Háborús jegyzetek: A hóhér halála
| Háborús jegyzetek: A hóhér halála szerző: Ambrus Zoltán |
Melyik megállapítás a helyes? Egyik helyütt azt olvassuk, hogy, minden okunk megvolna a diadalmas kárörömre is Kitchener pusztulásán, de sehol semmi nyoma a kárörömnek, még győzelmi érzet sincs, van óriási izgalom, de alapjában Kitchener tragikumát érezzük át s nem az ellenséget ért katasztrofális csapást. Más helyütt, többen is, azt jegyzik fel, hogy mikor a budapesti színházi közönségnek Kitchener halálát a színpadról jelentették, a közönség felállt helyéről, percekig tapsolt, aztán elénekelte a Himnuszt és ezzel véget vetett az előadásnak - amiben mintha mégis csak meg lehetett volna találni a kárörömnek, vagy legalább a győzelmi érzetnek valamelyes nyomát.
Az ellentmondás talán csak látszólagos. Úgy látszik, mihelyt a meggondolás visszaszerezte az izgalomban rövid időre elveszített uralmát, mindenki átlátta, hogy a színházi közönség - ha érzelemnyilvánítása önkéntelen volt is, a tüntetés minden szándékossága nélkül - egy pillanatra megfeledkezett arról, amiről nem feledkezett volna meg, ha véletlenül látja is a Hampshire pusztulását, de míg az emberekben a nagy meglepetés hatása alatt az izgalom fölébe kerekedett a gondolkozásnak, igenis, valami olyan érzés tört ki belőlük, amelyből, bizony, teljesen hiányzott a minden halálnak kijáró megilletődés. És ha ez az érzés talán nem is volt káröröm, sőt még győzelmi érzet se, nagyon hasonlított a megkönnyebbültségnek ahhoz az érzéséhez, amelyet nem zavar meg semmi szomorúság.
Tisztában lehetünk vele, hogy ugyanazok, akik a Baralong gyilkosait hősöknek ünnepelték, sokszor és sokáig fogják barbárságunk bizonyítéka gyanánt emlegetni azt, hogy Budapest színházi közönsége a Hampshire katasztrófáját megtapsolta. "A győzelemnek örülni természetes, de győzelem volt ez? - olvashatjuk majd az entente-lapokban. - Hátha nem torpedó-lövés süllyesztette el a Hampshire-t, hanem aknára futott? Akkor diadaluk arra zsugorodik össze, hogy a véletlen megszabadította őket egyik legfélelmetesebb ellenségüktől. Aztán, ha csak egyetlen ember haláláról volna szó! De Kitchenerrel még vagy nyolcszázötven ember halt meg. És ők ujjonganak! A barbárok!"
De, meglehet, nemcsak az ellenségeink fognak úgy nyilatkozni, hogy a sokaságnak ez a hirtelen gesztusa nem volt szép, nem volt okos és nem volt emberséges, - hogy a halállal szemben soha se lehet helye az örömnyilvánításnak, akárki volt az, aki meghalt, - és hogy ismét kitűnt, mennyivel vadabb is, oktalanabb is a sokaság, mennyivel inkább nyájszerűen vezethető és minden impulzusnak mennyivel könnyebben engedő, mint külön-külön azok az egyesek, akik együtt a sokaságot alkotják.
Számoljunk le tehát azzal a kérdéssel, csakugyan szégyen esett rajtunk, mikor ugyanaz, ami Londont gyászba borította, Budapesten olyan rivalgást keltett, mely jobban hasonlított a lelkesedéshez, mint a tragikumon érzett részvét és megdöbbenés szörnyülködő hangokban való megnyilatkozásához?!... vagy pedig, igenis, meg lehet érteni, - és nem kell pironkodni miatta - hogy a katasztrófa hírének hallatára, az első pillanatokban a sokaság egyáltalán nem foglalkozott azzal a gondolattal, hogy a Hampshire-on emberek százai haltak meg rettenetes halállal, csak arra az egyre gondolt: micsoda nemezis, hogy így kell a világ színpadáról letűnnie annak, akiben a Budapesten élő sokaság soha se láthatott mást, csak minden humanitás leghatalmasabb megcsúfolóját, legnagyobb ellenségét mindannak, ami az emberiség érzésének védelmére szorul?!
Hiszen ha ez a sokaság látta volna, hogyan fuldoklanak az előbb még világrengető, de minden elképzelhető nagyobb veszedelemtől bölcsen megvédett hatalmasok meg a csak kötelességet teljesítő szegény emberek százai, amikor az el nem képzelt megtörténik és a dicsőséges kék víz megmutathatja, hogy az óceánon nem az angol, hanem a víz az úr, - ha végig kellett volna szemlélnie azt, amit csak a Hampshire tizenkét menekültje láthatott; akkor, szemben a halál borzalmas látványával, ez a sokaság, elfelejtve minden ellenségeskedést, éppen úgy, csakis rémüldözött volna, mint ahogy a békebarát angolok, ha egy lelket sem ismertek a katasztrófa áldozatai közül, csakis rémüldöznek, annyi ember elvesztén!
