Háború
szerző: Ambrus Zoltán
I.
- Fiatalembernek, kivált az olyannak, aki után nem sír senki, ha meghal: a háború nem megpróbáltatás, hanem szerencse. Hogy a háborúban mindig ott pattog, sistereg, dörög vagy zúg-búg körülöttük a halál: erről nem is érdemes beszélni. Hiszen valamikor úgyis meg kell halni; az élet értékét nem az határozza meg, hogy milyen hosszan tart, hanem, hogy szép és édes dolgokkal volt-e tele, akármeddig. Még akkor is, ha nagyon tartok rá, hogy minél tovább húzhassam, nem jobb-e, akkor halnom meg, amikor nem tudom, hogy mi történik velem - mert egy perccel előbb eszemben sem volt a halál - mint ha készülődnöm kell rá és sok-sok álmatlan, sötét éjszakán nem látok egyebet, csak azt a szörnyű bizonyosságot, hogy meg kell válnom az élet minden szép ígéretétől?! Méghozzá, míg minden más esetben céltalanul, haszontalanul és ingyen halok meg, ilyenkor célja és haszna is van a halálomnak; szolgálatot teszek vele arra, hogy a velem együtt érzők ügye diadalra juthasson; ha a csatatéren halok meg, dicsőséget szerzek az emlékezetemnek, mert a belőlem kihulló vér termékenyebbé fogja tenni azt a földet, amelyen először láttam virágot és amelyen nemsokára az én nyelvemen beszélő gyerekek fognak játszadozni. Persze, nagyon rosszul járok, ha a háborúban nem halok meg, hanem elveszítem mind a két lábamat; de beteges félénkség nélkül nem retteghetek előre ettől a legrosszabb esettől, mely, szerencsére, a legnagyobb ritkaság. Százezerszer inkább valószínű, hogy ép testtel térek vissza a háborúból vagy csak könnyen sebesülök meg, ami nem több egy-egy olyan kis betegségnél, aminőt mindnyájan kiállunk egyszer-kétszer, még ha vasból vagyunk is. És ki törődik velem, amikor tüdőgyulladást kell kiállanom,!... ha pedig sebesülten kerülök haza a csatából, előkelő hölgyek ápolnak, akik, hogy a hősiesség minden jutalmát megkaphassa, nem riadnak vissza még attól az áldozattól sem, hogy olyan férfiak közt kellessen forgolódniok-lebegniök, akiken nincsen más ruha, csak a fehérnemű. Hogy a háborúval velejár a sok nagy izgalom, a testi-lelki erőmegfeszítés, a temérdek fáradalom, nélkülözés és kényelmetlenség is? Istenem, ép, erős, egészséges embernek ez nem olyan nagy dolog, mint amilyennek első pillanatra látszik. Hát igen, az első két vagy három alkalommal, amikor hősöknek kell lennünk, fél, reszket, vacog az ember, szűköl, mint a kutya, ijedt, mint egy vak ló. A szívünk akkorákat ugrik fel a torkunkba, hogy majdnem kiszalad a szájunkon; a lábunk remeg, a térdünkhajlásában iszonyú ernyedtséget, a hasunkban kínzó fájdalmat, a torkunkban szinte tűrhetetlen szárazságot érzünk, minden inunk rogyadozik s a szemünk előtt mintha összefutna az egész világ. De ez az első két-három alkalommal is csak addig tart, amíg valamelyik társunk el nem bukik a közelünkben vagy amíg meg nem pillantjuk az első ellenséges emberi alakot; a velünk egy sorban álló, legelőbb megsebesült cimbora vérzésének vagy az első, emberi alakban megjelenő veszedelemnek a látása elsöpri ezt az idegességet és feltámasztja bennünk az ősembert meg ennek vad életösztönét. A negyedik alkalommal pedig már kezdetben sem félünk; már megszoktuk ezt a különös muzsikát. Már türelmetlenül várjuk az ellenséggel való találkozást; már gyönyörűséget találunk a cselekvésben, a küzdelemben és a sikerben; van köztünk, aki gyönyörűséget talál a vadállatias dulakodásban s magában a vérontásban is. S a háború többi megpróbáltatása? Mind semmiség. Mire túl vagyunk rajta, már el is felejtettük. Minél többet áztunk-fáztunk, éheztünk-szomjaztunk, fáradtunk-gyötrődtünk, minél többet küszködtünk az elemekkel, az állatiasságunk kívánságaival meg a kényelemszeretetünkkel, annál nagyobb öröm, annál nagyobb kéj, sőt boldogság vár ránk a kielégülésben: a pihenésben, az álomban, az ételben-italban, a megtisztálkodásban... mit mondjak?... még a megberetválkozásban is. És micsoda más, tapasztalatokban, benyomásokban, érzésekben mennyivel gazdagabb élete van az embernek háború idején, mint olyankor, amikor például hetedszer kezdjük előadni az ókor történetét, más-más harminc fiúnak, de hetedszer is majdnem ugyanazokkal a szavakkal!... pedig nyilvánvaló, ugye, hogy annál többet ér az élet, minél többet láttunk és minél nagyobb, minél erősebb érzéseket találtunk benne?!... Aki megjárta a poklot s miközben magához hasonló, serény ördögök között szaladgált, akiket el-eltakart előle a füstfátyol, látta a lángbaborult káoszt, a vörös égbolton veszett összevisszaságban röpködő fekete madarakat, a pici pontként közeledő, de egyszerre csak kinyújtózkodó s aztán hol erre, hol arra kígyózó sötét hüllőket, a pukkadozásukban fehér vagy fekete párát okádó sárkányivadékokat meg az Apokalipszisnek azokat a szörnyeit, amelyek a levegőben babáznak meg s a magasból hányják szanaszét szörnymagzataikat - aki ott volt a csatamezőn, amikor tombolt a vihar s hallotta, hogy a szakadatlanul dolgozó érc-tűzokádók hogyan bömbölik, csattogják és dübörgik túl a velök versenyre kelő égzengést -, aki nem tudja elfelejteni, hogyan haladt előre éjjel, de bengáli világításban, a jéghideg, zajló vízen át, a golyószóró vagy a szuronyok felé -, akinek még sokáig ott cseng a fülében az a furcsa