Háborús jegyzetek: „Komoly és szomorú kérdés.”
| Háborús jegyzetek: „Komoly és szomorú kérdés." szerző: Ambrus Zoltán |
Komoly és szomorú kérdés - mondják Bécsben, egy kis pleonazmussal, mert hiszen, ha szomorú, nyilván komoly is... Megint azokról a nőkről van szó, akik Kelet-Poroszországban és Galíciában áldozatául estek a kozákok brutalitásának.
Már volt szó egyszer róluk. Akkor, amikor egy pár nő, aki valamelyik határvidékről menekült Berlinbe vagy Bécsbe, öngyilkosságot követett el és még több szerencsétlen kétségbeesetten kilincselgetett a híres nőorvosoknál.
Abban az időben még így hangzott a kérdés:
- Meg lehet-e engedni az orvosnak, hogy megszabadíthassa a nőt attól, ami csak galád erőszakosság és a nő legborzalmasabb órájának következménye? Vagy, mert a törvény rendelkezése világos, köteles a nő életet adni még az ilyen esetben is, amikor ez a kötelességteljesítés neki csak átok lehet, szégyen, másféle lelki kín is, mindenképpen gyötrelem és teher... noha akarata ellenére került ebbe az amúgy is rettenetes helyzetbe, azért, mert - nem volt, aki vagy ami megmenthette volna a brutalitástól?
Akkortájt, amikor az egész "komoly és szomorú" históriának ez a kérdése volt a legaktuálisabb, sok orvos, jogász és író szólt hozzá a dologhoz. A legáltalánosabb vélemény az volt, hogy igenis enyhíteni kell az ilyen esetekkel el nem számoló törvény szigorúságát. És nagyhírű orvosok így vagy ilyenformán nyilatkoztak:
- A mai törvény is megengedi az orvosnak a beavatkozást, egyetlenegy esetben, ha ezzel elhárítja azt a másként el nem hárítható életveszedelmet, amely a nő "egészségét tartósan befolyásolná". Világos, hogy lelki okok is nagy hatással lehetnek a nő testi egészségére és lelki okok is előidézhetik ezt az életveszedelmet. Tehát az orvosokra kell bízni annak megállapítását, vajon szükség van-e a beavatkozásra vagy nincs. Nem egy orvosra - mert hiszen ezt a dolgot éppen az teszi kényessé, hogy visszaélést követhet el a nő is és haszonvágyból az orvos is - hanem két-három, tekintélyes, minden gyanún felül álló és a legcsekélyebb munkadíjról is lemondó orvos tanácskozására. Ebbe bele lehet nyugodni.
Olyan sokan mondták ezt és olyan kitűnő orvosok, hogy az ajánlott modus vivendi-be mindjárt bele is nyugodott az egész megismerhető közvélemény, talán még a jogászvilág is.
De azóta hónapok múltak el és most már másképpen hangzik a "komoly és szomorú kérdés" - így:
- No és ha a nő megadja magát sorsának (amint várható volt, hogy a legtöbb ezt fogja tenni) és, akármilyen átok is ez neki, mégis életet ad... de annyira szegény, hogy nem tudja eltartani a gyermekét?
Szégyenkező és sírdogáló nők kucorognak órákon át nagy, bécsi paloták tágas előszobáiban és mikor végre elrebeghetik a mondókáikat, így pityeregnek:
- Hiszen mégis csak az én gyermekem! És ha rám mosolyog, ha hozzám kívánkozik, ha felém nyújtogatja a két kis karját... Ő ártatlan, szegényke! Úgy szeretném, ha életben és az enyém maradna! De szegény varrólány vagyok, nincsen miből eltartanom...
És talán csakugyan sokat kívánunk, ha megköveteljük tőle, hogy azon felül, amit már ki kellett állnia, még azt a kis élőlényt is, akit az országos csapásnak köszönhet, neki kellene eltartania... akkor is, ha nem tudja, hogy miből tarthatja el.
Végre is, ez a szerencsétlen épp úgy a háború áldozata, mint a harcos családja vagy a rokkant.
- Hja, az államnak sem futja mindenre! Mindig csak az állam?! Mindig csak az állam?! - sopánkodnak előtte.
Őt, szegényt, könnyű elkergetni. De vajon helyes, ha Ponciustól Pilátushoz küldik?!
Tudjuk, hogy az államhoz túlságosan sokan folyamodnak és megszoktuk, hogy a "pénzügyminiszter" szó azt jelenti: "Nincs pénz! Nincs pénz!" De ez a háborús esztendő nyilvánvalóvá tette azt is, hogy a pénzt, ha nagyon kell, mindig meg lehet találni.
Az a néhány száz kis kozák-ivadék, akik közül sok katonának nő fel, nem fogja üressé tenni milliók és milliók erszényét. És az összesség azt, ami közös kár, közös teher, közös tartozás, nem fizettetheti meg olyan szerencsétlenekkel, akik rosszabbul jártak, mint a könnyen sebesültek.