De ennek a sokaságnak a gondolatait a váratlan hír megérkezésének első perceiben nem a nyolcszázötven ember és nem Kitchener halálának képe foglalkoztatta. Minden egyebet kiszorított érdeklődéséből az a meglepő és riadószerűen hangzó fölfedezés, hogy az a valaki, akiben akár megismerése, akár csak képzelete, minden érzésének egyik legnagyobb veszedelmét és kivált békevágyának egyik legkonokabb ellenségét látta, egyszerre nincs többé, és nemcsak éppen félreállott az útból - ami még lehetővé tenné a visszatérését - hanem megsemmisült, olyanformán, mintha a nekünk szegezett, legfélelmetesebb, legmonstruózusabb ágyú váratlanul explodálna és szilánkká, törmelékké, tűzszikrává hullana szerte, irtózatos robajjal.
Ez a sokaság nem ismerte Kitchenert, hamarjában tehát nem arra gondolt, hogy a sokat emlegetett ember micsoda rémes halállal pusztult el. Ennek a sokaságnak Kitchener csak fogalom volt. Az omdurmani tigris. A szudániak meg a búrok leigázója és kiirtója. Aki gépfegyverrel kaszáltatta le az afrikaiakat. A páratlanul kitűnő kém és a kikémleltek hóhérja. Aki irgalmatlan kegyetlenséggel gázolt el számtalan emberi életet, aki vérözönbe fojtott minden szabadság-mozgalmat. A mahdi csontjainak szerteszórója. Aki megvetett minden emberi érzést, aki elrúgott magától minden hű szolgát, ha ez gyengülni kezdett, aki soha se fogadta az alárendeltjei és katonái köszönését. A népek eltiprója, aki nemzeti jutalmak címén százezrekre rúgó készpénzt vágott zsebre a tömegek lemészárlásáért. A mesebeli gonosz, félszemű óriás, aki most nekünk rontott. Aki kezdettől fogva a legcinikusabban hirdette, hogy a háborút sok esztendeig kell folytatni, késhegyig, végkimerülésig. Akinek, főhadiszállása biztonságában, ahol gondosan beretvált urak footballt játszottak körülötte, mindegy volt, kerüljön a háború akármennyi vérbe. Aki programjává tette, hogy addig kell a tűzbe kergetni az emberek új meg új millióit, míg Közép-Európa asszonyainak, gyermekeinek és aggastyánainak éhínsége meg nem töri a hatalmas ellenséget. Leginkább kimagasló képviselője annak a törekvésnek, mely hallani se akart semmiféle emberiességről s a magához hasonlókért, akik semmit sem kockáztattak, nem sajnált semmi emberáldozatot, ha a félvilág összedől is. Talán a leghatalmasabb ellensége annak a másik igyekezetnek, amely tanácstalanul áll szemben azzal a nagy kérdéssel, hogy miképpen lehetne helyreállítani a világ békéjét.
Csoda-e, ha arra a meglepő hírre, hogy ez a Moloch hirtelen összedőlt, a sokaságon mindenekelőtt a felszabadultság érzése vett erőt és egy kis idő kellett hozzá, míg a meggondolás fel tudta tüntetni előtte Kitchenernek a "tragikumát" is?! Minden időben és minden országban megtörtént, hogy a zsarnokok vagy a legveszedelmesebb ellenségek, a Rettenetesek hirtelen halála után a sokaságból legelsőbben a megkönnyebbültség érzése és a jobb jövő reménysége fakadt ki.
Hogy ez a reménykedés tisztára gyermekesség? Sokan azt vallják, igen. Kitchener zseniális szervező volt - mondják - nagy energia, csupa elszántság és kíméletlenség, kitűnő katona, de majd más lép helyébe és minden marad a régiben. Hiszen világos, hogy nem egyes emberek csinálják a történelmet, a vezérek csak a tömegek akaratának végrehajtói vagy a tömegek megszervezésében lévő nagy erők kihasználói. Az egyes ember élete vagy halála tehát nem lehet jelentékeny befolyással az események kialakulására.
Nem tudhatjuk bizonyosan, olyan egyszerű-e a dolog, mint amilyennek ez a mindinkább hódító teória mondja. Ez az elmélet tetszetős - annyira tetszetős, hogy kívánatos volna, ha soha se szorulna korrektúrára, mert hiszen akkor jobban ki lehetne számítani és jobban lehetne irányítani az eseményeket, könnyebben lehetne üdvös dolgokat elérni - de ez a teória is csak hit és nem lehetetlen, hogy azoknak az elméleteknek a sorsára fog jutni, amelyeket valaha a fizika törvényeinek mondtak s amelyeknek a tarthatatlanságát azóta már kimutatták az újabb fizikusok. Egyelőre még kétséges, hogy a vezető egyéniségeknek, a kevesek akaratának, a kisebb csoportok érzésének, sőt a véletleneknek is nincs-e nagyobb befolyásuk az események kialakulására, mint hinni szeretjük. Legalább, amióta háborúban élünk, nem egyszer kellett gondolni erre.
De ha egészen úgy volna is, ahogyan az említett teória mondja - és erre vonatkozólag még a részletekről se lehetne vita - ha tehát a sokaság ilyen reménykedése soha se lehet egyéb gyermekes ábrándnál, azok, akik a nagy erőkihasználók legnagyobb koncepcióikban is kicsinyesnek találják az emberi számítást, ellenben a legkicsinyebbek életét is szentnek tekintik, mert isteni alkotást látnak benne, nem ítélhetik el a sokaságot azért, mert ez a legelső pillanatban önkéntelenül fellélegzett s csak ez után illetődött meg annak végzetén, akit a hazájában felhalmozott minden civilizáció se tudott eljuttatni az életet megbecsülni tudó emberiességhez.