zúgás-zizegés-zümmögés, az a semmi máshoz nem hasonló, folytonos hangzás, mely a csatának saját külön muzsikája: az egészen másnak látja a világot, mint a többi ember és másképpen mozog benne... de így, whisky és szóda mellett, a legfontosabbat se lehet elmondani abból, ami mind ide tartoznék... és én most a világért sem akarok előhozakodni mindazzal, ami erről hamarjában eszembe jut. Csak éppen ennyit akarok megjegyezni: igen, elismerem, magam is átlátom, hogy a háború ritka, egyetlen alkalom, valósággal szerencse a harcolóra nézve, különösen, ha ennek nem kell sok apró gyerekre gondolnia, csakhogy... megvallom, nekem van egy kis "csakhogy"-om is. Nem az, hogy a háborúban ott hagyhatom a fogamat, hanem, hogy a háborúval velejár egy és más olyan dolog is, amit már nehéz megemészteni. Amin érzékenyebb lelkű ember egykönnyen nem teheti túl magát. Amit sokáig, talán soha se lehet egészen elfelejteni. Ami egy egész életen át fájdalmasan nyugtalaníthatja azt a különös ösztönünket, mely valami titokzatos, az egész világegyetemet átható és éltető igazságosságnak a keresésére hajt bennünket és nem tudom micsoda, talán igazság- vagy méltányosság-szomjúhozásnak nevezhető, furcsa velünkszületett kívánkozásnak a kielégítését követeli tőlünk. Ami megrendítheti hitünket abban a világnézetben, amelyhez hozzászoktunk, amelybe kapaszkodunk, és kétségeket támaszt bennünk arról, hogy vajon nincs-e valami igen nagy hiba az egész gondolkozásunkban, hogy minden etika nem tévedés-e és nem rászedett-e mindenki, aki hisz a kötelességben, abban, hogy az erkölcsi világ természetes valami, abban, hogy hallgatnunk kell a lelkiismeretünk, a részvétünk, az igazságérzetünk szavára?!... Ami gyanakodóvá és hitetlenkedővé tehet bennünket afelől, hogy a természetben csakugyan megvan-e az az ésszerűség, az a céltudatosság, amelyet a világrendtől még a leghitetlenebbek se szoktak elvitatni, és hogy az a szép világ, melynek színpadát hosszabb vagy rövidebb ideig láthatjuk, nem csak vak véletlenségek puszta ütközőtere, nem csupa céltalanság-e?!... Lássa, kérem, én nem vagyok amoralista... nem vagyok barátja semmiféle anarchiának... a háborúnak se vagyok személyes ellensége... nem lehet panaszom ellene. Az 1870-71-i háborút a lehető legszerencsésebben úsztam meg... anélkül, hogy megsebesültem volna... pedig kitüntetést is kaptam. Hanem azóta, hogy részt vettem ebben a szerencsétlen háborúban, másképpen gondolkozom, mint azelőtt. Azóta meg tudok érteni minden forradalmárt, minden hitetlent... meg tudom érteni még azt az embert is, aki fütyöl az erkölcsi törvények minden parancsára...
II.
Aki mindezt mellettem ülve mondta a másik szomszédjának, egy szófukar, közönségnek született, a közbeszólástól példásan tartózkodó, de szorgalmasan iddogáló és eközben lelkesen hallgató öregúrnak: ide s tova negyven éves ember volt, éppen nem forradalmas külsejű, maga a megtestesült szürkeség; olyan megjelenés, amilyen száz meg száz van; azok egyike, akikkel tízszer kell találkoznunk, hogy végre rájok tudjunk ismerni, mert az arcukat egy darabig újra meg újra elfelejtjük.
Amikor bemutattak neki, hallottam, hogy tanár úrnak szólítják. De azt hiszem, ha nem mondják meg, kitaláltam volna, hogy mi a foglalkozása. Meglátszott rajta, hogy hozzászokott a sokat beszéléshez meg az előadáshoz, mondanivalójának hosszadalmas részletes kifejtéséhez és ahhoz, hogy a közönsége türelmesen hallgatja végig. Észre lehetett venni ezt azon is, amit mondott, de még inkább a nyugalmas hangvételén és a beszédje módján, ha ezen nem is volt erősen érezhető az a szónokiasság, amely a francia tanártól szinte elválaszthatatlan s amelyet, kivált ha a megszokottságot túlhaladja és felötlővé fokozódik, az idegen fül meglehetősen komikusnak talál.
Engem nem igen érdekelt, hogy mit gondol a háborúról, de mégis végig kellett hallgatnom, mert úgy voltam vele, ahogy ő lehetett az 1870-70-i német-francia mérkőzéssel: jobban szeretten volna másutt lenni, de ott kellett maradnom, ahol voltam. Szilveszter éjszakáján, háromnegyed tizenkettőkor nem szökhetik mg a vendég anélkül, hogy a házigazda utána ne rohanjon és meg ne kérdezze tőle: "Mi bajod? Rosszul lettél?"
Márpedig az, hogy akarva, nem akarva, meg kellett ismerkednem Lambert tanár úrnak a háborúról vallott nézeteivel, az 1885. év Szilveszter éjjelén, egy negyedórával éjfél előtt történt, Wimmer Jancsinak a párizsi műtermében.
Ez a Wimmer Jancsi bécsi fiú volt, aki egyszer, régi müncheni cimborák kedvéért, lerándult Pestre, innen elvetődött két-három vidéki városkába és hamarjában annyira megkedvelte Magyarországot, hogy három nap helyett három esztendőt töltött itt. Ez alatt a három év alatt Wimmer Jancsi annyira elmagyarosodott, hogy végre mindnyájunkon túltett korhelység dolgában. Sokat festett, de még többet ivott; minden mulatozásból ő ment haza legutoljára; de soha senki se látta részegnek. Ezzel a nagyszerű bortálló tehetségével, Göndör Sándoros szólamaival, melyek hatását a furcsa kiejtés csak fokozta, meg azzal, hogy mindenkivel mindig magyarul beszélt, népszerűséget szerzett, amerre csak megfordult. Ismerték is egész Magyarországon; ha a képeit nem is, hát azt a szokását, hogy a poharát mindig fenékig ürítette.
