Háborús jegyzetek: A békehajó
szerző: Ambrus Zoltán
"Apját leütötte a hajókötél, anyja mosónõ volt"... - így kezdõdik Jókai egyik híres, fõképpen az iskolai olvasókönyvekbõl ismeretes elbeszélése. Ilyenformán kezdõdik Henry Fordnak, a detroiti multimilliomosnak az a biográfiája is, amely szintén az iskolai olvasókönyvekbe kívánkozik s amelyet Ford békeexpedíciójának megindulása alkalmával a német nyelven megjelenõ újságok megszámlálhatatlan sokasága néhány milliárd újságpéldányban tett közzé. "Mint egyszerû kovácslegény kezdte" - üti meg a hangot a megkapó részletekben gazdag biográfia végtelenül szerény írója, akit nyilván semmi földi hatalom nem ragadhatna ki az anonimitás öreg kunyhójából. De a megragadó kezdet után a biográfiában egy kis hézag támad, az a bizonyos hézag, amely mindig ott szerénykedik az amerikai dollárkiályok életrajzaiban. A mi - különben eléggé beszédes - biográfusunk se mondja el, hogy az egyszerû kovácslegény minõ apró események során nõtte ki magát a világ legnagyobb autógyárának elnökigazgatójává és harminc-negyvenszeres milliomossá. Bizonyára szorgalmasan forgatta a pörölyt és saját szerencséjének kovácsolásában olyan ügyeskedést fejtett ki, melynek elõbb-utóbb meg kellett szereznie az ernyedetlen munkásság nem éppen mindennapos, de illõ jutalmát. Vagy - amint a régi francia operettben énekelték az egyszerû katonáról, aki "oly tüzesen viaskodott", hogy "harci miniszter lett belõle" - elõmenetelének gyorsaságával már idejekorán sikerült magára vonnia a milliomos-növendékek széplelkû pártfogóinak jóindulatú figyelmét. Az iskolai olvasókönyvek nézõpontjából mindenesetre kár, hogy errõl nem tudhatunk meg néhány tanulságos, elme- és jellemképzõ részletet. De bele kell törõdnünk, hogy -, amint a régi mesékben a boszorkányok egy varázsvesszõ suhintására változtak át tündérszép leányzókká - az új idõk meséiben, a dollárkirályok életrajzaiban, ezekben a minden más olvasmánynál érdekesebb történetekben éppen az marad homályos, titokzatos, misztikus, aminek világosságát az okulnivágyó olvasóközönség a leginkább értékelné, hogy tudniillik, az egyszerû kovácslegények micsoda liften vagy siklón jutnak fel az elnökigazgatói bürök szédítõ régióiba, tizenöt év alatt, ami itt olyan rövid idõ, mint a tündérmesékben egy-két pillanat.
Elég az hozzá: "hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok", hõsünket egyszerû kovácslegény-kosztümben való bemutatkozása után azonnal az elnökigazgatói trónusban találjuk. Miközben a függöny le- és felgördült, több mint egy millió autót gyártott és csak egyetlenegy évben tíz millió dollár nyereséget osztott szét a munkásai között. Mert, mint Harun al Rasid csak annak élt és bolyongott folyton álöltözetben, hogy népének legszegényebb embere is hozzájuthasson ahhoz, ami igazságosan megilleti, vagy amint IV. Henrik francia király azt tette programjává, hogy vasárnap legszegényebb parasztjának is tyúk fõjön a fazekában, Henry Ford az egyszerû kovácslegény egyenességével mondta ki ezeket a világmegváltó igéket, "Azt akarom, hogy aki dolgozik, élvezze is munkája gyümölcsét, és azt akarom, hogy ha a gyárunk hasznot hajt, a jövedelmet elsõ sorban a munkások élvezzék" ... és ami a legkülönösebb, nemcsak mondta ezt, amit már mások is megtettek, hanem a szavát be is váltotta.
