Háborús jegyzetek: A háború és a színház
szerző: Ambrus Zoltán
A molnárt és fiát megszólták - mondja a mese - akár az apa ült rá a szamárra, akár a fiú, mikor mind a ketten ráültek, gyalázkodó szavakat rivallt feléjük a felháborodás, s mikor leszálltak róla, aztán mellette ballagtak, kinevették őket. Ilyenformán jártak újabban a magyar színműírók. Aki sietett elmondani gondolatait azokról a témákról, amelyeket a háború vihara kavart fel, nem kerülhette el ezt a kritikát: «A gyorsköltő! Már elintézi a háborút, pedig még csak annyit tud róla, hogy a negyvenkettős mozsár nagyot durran!» Aki a komoly időkhöz illő komoly mondanivalóval akart előállani, de még nagyon is friss benyomásainak művészi feldolgozását a nyugalmasabb jövőre bízta és egyelőre a múltba menekült, csak ezt hallhatta: «Hát ennek senkije, még csak egy öccse sincs a fronton, hogy most jut eszébe az Atridák sorsán keseregni?!» Ha valaki bátran nekivágott annak, amit mások csak kerülgettek, és tollára merte venni a háborúval kapcsolatos új jelenségeket, elkészülhetett rá, hogy ezt mondják róla: «Testvéreink, fiaink vére hullása ennek az úrnak csak konjunktúra, melyet kihasznál, gyümölcsöztet, tantičme-ekre vált fel.» Aki pedig megmaradt azok mellett a témák mellett, amelyek békés időkben szokták foglalkoztatni az írókat és színdarabjában nem szólt se a háborúról, se arról, hogy ez neki mekkora megpróbáltatást jelent, a legváltozatosabb formában olvashatta azt az elítélő véleményt, mely mindig oda konkludált, hogy: «Micsoda léhaság és önzés! Testvéreink odakünn meghalnak értünk és nekik most is csak a szoknyán jár az eszük! Kis nők és szerelmeskedés - a színműíró urak ezen nem tudnak felülemelkedni, akkor se, amikor a vérözön látása egy kis komolyságra taníthatná őket.»
Pedig a színműíró urak nem voltak rosszabbak, mint más. Ők is azzal kezdték, hogy a megrendüléstől egyszerűen megnémultak, a legtöbben elég hosszú időre. De - mert katonának nem mindegyik mehetett el és diplomáciai szolgálatra hiába ajánlkoztak volna - végre is hozzáláttak ahhoz a munkához, amelyet már megszoktak. Hogy - akár csak kivételes esetekben is - valami nagyot vétettek volna az ellen a köteles komolyság ellen, a melyet az új idő parancsolt rájok, az irodalomtörténet, mely már ingerlékenység nélkül ítélkezik, aligha fogja megállapítani róluk. Igyekeztek alkalmazkodni a felfokozott követelőzéshez és minél gyakrabban kellett látniok, hogy ez nem könnyű, annál inkább rajta voltak, hogy kielégíthessék az egész világot vagy legalább a leghangosabban méltatlankodókat. Ez a törekvés kevesebb eredménnyel járt, mint remélték; a mindenáron gáncsoskodókat nem sikerült kibékíteniök és e mellett munkáikon, kivált azokon, amelyekkel legelőbb állottak elő, nagyon meglátszik az a tapogatózásra kárhoztatott bátortalanság, mely - akármilyen tiszteletreméltó skrupulusokból ered - nem válhatik a művészi munka javára.
Mintegy másfél év kellett hozzá, hogy fölemelkedhessenek levertségükből, megszabadulhassanak a rájok kényszerített aggodalmaskodástól és annak láttán, hogy a harctéren írogatók is többet gondolnak az életre, mint a halálra, megnyugvást találhassanak abban, hogy: ha ez a mi időnk nem is a mulatozás ideje, gondolkozni mindenkor szabad akármiről - nemcsak a halálról, hanem az életről is, mely oly közel rokona a halálnak - csak komolyan kell gondolkozni, ami lehetséges színdarab formájában is. Most már, az utolsó évben, a színműírók zöme magához tért; mer írni arról is, aminek semmi köze a háborúhoz, sőt mer írni magáról a háborúról is. A nagy letörtséget mintha egyszerre nagy munkakedv váltotta volna fel; és - amire talán még nem volt példa - Budapest három drámai színháza csak a szezon első felében nem kevesebb, mint tizenöt magyar újdonságot mutatott be.