Ahogy jött, úgy ment el tőlünk. Egyszer azt mondta, hogy három napra felszalad Bécsbe, mert már régen nem látta az apját. De nem érkezett vissza, hanem néhány hét múltán meghítt bennünket a lakodalmára. Egy gazdag mészárosmester leányát vette el, akinek fogadalmat kellett tennie, hogy meg fog tanulni magyarul és jó magyar asszony lesz.
Ezzel a Wimmer Jancsival nagyon szerettük egymást, talán azért, mert - bár sokszor ültünk együtt órákig, estétől reggelig - soha semmiféle okos dologról nem beszéltünk egymással, bolond dolgokról is csak keveset, csak koccintgattunk és ittunk.
A lakodalmán is ott voltam, mert azt írta, hogy ha nem megyek el az esküvőjére, akkor inkább nem is házasodik meg - ami előtt már meg kellett hajolni. És tanúságot tehetek róla, hogy Wimmer Jancsi nem sietett elfelejteni bennünket, a menyasszonya pedig komolyan vette a fogadalmát, mert a bemutatkozó látogatásom alkalmával ez a jó kis bécsi leány, aki előbb Pepi névre hallgatott, de a házasságban a Piroska nevet kapta, elszavalta előttem az egész "Megfagyott gyermek"-et, nem éppen hibátlanul, de elejétől végig.
Úgy volt, hogy a nászút után Szolnokon fognak megtelepedni.
Hanem egy fél esztendővel később Párizsban találkoztam velök. Persze, el kellett mennem hozzájok. Piroska ekkor már a "Megfagyott gyermek"-ének csak két strófáját tudta, de németül sokáig szavalta Petőfit, Wimmer Jancsi pedig már az osztriga után elkezdte bőgni, hogy: "Kongasd, kongasd, vén robotos!..." Ez engem is elérzékenyített. Meg kellett ígérnem, hogy gyakran megjelenek nálok és hogy megmondom minden honfitársnak, akivel csak összekerülök: "Van Párizsban egy ház, ahol minden magyart szívesen látnak: a Wimmer Jancsi háza... oda be kell térni!..."
Kevéssel utóbb, valamelyik színházban találkoztam velök. Wimmer Jancsi már messziről integetett felém és amikor odamentem hozzájok, azzal fogadott, hogy:
- Kedves öregem, jó, hogy talállak, fontos dolgot akarok közölni veled!... Nézd, ez a vén huncut óesztendő még nagyon a végét járja, hát el kell búcsúztatni, a teremburáját!... Számítok rá, hogy segítesz nekünk, kirúgni a világból, a cudart!... Egy szó, mint száz, a Szilveszter-estét nálunk kell töltened, mert hiszen tudod, hogy mit mondott a kabai asszony!...
- Csakhogy...
- Nix csakhogy!... Magyar szakácsnénk van... ma jött Szolnokról... Piroska töltött káposztát csináltat meg túrós csuszát... aztán kecskeméti bort iszunk rá!... Ezeknek a szegény franciáknak fogalmuk sincs róla, hogyan kell mulatni... hát meg akarom mutatni nekik, hogy mi az: egy magyar Szilveszter-este!... No, eljössz, ugye? Gyere el, öregem! Tartsunk össze, mi öreg magyarok, távol a szegény, öreg hazától!...
Nem kellett ugyan attól tartanom, hogy különben valami nagy árvaságban leszek - mert a párizsi magyarok ősrégi szokásához képest Szilveszter-estére egy kis hazafias ferblizést terveztünk - de Jancsi olyan szívhezszólón tudott beszélni, ha valakit mulatozásra kellett csábítani és olyan lelkesen ígérgette a csárdában minden örömét, hogy egy pillanatra úgy tűnt fel előttem, mintha Wimmer Jancsinál Szilveszterkor a magyarságnak valami kis kápolnája várna, ahonnan nem szabad elmaradni, olyan kártyázásért, amelyben honfi marja a honfit.
Csakhogy Piroska nélkül számítottunk, ő is, én is. Piroskának pedig volt annyi esze, hogy az én kedvemért meg a másik bús magyar, Weingartner Frici kedvéért nem akarta elrontani az estéjét. Így aztán a magyar szakácsnénak éppen Szilveszterre kellett megbetegednie... ami véletlenül nem volt baj... mert Piroska, aki nem hiába tanult meg franciául s rövid pár hónap alatt igen sok úrral és hölggyel ismerkedett össze, erre az estére új ismeretségének a krémjét hívta meg... és ezek az előkelőségek aligha örültek volna, ha Piroska töltött káposztával meg túrós csuszával talál kedveskedni nekik.
Wimmer Jancsi műterme tehát Szilveszter-estére nem annyira csárdává, mint inkább káprázatos szalonná változott át, ahol a hosszúderekú és rövidlábú francia szépségek egy csinos kis gyűjteménye körül a négy-öt különböző nemzethez tartozó frakkos uraknak egész sokasága sürgölődött, de a puszták fiait csak ketten: Weingartner Frici meg én képviseltük. A terített asztalon számos kancsó kecskeméti bor tanúskodott róla, hogy nem Wimmer Jancsin múlt, ha a Szilveszter-est magyar jellege nem domborodhatott ki eléggé, de ezen a kadarkán kívül, amelynek rubint színét Wimmer Jancsi meg én még éjfél előtt teljesen leszíttuk, az asztalról hamarjában semmi se emlékeztetett arra a földre, amelyet Wimmer Jancsi "a szeretett öreg, őshazá"-nak mondott, ahányszor koccintottunk.