Ez a csoda úgy volt lehetséges, hogy a gazdagság Henry Fordot nem változtatta meg. Elõtte a pénznek nincs értéke, csak azért keresi, hogy elosztogathassa. Ma is munkászubbonyban jár és még kalapra se költ, mert az utcán is mindig fedetlen a feje. Ha mulatni akar, ellátogat a cukornád-ültetvényébe, annak közepén van egy öreg, öreg kunyhó... itt tölti az éjt, egy szál takaró alatt, könyvvel a kezében és napkeltekor már ébren van, hogy a madarak énekét hallgathassa. Nagyon szereti az állatokat, a mókust, a házinyulat, de különösen a madarakat. Egyszerre egész vagyont adott ki ötven pár pacsirtáért, nem azért, hogy megsüttesse, hanem, hogy egyik birtokán szabadon ereszthesse õket. Természetfilozófus és természet-barát, barátja a gyermekeknek és a legintimebb barátja Edisonnak, az árva vagy elhagyott gyermekek számára otthont rendeztetett be egyik kastélyában és Edisont éjjel-nappal nagy embernek mondja. A pénzt megveti, úgy gyömöszöli be a zsebébe, hogy néha csak öt hét múlva találja meg, a lajbija zsebébõl minduntalan egy-egy csekk hull ki és hogy semmi erény ne hiányozzék belõle, nem iszik, nem dohányzik.
Ford mechanikus, feltaláló, gyáros, tõkepénzes, földmûves, természet-filozófus, állat-, fõképpen madárbarát, barátja a gyermekeknek és Amerika ipari fellendülésének egyik szerény, igénytelen munkása - mondja meghatottan az életrajzíró.
A szegény névtelen jellemzésébõl azt lehet sejteni, hogy Ford német-szimpatiáit Németország legelõször a Jäger-ingnek köszönhette. Mindegy. Annyi bizonyos, hogy õ volt az elsõ amerikai milliomos, aki nem vett részt azokban a finánc-operációkban, amelyek kölcsönnel segítgetik az entente-ot. Ez kétségtelenné teszi, hogy Ford németbarát.
Barátja Németországnak, de különösen barátja a békének. Azért elhatározta, hogy békezarándok útra megy Európa és nagytekintélyû amerikaiak támogatásával egyengetni fogja a béke útját, olyanképpen, hogy ellátogat Krisztiániába, Koppenhágába és még sok más helyre, ahol az elõkelõknek a békekötés dolgába legkevesebb a beleszólásuk. E célból kibérelt egy svéd gõzöst, meghívott a békezarándoklatra sok híres amerikait - akik közül Keller Helén, a vak írónõ, csakugyan jelentkezett - meghívta Edisont is. Edison azt felelte, hogy nem vesz részt ilyen kirándulásban. Az Egyesült Államok kormánya kijelentette az újságokban, hogy Ford tervét rosszalja. Az angol alsóházban felszólították a külügyminisztert, közölje az egyesült Államok kormányával, hogy Fordot nem kedvetlenítette el s a békehajó, a "Galamb"-bá átkeresztelt "Oscar II.", száznegyven békezarándokkal, köztük ötvennégy újságtudósítóval és három mozgószínház-operatõrrel, csakugyan útra kelt. Útra kelt, de Ford nélkül. Ford ugyan megjelent a "Galamb" fedélzetén, hogy - mint elõtte soha senki -, hajadonfõvel keljen át egy más világrészbe kezet fogott Bryannel, aki szerencsés utat kívánt neki, de az utolsó pillanatban kiderült, hogy elfelejtett útlevelet szerezni, tehát nem utazhat el... így aztán indulás elõtt kénytelen volt leszállni a hajójáról és - mit tehetett volna egyebet? - visszaballagott kis kunyhójába, a pacsirták énekét hallgatni.
Látnivaló, hogy Ford igen derék ember.
De vannak másféle amerikaiak is.