Molnár Ferenc volt az első, aki - még tavaly - elhallgattatta a már szokásossá vált gáncsoskodást, főképpen azzal, hogy Fehér felhő-je mélyen meghatotta a közönséget, de talán azzal is, hogy nagysikerű darabjának tantičme-jeit az elesett huszárok árváinak ajándékozta. És most már mintha csakis Molnár Ferenc emlékeznék rá, hogy még nemrégen milyen lábujjhegyen-járást követeltek a színműírótól, tekintettel azok érzékenységére, akik sokkal szomorúbbak, semhogy színházba járnának. Molnár legújabb darabját, a Farsang-ot a múlt században, az ötvenes évek végén játszatja. Ezzel nyilván ugyanazt akarja mondani, amit még a premičre-je előtt szinte mentegetőzve jelentett ki, hogy tudniillik «a múlt századbeli szenvedélyes asszony e báléji drámája nem a verduni harcok idején» jutott eszébe: megírta ő már ezt a témát novellában is, majdnem egy évtizeddel ezelőtt. Hogy messziről kikerülje azok érzékenységét, akiket bánt, ha a polgári munkát végzők megfelejtkeznek a távolban harcolókról, elfordul a jelentől és visszatekint a hatvanéves múltba. A többi magyar színműíró ellenben, majdnem valamennyi, úgy ír, mintha a diadalmas béke már csak napok kérdése volna. Van köztük, aki még nem szabadult meg a megilletődéstől és kissé félénken célozgat a háború tanulságaira; aki madárnyelven példálózgat... olyan madárnyelven, amelyet mindenki megért. A majoritás azonban már emancipálta magát az alól az aggodalmaskodás alól, hogy vajon időszerűnek találják-e munkáját a kesernyés szavúak, akik nemrégen még félelmetes bíráknak tűntek fel.
Honnan ez a hirtelen nekibátorodás? Könnyű kitalálni.
Észre kellett venni, hogy a színház soha vagy legalább emberemlékezet óta nem volt olyan keresett valami, mint ezekben a zivataros időkben. Hogy az élelmiszereket, a szént és a dohányt kivéve semmiért se ácsorognak annyian, mint a színházjegyekért. Hogy adhatnak bármilyen újdonságot, jó vagy rossz darabot, minden színház estéről-estére megtelik az utolsó helyig, amikor két előadást tart a színház, naponta kétszer is. Hogy az idegen színdarab egyszerre teljesen fölöslegessé vált; hogy bátran elő lehet adni azokat a darabokat is, melyek már két-három generációt szolgáltak ki: tizenöt-húsz este akármit megnéz a közönség.
A siker önbizalmat ébreszt és fokozza a termékenységet. A kezdetben megriasztott és elnémított színműírók, látva, hogy munkásságuk igazán szükségletnek felel meg, kezdtek nem törődni azzal, hogy vannak olyanok is, a kiknek a tetszését nem tudják megszerezni; a megrovásokra azzal feleltek, hogy csak annál nagyobb nekilendüléssel fogtak hozzá a sokat termeléshez és az akadékoskodóknak, szemben ezzel az egyre növekedő munkakedvvel, mindinkább el kellett csöndesedniök.
Az ócsárolgatás utolsó kísérlete már nem magukat a színműírókat bírálgatta, hanem a sikerüket, ezt a váratlan, meglepő sikert. Azt mondta:
- A háború meggazdagított sok olyan embert is, aki a pénzével nem tud mit kezdeni. A mélyről felbukkanó, műveletlen és ízléstelen embereknek ez a sokasága mohón esik neki azoknak az élvezeteknek, amelyeket nemrégen még csak hírből ismert, s legszívesebben a színházban tombolja ki magát. Tegnap még a mozi volt az egyetlen szellemi élvezete; ma már ő foglalja el a színházakban a legjobb helyeket. Ennek a közönségnek adhatnak akármit; minden jó neki. Nem azért megy a színházba, mintha a lelke kívánná ezt; hanem, hogy elterpeszkedhessék a páholyokban, hogy mutogathassa magát s hogy megszemlélhesse, mi az, amit a sors eddig megtagadott tőle. Ez a sokaság egyelőre gyönyörködve habzsolja, amihez most jut először; bevesz mindent, amit eléje tesznek: nem válogatós, csak falánk. De amilyen mohón esett neki, olyan hamar el fogja unni a színházat; mihelyt megszokottá válik előtte, hogy együtt lehet azokkal, akikre eddig irigykednie kellett, fel fogja fedezni, hogy ez a sokáig áhított élvezet neki nem mulatság. Előre látható, hogy egyszer csak hátat fog fordítani a színháznak, amint hirtelen vetette rá magát és nemsokára már mutatkozni fognak annak jelei, hogy a színműírók mai sikerei csak pünkösdi királyság.
Ma már kétségtelen, hogy ez a jósolgatás tévedés volt. Látnivaló, hogy a háborúban máról-holnapra meggazdagodottak - akik talán sokkal kevesebben vannak, mint képzeljük - nem olyan Maecenásai a színházaknak, mint amilyeneknek akkor tűntek fel, amikor akaratlanul is nagy zajt keltve helyezkedtek el a páholyokban, ahová tarisznyát és szalámit vittek magukkal, mint kirándulásaik ünnepnapjain szokták. Látnivaló, hogy ezek a meggazdagodottak jól megtelepedtek újonnan elfoglalt helyeiken és nem sietnek kivonulni sehonnan, de a színházakat nem ők teszik estéről-estére zsúfoltakká - nem is tehetnék, nincsenek annyian - hanem: a szegények, a nélkülözők, a szenvedők, ideértve a gyászolókat is. Látnivaló, hogy a színház azért ostromoltabb, mint eddig bármikor, mert a legjobb búfelejtők közé tartozik, mert a nélkülözők és szenvedők sokasága nagyobb, mint valaha, és mert talán sohase volt idő - mi legalább nem éltünk meg ilyet - amikor a felejtést, a vigasztalást, a kellemes elkábulást keresőknek ekkora sokasága a most látható szomjúsággal áhította volna a narkotikumot.