Wimmer Jancsit alighanem bántotta is egy kicsit, hogy az ígéretét nem válthatta be, és hogy Weingartner Fricivel meg velem szemben vállalt erkölcsi kötelezettségének valamelyest megfelelhessen, mihelyt megvacsoráltunk, tudományos ismertetés ürügyével elejétől végig elénekelte, hogy: "Nincs cserepes tanyám!..." - ami minden jelenlevőt megerősített abban a hitében, hogy a magyarok még ma is nyereg alatt puhítják a húst - de a nóta elhangzásával magyarbarát felbuzdulásának ezek a nagyon magasra csapkodó hullámai hirtelen elcsitultak és egy darabig mintha végképpen elpihentek volna. Igazán nem neheztelhettünk ezért; végre is, házigazda volt: a többi vendégével is törődnie kellett, nemcsak Weingartner Fricivel és velem.
Vacsora után hölgyek és urak kártyázni kezdtek; a hölgyek valamennyien, az urak majdnem mind. Két asztalnál pókert játszottak; a többiek bakkarát. Piroska a leglelkesebb pókerezők közé tartozott; Wimmer Jancsi is minduntalan leült a bakk-asztalhoz, azt hiszem azért, hogy Piroska hozományából egy kis kárpótláshoz juttassa azokat a játékosokat, akik veszítenek. Néha, ha elvitték a bankját, felállt és körülsétált, hogy utána nézzen a többi vendégének, annak az öt-hat embernek, aki nem játszott, hanem beszélgetett. Engem ilyenkor mindig megkérdezett: "Remélem, öregem, jól mulatsz?"... aztán felhajtatott velem egy-egy pohár pezsgőt, megveregette a vállamat és tovább állott vagy visszament játszani.
Hát egy fél vagy háromnegyed óráig hazugság nélkül bizonygathattam, hogy jól mulatok. A hozzám legközelebb díszlő hölgyek ugyan már rohamosan közeledtek ahhoz a korhoz, amikor a szépség egy része súllyá kezd átváltozni... de ez csak annál mutatósabbá tette bájaiknak azt a bőségét, amelyet dekoltázsuk bizonyos elnéző jóakarattal engedett át a közérdeklődésnek..., és én akkor még nem mondtam végbúcsút annak a szép időnek, amikor az ember a szépségnek nemcsak a minőséget méltatja, hanem a mennyiséget is. Egy darabig tehát igen kellemes szórakozást találtam annak szemlélgetésében, ami a kártyaasztalok körül látható gyémánt- és gyöngy-kiállításban a Rubens képeire emlékeztetett. Aztán, a bakk-asztalhoz állva, egy kis ideig unatkozás nélkül tudtam nézni, hogyan futkos a szerencse hol erre, hol arra, a minduntalan panaszkodó vagy sóhajtozó hölgyektől a vidáman sikongókhoz és a sápadt uraktól a kivörösödött arcúakhoz, meg vissza. Minden részvétem mellett is mulatnom kellett rajta, hogy ez a minden felől hajszolt szerencse milyen következetesen siklik félre, ha végre is az én Weingartner Frici barátomhoz kellene tévednie... és hogy szegény honfitársam, aki pedig sokat épített erre a ritka alkalomra, amikor kíméletet nem érdemlően pénzes bajvívókkal akad össze, hogyan fő, izzad, hogyan erőlködik, küzd és remél újra, hogyan pirul ki mind jobban és végül hogyan sül ki ropogósra. Weingartner Frici azok közé a javíthatatlan játékosok közé tartozott, akik bárkivel és bármikor, akár a kapu alatt is, készek "elemelni" a mennyi üdvösségüket... máskor is többet érdemelt volna a szerencsétől, melynek ugyancsak reménytelen szerelmese és mégis állhatatos udvarlója volt... de ami ezen a Szilveszter-estén történt vele, a szokottnál is több volt... el kellett ismerni, hogy ekkora rosszakaratra csak a véletlen képes.
Mindez azonban nem köthette le a figyelmemet sokáig, és - mert magam pókert nem tudtam, bakkarát pedig nem akartam játszani - hamarosan észre kellett vennem, hogy a mulatságom, mely kezdetben sem volt olyan gyönyörködtető, mint a játékosoké, az egyformaságában egyre szegényesebbé válik. Máshová kezdtem kívánkozni, akárhová... és alig vártam, hogy túl legyünk éjfélen, azon az ünnepies percen, amikor az emberek szerencsés újesztendőt kívánnak egymásnak... aminek a hagyományos szertartása után már feltűnés nélkül el lehet illanni.
Ekkor történt, hogy Lambert tanár úr a szomszédságomban vitatkozni kezdett a többi, nem kártyázó úrral, akik nem messze a bakk-asztaltól azzal a mintaszerű csöndességgel beszélgettek, mely a fiatal feleségükre várakozó öregurak szomorú kiváltsága.
III.
A revánsról volt szó és valamelyikük Paul Déroulčde-et magasztalgatta, a Katona dalai-nak költőjét, aki akkortájt sokat szavalgatott, írt, tósztozott és tüzelt mindenképpen, hogy propagandát csináljon a reváns eszméjének.
- Megvallom, nekem nem tetszik ez a mozgolódás - mondta Lambert tanár úr. - Nem tartok ugyan tőle... nem tulajdonítok neki valami nagy jelentőséget... abban bizonyos vagyok, hogy ennek a lármás fészkelődésnek mostanában nem lehet jövője. De mégse szeretem, hogy egyre kapargatjuk a sebünket... egyszer valami nagy vérmérgezés lehet ebből... Franciaországnak tartós békére van szüksége, nem Elszász-Lotharingiára... Franciaország még nem heverte ki a sebeit...
Ellentmondások hangzottak el.