Német lapok az amerikai újságokból kiböngészik azokat a kis eseteket, amelyek jellegzetességén fenn kell akadnia az európai szemnek. Egyikük ugyanazon a héten a következõ négy kis románcot helyezte el a gyûjteményébe. Mississipi államban három négert olyan szabad téren végeznek ki, amelyet tribünök környeznek. A tribünökön vagy ötezer ember foglal helyet, akiknek a helyeikért belépõdíjat kellett fizetniük. Ez a közönség viszki és szóda mellett azzal kezdi meg a mulatságot, hogy nótákat énekelget, amelyeket a halálraítélteknek együtt kell énekelniük a tömeggel. Aztán dinnyével traktálják meg az elítélteket, a környék elõkelõségei hosszú politikai beszédeket tartanak és az akasztás elõtt a négereknek meg kell köszönniük, elõször is a közönség érdeklõdését, de másodszor azt is, hogy pártfogóik ilyen magvas politikai szónoklatokkal "növelték az ünnepély fényét"... Texas államban egy gyilkossággal gyanúsított négert a tömeg a törvényszék épületébõl kihurcol a piacra, hogy itt ezer meg ezer ember szemeláttára elégesse. A szerencsétlen a lángok közül menekülni igyekszik, de visszalökik a tûzbe, amin mindenki mulat, legjobban a gyerekek és a leányok. Amíg a kivégzés tart, egyre érkeznek autókon új meg új nézõk, akik a néger jajkiáltásait hurrával fogadják. És másnap a helyi lapok megdicsérik a közönséget. "A lebilincselõ látvány tartama alatt - írják, - a rend olyan tökéletes volt, hogy a rendõrségnek legcsekélyebb oka sem lehetett a beavatkozásra"... Illinois államban a sheriff mindenáron meg akarja menteni azt a gyilkossággal gyanúsított négert, akit ártatlannak hisz. Autón viszi abba a tömlõc-épületbe, melyet a legközelebb talál, de ennek kapuja elõtt a lincselésre készülõdõknek akkora tömege várja, hogy tanácsosabbnak tartja, a szomszédos városkába menekülni, de itt is vérszomjas horda várakozik rá, a sheriff nem csügged, megfordul és tovább áll, a harmadik városkába. Itt már el is helyezte a vádlottat, amikor egyszerre nagy tömeg verõdik össze, amely megostromolja a börtön-épületet és a sheriffnek, hogy megmenthesse a négert, a nyomorultat meg kell szöktetnie tömlöcébõl és tovább kell vinnie egy negyedik városkába, ahol végre biztonságba helyezheti... Két gyilkos négerre, akik megszöktek, hajtóvadászatot tartanak, elfogják és bevonszolják õket a város fõterére, ahol máglyán akarják megégetni a nyomorultakat. De a város vezetõemberei ebbe a nem egyezhetnek bele. A piacon égetni meg õket - ez nem férne össze a város méltóságával, de ott van a város mellett a nagy park, vigyék õket oda és csináljanak velük, amit akarnak. Amire az egész város kivonul a parkba, asszonyok, leányok, gyerekek végig nézik, hogyan sül szénné a két fekete ember, aztán szétszóródnak, kiélvezni a park egyéb mulatságait, a körhintát meg a többit... Mindez az igazság-osztás nevében történt, 1915-ben.
És ezek a választói, ezek a megbízói azoknak a gondosan ápolt külsejû úriembereknek, akik - mint valamely, minden emberi hatalom fölött trónoló areopág tagjai - újra meg újra összeülnek, ítélkezni arról, nem érte-e valami sérelem a szent nemzetközi jogot, amikor a minden elképzelhetõ módon megtámadott Németország újra meg újra beleröpített egy-egy torpedót abba a hadiszerbe, melynek rendeltetése az õ leigázása volt. Ezek hatalmazták fel az aggodalmaskodó Wilson doktort arra, hogy az elõbb összerugdalt, majd agyonmagyarázott nemzetközi jogot úgy nyújthassa erre-arra, mint a szakácsnõ a rétestésztát, és e mellett úgy szerepelhessen, mint aki a népjog törvényeinek értelmezésében a legfelsõ fórum, afféle pápai csalhatatlanság. Ezek megbízása alapján történt, ha az Egyesült Államok finnyás érzésû képviselete, mint az egész világ fõbírája, legfelsõ fokon is elítélte a német militarizmust, mint igazolhatatlan barbárságot, és vétóival szolgálta az entente-ot, melynek szent célja, megtörni a militarizmust, persze úgy, ahogyan lehet, militarizmussal.