A könyv - ez a másik jó búfelejtő - épp így egyszerre vált példátlanul kapóssá, keresetté. A kiadók és könyvkereskedők nem győznek eleget álmélkodni rajta, hogy a sokaság, mintha kicserélték volna, mennyi könyvet vásárol meg és mi mindent olvas el. Csak éppen a háborús könyvek nem kellenek. Az a számítás, hogy a milliók érdeklődését beláthatatlan ideig a háború fogja lefoglalni, nem vált be; a milliók, ha csak lehet, szívesebben gondolnak valami másra, akármire, már jó ideje. A katonák, szabadságukról visszatérve, annyi könyvet visznek el magukkal a frontra, amennyit csak el tudnak cipelni; leveleik is könyveket sürgetnek, de ők se a háborús könyveket kívánják, inkább a nyelvtant. Hadnagyok a lövőárkokból pénzt küldenek az irodalmi társaságoknak. Nem Németországban, hanem nálunk, ahol ősi hagyomány, hogy az ember csak akkor olvas, ha már nagyon beteg.
De melyik narkotikum ne volna kapós? A háború elején mindennap találkozni kellett azzal a világszerte hangoztatott jelszóval, hogy: most vagy soha!... itt az alkalom, sőt itt a huszonnegyedik óra, amikor irgalmatlanul és örök időre végezni kell az alkohollal és a nikotinnal. Ez a campagne olyan kitűnően sikerült, hogy a szeszes ital az óriási módon megnövekedett kereslet következtében már csak ötszörös-tízszeres áron kapható, a dohányért pedig egyre nagyobb tömegek ácsorognak és verekednek olyankor, ha a késedelmeskedő trafikot, hébe-hóba, a szó szoros értelmében meg kell ostromolni.
Hogy az ártalmatlanabb narkotikumok közül a színházban való szórakozás a leghathatósabbak egyike, efelől alig lehet kétség. Mégis minduntalan hallatszanak hangok, amelyek mintha azt kívánnák elérni, hogy a színházak ne tartsanak előadásokat, mert nem illik mulatni, míg vannak közülünk valók, akik vérzenek. Azok az örök elégedetlenségre születettek, akik így zsémbelnek, azt képzelik, hogy vannak százezrek, akik szenvednek a közért és más százezrek, akik minden bajtól távol, élik világukat és mert más dolguk nincsen, színházból színházba tántorognak. Nem akarják észrevenni, hogy a szenvedés és nélkülözés ma már meglehetősen általános és e tekintetben a kivételes szerencse csak annyi, hogy van egy törpe minoritás, amelynek a bajból egyelőre kevesebb jutott ki, mint a majoritásnak. Nem tudják elhinni, hogy a színházakat javarészt olyanok töltik meg, akik sok megpróbáltatás, aggodalom, gyász, betegség után vagy nélkülözés, gond, baj közepett jobban kívánják a maguk életéről való pár órányi megfelejtkezést, mint boldogabb időkben, akiknek megviselt idegei a pillanatnyi nyugalmat, a pihenést, az egészségesebb állapotot, a gyógyulást keresgélik. Nem látják meg, hogy a színház nézőterén milyen szép számban ülnek lábadozó katonák és olyan urak, akiknek a fél karjuk hiányzik.
Most a szénhiányt használja fel érvnek ez a színházellenes zsörtölődés. Pedig világos, hogy ha kilencszáz ember melegszik ugyanabban a teremben, ez kevesebb szénfogyasztást jelent, mint ha e három-négy óra alatt nyolcszáz-kilencszáz szoba fűlik... mert, ó, mily kevesen vannak, akiknek a lakása addig is fűlik, amíg ők színházban ülnek! Pedig, ellenkezőleg, hogy a szénnel takarékoskodni lehessen, sok, minél több olyan helyiség kellene, ahol aránylag kis téren hosszabb ideig száz meg száz ember melegedhetik... nem is szólva arról, hogy a színházak bezárása hány egzisztenciát nyomorítana meg. De ez a zsörtölődés irgalmatlan. «Hja, ez a háború! - mondja, írja. - Néhány száz egzisztenciával több vagy kevesebb, ez már nem számít!... És ne fűtsenek otthon, akik a színházból kiszorulnak!... vegyenek magukra takarót, plaidet, kendőt!... Egy kis didergésbe még nem hal bele az ember... Nélkülözzenek egy kis ideig, szenvedjenek egy kicsit!... Olyan időket élünk, amikor le kell mondani a kényelemről... Tessék lemondani, nolens-volens!... A köz mindnyájunktól áldozatokat követel... mindegyikünk hoz áldozatot, én, te, ő, mindnyájan!...» Csakhogy ezt jól fűtött kályha mellett írja.