- Mondjuk, hogy: kiheverte!... el merek én menni tovább is!... Tegyük fel, hogy készen állunk... Tegyük fel, hogy a siker reményével bocsátkozhatunk bele a harcba... Mert a sikernek csak a reményéről lehet szó... a siker mindig bizonytalan... Ki hitte volna 1870-ben, hogy meg fognak verni bennünket?!... Hát tegyük fel, hogy most már több joggal remélhetjük a győzelmet, több okunk van a bizakodásra... Akkor is azt mondom, hogy: inkább a lemondás, mint a háború iszonyata!... talán nem is csak egy második, hanem ki tudja még hány háborúnak az iszonyata!... Elszász-Lotharingia, ha már elvesztettük, inkább maradjon a németeké, mint hogy örökkön Érisz almája legyen két nagy nép között, amelyeknek közös hivatása az volna, hogy a világbékét oltalmazzák a terjeszkedni kívánó országok ellenében. Franciaország elég nagy, elég gazdag Elszász-Lotharingia nélkül is... hiszen ez a két tartomány nem volt mindig a miénk... Elszász ma is egészen német... Nekem beszélhet Déroulčde akármit!... én nem adnám oda ezért a két tartományért egyetlenegy derék, munkás francia életét sem... Elég dicső Franciaország e nélkül az ígérgetett, de bizonytalan, nagy győzelem nélkül is!...
Ebben a pillanatban Weingartner Frici foglalta le a figyelmemet. Valahogyan - alighanem úgy, hogy Wimmer Jancsi szándékosan veszített, amikor összekerültek - a legszánalmasabb sorsüldözöttségből fölvergődött néhány bankjegy és egy kis arany-oszlop tulajdonosává... ezzel bankot adhatott és eleinte nyert... már közel volt hozzá, hogy minden veszteségét visszanyerje, sőt egy kicsit meg is tollasodjék... de nem vonult vissza a kellő pillanatban, hanem a sokat nyerés vágyától megrészegülten, leosztotta a kártyát akkor is, amikor már nyereségben volt... és vesztett... Szétvitték mindenét,... s aztán a zöld posztón már csak egy tízfrankos arany sápadozott előtte, mint egy árva kis gyerek, akit egy nagy földrengés megfosztott az egész atyafiságától.
Ez a zajtalan tragédia elvonta figyelmemet a beszélgetőkről. Csak félfüllel hallottam, miről folyik tovább a vitatkozás. Meg-megütötték a fülemet ezek a szavak:
- A korhadt béke...
- Csak az a nemzet élhet a békének, amelyet győzelmes háborúk félelmetessé és erőssé tettek...
- A háború kiemeli az embert a kicsinyességből, az elpetyhüdtségből, a hitvány élvezetekbe süppedtségből...
- Fölemeli a lelkeket... nagy energiákat kelt életre... az altruizmus felé terel... elválasztja a búzát a konkolytól...
- A nagy háborúk termik a nagy embereket, a hősöket... Azok a nagy események, amelyeknek a nemzedékek egész sora köszönheti a jólétét...
- A háború nyomán a kultúra mindig virágzóvá válik...
- A háború benne van a természetben...
- Meglehet... (ez a Lambert tanár hangja volt)... de hát mi más egész civilizációnk, ha nem: szakadatlan küzdelem azért, hogy megenyhíthessük azt a sok rosszat, amit a természet szigorúsága könyörület nélkül róna rá az emberre, ha nem adna neki értelmet...
Engem csak az aranyka sorsa érdekelt. Rossz sejtelmeim voltak.
És csakugyan, a következő szempillantásban az aranykát is elragadta a balsors.
- Most rajtam a sor - gondoltam. - Végre is, nem nézhetem közömbösen, tétlenül, hogy éppen az én honfitársam legyen a legelső, akit a bakk-asztalnál letepernek. Segítségére kell sietnem a néhány aranyommal... az utolsó aranyomig ki kell tartanom mellette...
De már elkéstem. A gondolatom még nem magasztosulhatott tették, amikor Wimmer Jancsi már egy pohár pezsgővel ott termett Frici barátunk mellett, a bakk-asztal mellől magához ölelte a játék súlyosan sebesültjét, aztán, miközben mondott neki valamit, amit nem hallottam, odavezette hozzám és így szólt:
- Tartsunk össze, mi, szolnoki fiúk, és ürítsünk egy pohárt a jó öreg hazáért, amíg ezek a svábok kártyáznak!...
Koccintás és ivás után olyan szerencsésen állottam oda a spanyolfalnak a "szolnoki fiúk" meg a beszélgetők közé, hogy Wimmer Jancsi a mellénye zsebéből észrevétlenül csempészhette át Weingartner Frici markába a játék folytatásához szükséges kisebb nemzeti kölcsönt. Majd ismét hörpintettünk egyet a hazáért s aztán a szolnoki fiúk, az egyik jobbról, a másik balról, visszaoldalogtak a bakk-asztalhoz, olyan ártatlan arccal, mintha csak a honfibú meg a hirtelen föllelkesülés szólította volna el őket onnan s nem egyszersmind a prózai pénzügy.
De Wimmer Jancsi előbb, nagyokat ütve a vállamra, a lelkemre kötötte, hogy - mint jó szolnoki fiúhoz illik - okvetlenül tartsak ki mindvégig.
- Édes öregem - mondta - valahogy eszedbe ne jusson kereket oldani!... soha se bocsátok meg, ha most cserben hagysz!... ha "elugrolsz" mellőlem, amikor a legnagyobb bajban vagyok!... Tudom, hogy ez neked nem csárda!... nekem sem az, a kutyafáját!... De ne félj, pajtás, nem lesz az mindig így!... Ha majd hazamennek ezek a svábok, mink, három szolnoki fiúk, elmegyünk innen egy jobb kocsmába, aztán elhúzatjuk a cigánnyal, hogy "Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs!"
Eldúdolta, hangosan, az első két sort, kurjantott és bokázott egyet, akkorát ütött a hátamra, hogy csak úgy puffant, megölelt, megcsókolt s a következő percben már ő adta a bankot.
Mit tehettem volna egyebet, ilyen körülmények között?! Egy darabig még elnéztem, hogyan küszködik Weingartner Frici a balsorssal, hogyan merül el ennek árjában és hogyan bukkan fel a hullámokból újra meg újra... aztán, mert ez a folyton egyforma váltakozás egyre unalmasabbnak tűnt fel előttem, a beszélgetők csoportjához húzódva kerestem az elszórakozást.