Az angolszász vérbõl kiirthatatlan kegyetlenkedõ hajlam magában is eléggé visszataszító csúnyaságokat tud produkálni, de mikor ez a hajlam párosul a farizeussággal, ami, úgy látszik, szintén kiirthatatlan az angolszász vérbõl, a visszataszító csúnyaságok mintha zománcot kapnának, szinte fényesekké válnak. Gyönyörködve nézni végig a négerek megégetését - ez se csekélység, de a néger-sütés látványának kiélvezése után derült lélekkel ringe-ringe-ráját játszani és aztán este, lefekvés elõtt, buzgón imádkozni. Ahhoz, aki alighanem igen utálja az emberi állatot - ez már valami. Az üzletért pénzzel és hadiszerrel segíteni az entente-ot, tehát tovább éltetni az e nélkül már lehetetlen, de így még milliókat elpusztító háborút és e mellett a pártatlant, az igazságost játszani, azon a címen, hogy a hadiszerek kivitelének tilalma eldöntené a háború sorsát és az egyik hadviselõ fél számára biztosítaná a gyõzelmet, amit semleges ország nem tehet meg - ez se csekélység. De a hadiszereket szállító hajókra amerikai utasokat vezényelni ki, akiknek amerikai állampolgársága a hadiszerek védõpajzsául szolgáljon, gyermeklányok szoknyácskái alá hadiszereket rejteni és ennek az álnokságnak az elkövetése után bíróként vizsgálgatni, nem görbült-e meg az ágyukat õrzõ utasok hajaszála - ez már valami, ezt maga Tartuffe se szégyellené.
Szomorú - mondták -, hogy háború van, de õk, mint semleges ország, nem avatkozhatnak bele ebbe a szomorú dologba és ha gondviselés megengedte, hogy háború legyen - mit tehetnének egyebet? - Isten segítségével bezsebelik a hasznát. De már itt a szép Karácsony, amikor szívük érzéssel és szemük könnyel telik meg, amikor megemlékeznek róla, milyen bõven táplálkozhattak az európai milliók halálából, amikor kiárad belõlük a kenetesség, - és akiket megnyúztak, az európai apák bõrébõl szép kis pénztárcákat fognak küldeni az európai gyerekeknek, - mint küldtek tavaly és fognak küldeni jövõ karácsonykor is, ha teljesedni fog az emberséges lord Kitchener jóslata s a háború eltart még vagy két évig.
Amióta a közvéleménnyel számolni kell, minduntalan ismétlõdõ jelenség, hogy hatalmas családok, amelyeknek érdekei és elvei ellentétben állnak a sokaság érdekével és aspirációival, gondoskodnak róla, hogy legyen a családban egy lázadó is. Aki a sokaság érdekéért hevül a sokaság eszméit vallja és annyival több kilátással pályázhat a népszerûségre, mert hiszen tetszetõs, hogy szembeszáll a családjával és hogy - bár a másik táborhoz kellene tartoznia, mégis - a sokaság barátja. Ennek a családtagnak (rendesen a legjelentéktelenebb unokaöcs kapja vagy vállalja öntudatlanul ezt a szerepet) az a feladata, hogy amíg nincs nagyobb baj, csökkentse a család népszerûtlenségét, baj esetén pedig megmentse a többi családtagot.
Meglehet, már elõre gondolva rá, hogy ha nem is hamar, valamikor mégis csak elkövetkezik majd a nagy leszámolások ideje, Amerikában valami efféle szerepet szántak a madarak pajtásának, a naiv és kétségtelenül jóhiszemû autó-gyárosnak, meglehet, ezért nem háborgatják a békeszerzés körül való nagyon ártatlan és kissé komikus igyekezetében. De az is lehet, hogy Fordnak az entente-ot bosszantó erõlködése kellemetlen az Egyesült Államok kormányának is és ha a békehajó elindulhatott, Ford csak annak köszönheti, hogy vállalkozását Wilsonék nevetnivalón lehetetlennek s céltalannak találják. Ha Wilson egyre epésebben nyilatkozik és kivételes törvények alkotásával fenyegeti meg az amerikai németeket, ez a bosszús hang talán inkább az elnökválasztóknak szól, mint a békeagitátoroknak, de így vagy úgy, mit a béke a négerlincselõknek és mit a béke az Egyesült Államok kormányának?!
Hiszen ez a háború már régóta az õ háborújuk, Amerika kedves háborúja. Amíg a madaraik pajtásai ügyetlenül bukdácsolnak akörül, amihez most erõtlenek, késõbb pedig fölöslegesek lesznek, a négerlincselõk képviselõi gondoskodnak róla, hogy az entente pontosan megkapja azt a sok hatvan vagy száz millió dolláros kölcsönt, amely az entente-nak a holnapot, Amerikának pedig a fényes jövõt jelenti. Ez a sok kölcsön a háborún kimerült Európát Amerika gazdaságának a szolgájává fogja tenni... az arany szép lassan egyre gyûl oda ki... majd bolond Amerika, hogy a békén fáradozzék! ... csak a madarak pajtása lehet ennyire bolond.