyi hadviselő országban minduntalan megismétlődik ez a história, melynek egyre több gyermek és nő válik áldozatává, ennek magyarázata egyszerűen az, hogy rendesen azok vesztik el a fejüket legelőször, akiknek az volna a hivatásuk, hogy a veszedelem idején is nyugodtan gondoskodjanak a lakosságról s megóvják a tömeget a fejvesztettségtől meg azoktól a bajoktól, amelyeket a fejvesztettség mindig megsokszoroz.
- De miért menekülni? - kérdezgetik azok a szerencsésebbek, akik a hadműveletektől jó messze kávézgatnak. - Hiszen a hatóságok mindenütt kioktatják a lakosságot arról, hogy menekülés közben több, veszedelemmel találkozhatik az ember, mint ha nyugodtan otthon marad és hogy az ellenség csak az elhagyott lakásoknak szokott nekiesni, az tehát, aki nem hagyja el az otthonát, az ellenséges megszállás idején is kíméletre számíthat! ...
Csakhogy: az ellenség nem mindenütt váltja be az elköltözködő hatóságoknak ezt a szép ígéretét, ellenben igen gyakran minden kíméletet megtagad azoktól, akik a hivatalos intést megszívlelve, otthon maradtak. És ez lassanként ismeretessé válik, nincsen benne tehát semmi csodálatos, ha a gyöngébbek, nem bízva többé abban, hogy a hatóság a távolból is atyai szeretettel gondol rájok, mihelyt az ellenség közeledtének hírét hallják, minden hivatalos figyelmeztetés ellenére, azonnal menekülni igyekeznek. Végre is, a nőknek meg lehet bocsátani, ha kevésbé rettegnek a menekülés veszedelmeitől, mint attól a gondolattól, hogy azoknak a szerencsétleneknek a sorsára juthatnak, akik akarva, nem akarva, kénytelenek voltak engedelmeskedni az ellenség szigorú parancsolatának és meg lehet bocsátani a gyermekeknek is, ha minden rezon ellenére minél hamarabb szeretnének feljutni arra a vonatra, amelyre még nem hull gránáteső.