Háborús jegyzetek: „Hja, háború van!"
szerző: Ambrus Zoltán
Mint valamennyi hadviselõ országban, nálunk is vannak, akik panaszkodnak. Az egyik, aki a fõváros szomszédságában lakik, ezt mondja:
- A betegemnek tejet akartam szerezni. Beszaladgáltam minden tejkereskedést és minden tejgazdaságot, de hiába volt a szaladgálás, a könyörgés, még a protekció-kérés és a helybeli hatalmasságok segítségül hívása, tejet sehonnan sem kaptam. Ekkor az orvoshoz fordultam. Ez azt felelte: "Hja, a tejet én csak preskribálhatom, de megszerezni nem tudom. Tegnap magam jártam utána, hogy tejet kerítsek egy beteg kisgyereknek, de - bár megmondtam, hogy a gyerek meghal, ha nem juthat tejhez és azt is, ahogy elõre kifizetem a tej árát, akármennyi idõre - tej helyett csak ilyen válaszokat kaptam: Nekünk sincs... azoknak se tudunk adni, akiknek már megígértük... és így tovább..." Hát most már úgy segítek magamon, hogy beutazgatok Pestre, sûrített tejért, mert ide még ezt se küldenék ki... De kérdem: bele lehet-e nyugodni abba, hogy nem juthat hozzá a tejhez sok olyan, akinek az orvos rendeli, amíg vannak, még többen, igen sokan, szerencsésebbek, akik semminek se látják hiányát s akik a tejfölöslegüket a macskáiknak adják?! A helybeli cukrász nagyszerû tejszínhabos kávét vagy kitûnõ tejet ad, illõ árért, de csak annak, aki nála fogyasztja el, annak nem, aki el akarja vinni, a nagybeteg pedig nem mehet el a cukrászhoz... a haldokló kisgyerek sem. Nincs senki, akinek ehhez valami köze volna? Mindez csak magánügy?
A másik vidéki így panaszkodik:
- Jeget kerestem a betegem számára. A gyógyszertárban nálunk nem lehet jeget kapni, elõbb a fûszereshez, aztán a mészároshoz, végül a cukrászhoz kellett fordulnom. A fûszeresnek nincs, a mészárosnak van, de csak annyi, amennyi okvetetlenül szükséges hozzá, hogy meg ne romoljon a hús, a cukrász nem ad, ami van, az kell a fagylalthoz. De miért kell lennie fagylaltnak, cukorsüteménynek és cukrásznak akkor, amikor az se kaphat jeget, akinek ez orvosságul szükséges?
Egy harmadik, aki szintén a fõváros közelében lakik:
- A telet meg a tavaszt Budapesten töltöttem és bár hallottam, hogy a vidéken majdnem mindenhol szép, fehér kenyeret esznek, sok százezredmagammal panasz nélkül nyeldestem le azt a kukoricából készített szörnyûséget, amely örökre eljegyzett Karlsbaddal. De most már Budapesten is jó kenyeret esznek, csak nálunk maradt meg a mi mindennapi kenyerünk keserves megpróbáltatásnak. Hiába kérdezgetem: "Miért feledkezett meg rólunk a mi saját külön, nagytekintetû földi gondviselésünk?" - csak ilyen feleleteket kapok: "A liszt még nem érkezett meg! Majd, majd! Hja, háború van!"
A negyedik azon siránkozik, hogy a cukor elõször is miért vonult ki a forgalomból a láthatatlanságba és aztán miért drágult meg, mikor Magyarországban olyan nagy tömegbe gyûlt össze, hogy egy-két-három világháborúnak oda se néz, mert amikor már minden elfogyott, belõle még mindig jut is, marad is?! Az ötödik azt kérdezgeti, hogy az a hús, amelyet kivisznek, miért sokkal olcsóbb, mint az, amelyik idebent marad?! - a hatodik azon kesereg, hogy a tojással ûzött kis tréfáknak miért nem vet véget valamelyes, kedélytelenül komoly intézkedés?! - a hetedik... de ki gyõzné felsorolni, emlékezetbõl, hogy mi mindent neheztelnek azok a panaszos levelek, amelyek mostanában elárasztják a szerkesztõségeket?!
Minél több a segítséget kérõ, annál nagyobb bennünk a hajlandóság arra, hogy a panaszkodókat ilyen, tagadhatatlan igazságokkal fizessük ki:
- Hja, háború van! Amikor katonáink a lövõárkokban életüket áldozzák a hazáért vagy koplalnak és szenvednek, ha a harctéri helyzet úgy kívánja, mi is elviselhetjük azokat a kisebb bajokat, amelyek a háború következményei. Persze, persze... ezekbõl a kisebb bajokból nem egyformán jut ki mindenkinek... vannak köztünk szerencsésebbek és vannak malõrösebbek... Hja, a háború nem egyformán sújt mindenkit! - errõl nem lehet tenni.