Ezek közül egypáran már kezdtek belefáradni a vitatkozásba s épp akkor, amikor a bakk-asztalnak végbúcsút mondva, visszatelepedtem a helyemre, a reváns-eszme leglelkesebb híve - akiről csak annyit tudtam, hogy egy igen szigorú arcú és még pókerezés közben is félelmetes külsejű Júnót vall hitveséül - így akart véget vetni a gondolatok harcának:
- Hát persze kényelmesebb a kályha mellett üldögélni, mint a csatamezőn ázni-fázni és a gyilkoló szerszámok fütyölését, zizegését vagy dörgését hallgatni!...
- Hiszen - replikázott Lambert tanár úr és mintha gúnyosan mosolygott volna -ha én azt, ami 1870-71-ben történt, egy hivatalszoba ablakából szemléltem volna végig, akkor most vagy hallgatnék, vagy alighanem magam is sürgetném a revánsot!... Hiszen éppen azért szónokolok... azért merek szónokolni az új háború ellen, mert a régiben ott voltam... mert én hallottam azt a koncertet, amelyről szólni méltóztatik... és azóta tudom, hogy mi is hát az a háború... amit olyan könnyű kimondani!...
Látnivaló volt, hogy a szigorúan kártyázó Júnó férje nagyon kellemetlennek találja ezt a megjegyzést.
- Csakhogy azóta másfél évtized telt el... és azóta, úgy látszik, egy kicsit megváltozott - felelt éles hangon.
Aztán tüntetően másról kezdett beszélni, azokhoz fordulva, akik messzebb ültek.
Lambert tanár úr nem volt hajlandó elnyelni, ami még a begyében volt és hogy könnyítsen a lelkén, hirtelen megfogta közönségének azt az öregurat, aki eddig egyetlenegy ellenvetést se hallatott s aki, buzgón viszkizve, olyan lelkesen pislogott mellette, mintha egyetértene vele.
- Hát az igaz - szólt, a hallgatag úr felé fordulva -, hogy azóta öregebb lettem egy kicsit. Az is, hogy azóta megszoktam a nyugalmat, meg a kényelmet. De ma se ejtene kétségbe, ha újra oda küldenének, ahol olcsón adják a halált... sajnos, egyedülálló ember, özvegy és gyermektelen vagyok. Ha pedig fiatalabb volnék... kérem, ne tessék engem félreérteni... nem gondolom én azt, hogy két fiatalember közül, akik közül az egyiket elviszik a háborúba, a másik pedig otthon maradhat, a hivatalban, az a szerencsésebbik, aki csak újságolvasással küzd a hazájáért, hogy aztán öregségében a revánsot sürgesse!...
A zord Júnó férje úgy tett, mintha egy szót se hallana. De ez Lambert tanár urat nem tartotta vissza attól, hogy ideálisan szótlan közönségének el ne mondja, hogyan gondolkozik a háborúról.
Elmondhatta, hosszan, anélkül, hogy valaki megzavarta volna az előadását. A reváns-pártiak már nem akartak tudni róla... és ha hallgatóinak a száma az én személyemmel kettőre szaporodott: illedelmesebb hallgatóságnak még aligha beszélt. Mert csöndesség dolgában én még a viszkiző öregen is túltettem; mint az a két vén hal, amelyeknek örök hivatásuk, hogy a zodiákus jegyeiül szerepeljenek: mi ketten olyan némák voltunk.
Ha szótlanságom nem is az áhítatos érdeklődést jelentette, hanem csak azt, hogy szükségben az ördög legyeket fog és hogy az éjfélt mindenáron meg akartam várni, a mulatságban pedig nem nagyon válogathattam: végig hallgattam és azt se mondhatnám, hogy csak néha-néha figyeltem a szavaira. Nemcsak éppen szimuláltam a hallgatást... amit már nem mernék elmondani társamról, az öregúr is... mert ennek a látszólagos figyelmessége, meglehet, csak ürügy volt arra, hogy semmivel se törődve, zavartalanul iszogathasson tovább... de, ha be is tudtam volna számolni vele, hogy mit hallottam, Lambert tanár úrnak az előadása nem kapott meg és csak akkor ébresztett fel bennem valamelyes kíváncsiságot, amikor azt mondta, hogy: amióta résztvett az 1870-71-i háborúban, azóta meg tud érteni minden forradalmárt, minden hitetlent, meg tudja érteni még azt az embert is, aki fütyöl az erkölcsi törvények minden parancsára.
Már éppen meg akartam kérdezni: miért?... amikor Wimmer Jancsi fölkelt a bakk-asztal mellől, a fal mellé állott, ahol a csöngettyű volt, elővette az óráját és így szólalt meg a kikiáltó hangján:
- Hölgyeim és uraim, ez a szegény öreg 1885 nagyon a végét járja és a kis rongyos 1886 már kopogtat a kapun. Mezítláb van odakünn, a hidegben. Eresszük be szegénykét!... és kérem, engedjék meg, hogy ebben az ünnepies pillanatban úgy üdvözölhessem önöket, kedves vendégeimet, ahogy nekünk, vendégszerető magyaroknak ősi szokásunk!...
Megnyomta a csengőt s minden világosság kialudt... "Hurrá!... - bömbölte túl Wimmer Jancsi baritonja a meglepett hölgyek halk sikongását meg az urak nevetgélésének többféle hangját. - Éljen a kis piszkos 1886!..." Erre megint kigyulladt minden láng. Cselédek vonultak be... ketten karos gyertyatartókkal, amelyeknek minden gyertyája égett... mások puncsot hoztak be és hordoztak körül... Wimmer Jancsi és Piroska boldog újévet kívántak vendégeiknek... a meghívott hölgyek és urak is üdvözölték a vendégszerető házaspárt meg egymást... a két cseléd, aki a karos gyertyatartókat úgy helyezte el, mintha karácsonyfákat állítottak volna fel, a pezsgőspalackok új kirendeltségét kezdte bontogatni... Wimmer Jancsi elbődült: "Kondorosi csárda mellett!..." Júnó hosszasan rázogatta a kezem, minthogy véletlenül én akadtam az útjába... Ki volt ő? - nem tudom... sem előbb, sem utóbb soha se találkoztunk, csak ebben a szíves kézszorításban... az öröklétnek erre az egy pillanatára...
A vendégek közül többen nagyon kedvesnek találták, hogy már az ősmagyarok is a szoba elsötétítésével búcsúztatták el az óesztendőt és világosság-gyújtással köszöntötték az újat. De Wimmer Jancsinak a hagyomány-tiszteletét különösen hatásossá a villamos világítás szerepeltetése tette; a villamos világítás pedig akkor még egészen friss világcsoda volt, Párizsban is nagy ritkaság. Ezen tűnődve, egy rózsaszín hajú hölgy megkérdezte Piroskát, hogy a puszták fiai hogyan szoktak segíteni magukon, ha az újév véletlenül a nagy magyar sivatagok valamelyikén találja őket, olyan helyen, ahol a villamos világítás nincs mindjárt kéznél. Piroskát zavarba ejtette a kérdés. Sokkal okosabb asszony volt, semhogy Wimmer Jancsinak a magyarkodása bosszantotta volna; tudta, hogy nem árt, ha férjét Párizsban magyarnak tartják... a német nyelv Párizsban akkortájt se volt éppen népszerű. De egy kicsit nehezen találta bele magát a magyar menyecske szerepébe. Hamarjában azt felelte, hogy nem ismeri eléggé a magyar népszokásokat, mert ő Magyarországnak olyan vidékéről való, ahol a városi emberek inkább csak németül beszélnek... de a férje, az már mintha egy csikós volna... különben Weingartner úr is. A hirtelen előrántott Weingartner úr erre, csöndesen röhögve, hajmeresztő bárgyúságokat kezdett mesélgetni a rózsaszín hajú hölgynek. Hogy Szilveszterkor a pusztán csikósok jelennek meg a kastélyokban és karikás ostoraikkal oltogatják ki a csillárokban égő gyertyákat, de pontban éjfélkor lakásruhába bújtatott kanászok vonulnak be, ezüst kandeláberekkel, amelyekben óriás fáklyák égnek... hogy ez a nemzeti szokás abból az időből maradt fenn, amikor a magyarok még napimádók voltak... hogy Magyarországban itt-ott még ma is vannak napimádók, akik nem akarnak áttérni a keresztény vallásra... hogy ezek, ősi hitüket féltve, egész életükön át bujkálnak a hatóságok elől és nádasokban, mocsarakban, puszta szigeteken vagy a Bakonyban rejtőznek. A rózsaszín hajú hölgynek nagyon tetszett ez és kijelentette, hogy az ő szívének minden vallás közül a napimádás a legkedvesebb. Mindjárt ki is fejtette Piroskának, hogy miért s én ezalatt megkérdeztem Weingartner Fricit: mi jut eszébe, hogy efféléket híresztel hazánkról?! Azt felelte, hogy: ez a rózsaszín hajú hölgy a legravaszabb és legfélelmetesebb kártyás a világon... minden bankjának ez volt a gyilkosa... és ő most bosszút áll, amikor bolonddá tartja az ellenségét.
Alig mondta el ezt, a játékosok újra munkához láttak. Most már Lambert tanár úr is egy kis kártyaasztalhoz ült le, ékartét játszani azzal az öregúrral, akinek igénytelen s a feltűnéstől bölcsen tartózkodó alakja az én emlékezetemben mindörökre hozzákapcsolódott a viszkihez meg a szótlansághoz, akinek a nevét azonban ma se tudom, mert soha se kérdeztem meg.
Úgy találtam, hogy elérkezett az az idő, amikor már el lehet párologni és megkísérlettem az angolos elsomfordálást. De Wimmer Jancsi utánam rohant s éppen a lakásajtónál fogott el, ahol nem tagadhattam le, miben sántikálok.
- Ohó, nem úgy verik a cigányt!... - kiáltott rám s miközben egy-kettőre lefejtette rólam a télikabátot, így folytatta: - No, édes öregem, ne izélj már!... A svábok egy óra múlva már nem lesznek itt... és mihelyt odább állottak, azonnal elmegyünk mulatni... mink hárman, szolnoki fiúk!... A Bondy utcában van egy jó kis kávéház... a cigányok ott találkoznak muzsikálás után... elmegyünk oda és elhúzatjuk a "Fekete szem éjszakájá"-t... Elhúzatjuk és megtáncoltatjuk a kövér Fricit!... No ne izélj már, aranyos öregem!... Csak nem hagytok magamra, amikor egyszer egy esztendőben magyarosan akarok vigadni?!... Tudom, hogy nem szereted ezeket a svábokat... Én se, erre, arra, azt a fűzfán kopogó rézangyalát!... De, tudod, az asszony, az másféle!... És el kell nézni neki, mert különben jó, magyar asszony!... Ne hederíts rájok!... igyál addig, amíg kiböjtöljük őket!... Egyszer esik esztendőben Szilveszter, mi az ördög!... Hát csak nem veszed a lelkedre, hogy ezen a szent estén, éjszakának idején egyedül induljak el a Bondy utcába, amikor a szegény hazáért kell inni és az öreg barátaimmal szeretnék mulatni, amúgy magyarmiskásan?!...
Ezzel igazán nem terhelhettem meg a lelkiismeretemet. Úgy se mehettem volna ki az utcára télikabát nélkül; ezt pedig Jancsi elzárta egy szekrénybe. Hát maradtam és tovább nézegettem, hogyan forog a szerencsekerék.
Két óra tájban a vendégek csakugyan elszéledtek. Mikor az utolsó csoport is elvonult, Wimmer Jancsi végre rászánta magát, hogy ideadja a kabátomat. Aztán elővette a magáét is, panyókára vetette a vállán és így búcsúzott el Piroskától:
- No, szervusz, te kis öregasszony! Vagy visszajövök még valaha vagy soha. Tűzre, vízre vigyázz és a pincekulcsot el ne veszítsd! A kecskeméti bort úgy őrizd, mint a szemed fényét! A többit majd megírom, levélben.