De mindnyájan érezzük, hogy amikor így sopánkodunk, akkor vagy a felületes gondolkodás szól belõlünk, vagy az, hogy valójában nem sokat törõdünk a másik ember bajával.
Mert, mindenekelõtt, nemcsak azokról a páholyban ülõkrõl van szó, akiket a harctéren küzdõ katonákhoz nem fûz egyéb annak tudatánál, hogy ezek a hazát védelmezik, tehát õket is. Hanem szó van azokról is, akiknek a hozzátartozóik - az apjuk, a férjük, a testvéreik vagy a fiaik - ott küzdenek a harctéren, akiknek már az is szenvedést okoz, ami a harctéren történik, akiknek tehát ezek a kisebb bajok már a második megpróbáltatást jelentik.
Másodszor, igaz, hogy a háború nem egyformán sújt mindenkit és hogy, például sokkal több megpróbáltatást mér az országhatár közelében lakóra, mint arra, akinek, véletlenül, védettebb helyen van az otthona... De, ha a háborúnak vannak kikerülhetetlen igazságtalanságai, amelyekrõl nem lehet tenni és amelyek mindössze azt a kötelezettséget róják ránk, hogy valamelyes kárpótlás nyújtásával igyekezzünk enyhíteni a legjobban sújtottak szenvedéseit, csak annál inkább rajta kell lennünk, hogy a háborúnak ne legyenek még olyan igazságtalanságai is, amelyekrõl már, igenis, lehet tenni.
Harmadszor és ez a fõdolog, a felpanaszolt kisebb bajok bizonyára a háború következményei, abban az értelemben, hogy háború nélkül ilyen állapotok nem szakadhattak volna ránk, de hogy ezek a bajok a háborúnak szükségszerû következményei volnának, azt már nem lehet mondani... amint nem mondja az sem, aki a népszerû "Hja, háború van!" kiáltással szereti elintézni mindazt, ami nehéz vagy kellemetlen.
Ha csak annak a hiányát lehetne érezni, amit a harctérre vittek, ha az itthon lévõk nagy tömegének azért kellene nélkülözniük, koplalniuk vagy akár éhezniük, hogy az értük küzdõ katonák a harctéren ne nélkülözzenek, koplaljanak vagy éhezzenek, senki se panaszkodna.
Csakhogy nem arról van szó, amit a harctérre vittek. Amihez csak nagynehezen, méregdrágán vagy egyáltalán nem lehet hozzájutni, az megvan itthon bõségesen, az élelemmel és más szükségessel különbözõképpen üzérkedõk különbözõ nevû kamráiban. Vagy ha a szükségesbõl egyelõre kevés áll rendelkezésre, ebben megbotránkoztatóan nagy szerepet játszik az, hogy a szükségesbõl igen nagy mennyiség vált használhatatlanná, azért, mert a rendkívül nagy nyereség vágya addig tartotta rejtekben, amíg meg nem romlott vagy el nem rothadt. A felpanaszolt állapotok nem magának a háborúnak, hanem egyenesen annak következményei, hogy a haszonszerzés szomjúsága a "konjunktúrák"-at az elképzelhetõ legnagyobb mértékben akarta kiaknázni a maga hasznára s a nyereségvágynak eddig még nem látott, egyszerre ijesztõvé vált féktelenségével azok, akikre ez a feladat várt, nem tudtak megbirkózni.
Bizonyos, hogy nem a jóakaraton múlt a dolog, hanem azon, hogy ez a "nagy idõ", mely a polgári munka térségeinek minden egyes nevezetesebb posztján is kiválóan erõs egyéniségeket követelt, elõkelõ állásokban talált sok - különben igen jóravaló - embert, akik mintatisztviselõk voltak addig, amíg csak sablonos dolgokat kellett elvégezni, de mikor arra került a sor, hogy egy kis tehetséget is dokumentáljanak - találékonyságot, ötletességet, gyors és biztos ítéletû iniciatívát, nagy energiát, vezetõ képességet - azonnal revelálták, hogy nagyon hasonlítanak ahhoz a bizonyos aggastyánhoz, aki a háztetõn ül és nem tud segíteni magán.
Vajon okulni fognak-e ebbõl a tapasztalatból a polgári életnek azok a vezérei, akiknek a háború kitörése óta úgyis bõven van mit tanulniuk? A régi példák azt gyaníttatják, hogy a háborút, akármilyen sokáig tart, a béke idején hamar el fogja felejteni a világ és a sokféle hivatalos pályán, ahol a még ismeretlen és ismeretlen nevû fiatalemberek egész serege versenyez az érvényesülésért hasonlóképpen ismeretlen, de már régóta ismert nevû fiatalokkal, a tehetségeket még sokáig le fogják galoppozni azok, akik elõször mint fórtencerek tûntek ki vagy legelsõ sikereiket a teniszpályán aratták.