Úgy látszik, Wimmer Jancsi már eleve elmagyarázta Piroskának, hogy nem volna hazafias dolog, ha cigányozás nélkül kezdené el, amit az új évben alkotni akar... és Piroskának alkalmasint két rossz közül kellett választania: vagy veszekedés nélkül ereszti el férjét a Bondy utcába vagy haza hozatják a cigányt, aki aztán még másnap délben is náluk cimbalmozik... amely két rossz közül Piroska, természetesen, a kisebbiket választotta.
Elég az hozzá, olyan nyugodtan búcsúzott el Jancsijától, mintha a legkevésbé se lepné meg ez az - első éves házasembernél legalábbis szokatlan vagy szigorúbban ítélve: botrányos - elhatározás.
Lábujjhegyre ágaskodott, hogy hátba vághassa az urát, és azt mondta neki:
- Eredj, vén korhely, de azt megmondom, hogy már ébren ne legyek, amikor haza tántorogsz!
IV.
- Hát Frici hová lett? - kérdeztem, mialatt lementünk a lépcsőn.
- Megkértem, hogy kísérje haza azt a nőt, aki elnyerte a pénzét. Ez a nő minden áron gyalog akart hazamenni, mert itt lakik, a szomszéd utcában. Frici azóta már hazaszállította és kocsiba ült... mire megérkezünk, ő is ott lesz, a jó kis kávéházunkban... Hogy te ezt a kávéházat még nem ismerted!... Holnaptól fogva mindig oda fog húzni egy olyan "Cserebogár, sárga cserebogár", amilyet még Szolnokon is keveset hallottál!... Ha én király volnék, ezt a Piros Pistát tenném meg a miniszteremnek és egész nap húzatnám vele.
Rozoga kocsink hosszú bandukolás után egy elriasztó külsejű lebuj előtt állapodott meg. Az egész környék csupa sötétség... és a jó kis kávéházból is csak a tejüveges, alacsony ajtón át szűrődött ki valami bágyadt világosság.
Benyitottunk. A gyéren világított, keskeny és hosszú, meglehetősen ronda teremben a kiszolgáló személyzettel együtt alig tíz ember lézengett. Hanem a kávéház legbelső részében, a kassza és a biliárd között, egy nagy, vörös márványasztal mellett már ott találtuk Weingartner Fricit - Lambert tanár úrral.
A tanár tudniillik ugyanakkor ment el Jancsiéktól, amikor Frici is útra kelt a rózsaszín hajú hölggyel. Ennek a lakásáig együtt haladtak és Frici, miután eleget tett küldetésének - nem sejtve, hogy a tanár meghívásnak vélheti a dolgot - elárulta, hogy hová igyekszik és mire készülődünk. A tanár magától vállalkozott rá, hogy ő is résztvesz a kirándulásban... hadd hallja egyszer, milyen hát az a magyar nóta... és Frici, udvariasságból, nem merte megvallani, hogy a mulatságot zártkörűnek terveztük, olyannak, amelyben csak szolnoki fi vehet részt.
Hát örültünk a szerencsének. De egy kis baj volt. Cigányt nem találtunk a kávéházban; egy szál cigányt se. Máskor már két óra tájban tele volt velök ez a spelunka; hanem Szilveszter éjszakáján a cigánynak Párizsban is több volt a munkája, mint máskor.
A kávés, akiben már ősidők óta Párizsban lakó magyar embert üdvözölhettünk, ha nem is éppen rég ideje, de jól ismerte Wimmer Jancsit. Természetesen, nem akarta elszalasztani az elsőrangú vendégeket és azt ígérgette:
- Mindjárt lesz itt ember, kérem!... annyi, hogy nehéz lesz kiválasztani közülök a legjobbat. Egy negyedóra se telik bele és özönleni fognak, mindenfelől.
- Hát várunk, ugye? - mondta Wimmer Jancsi, megkeresve szemünkben elhatározásának helybenhagyását. - és addig megiszunk egy üveg puttyogós bort... De fűttessen be jobban, mert itt megveszi az embert az Isten hidege!...
A legjobban pásztortüzet szeretett volna. Sajnos, csak egy rossz cserépkályhába lehetett befűteni, amely sehogy sem akart felmelegedni. A jó kis kávéháznak a berendezéséhez már hozzá tartozott, hogy a vendégek a lélegzetükkel melengessék egymást.
- Addig talán játszhatnánk valamit - indítványozta Weingartner Frici.
- Nem bánom, játsszunk durákot - mondta Wimmer Jancsi.
- Nem társasjátékot gondolok én, hanem hazárdot. Sokat vesztettem; hadd nyerjek vissza tőled valamit.
- Jól van, akkor játsszunk huszonegyest.
És hogy Frici "regresszálhassa magát", nem vesztegették az időt, hanem azonnal munkához láttak.
Valami éktelenül piszkos, zsíros kártyát hoztak nekik, amelyek egy egész cigány-generációnak a keze nyomát már messziről meg lehetett látni. De éppen ez kellett Wimmer Jancsinak; ebben ő valami pusztai zamatot talált. Kiborította a vörös márványasztalra minden aprópénzét, belemarkolt és "bank"-ot tett maga elé, megkeverte a piszkos kártyát, osztott Fricinek is, magának is, aztán - a télikabátjukat magukon tartva, de egész lelkükkel belefeküdve abba az igyekezetbe, hogy túl tudjanak járni egymás eszén - játszani kezdtek.
- Így erőlködhettek Moltke és Mac Mahon, hogy egyikük megfojthassa a másikat, meg a másiknak százezer és százezer emberét - szólalt meg Lambert tanár úr mosolyogva.
Ránéztem Lambert tanár úrra. Az ő szemében is ott találtam azt a kérdést, amely engem már néhány perc óta furdalt:
- Mit keresek én ebben a farkasordítóban, hajnal közeledte idején, a Mementó éjszakáján, amikor arra kell gondolni, hogy az idő szárnya megint lebbent egyet?!
Ő is rám nézett. Mondanom kellett valamit, ha nem akartam, hogy kukának tartson. Eszembe jutott a vitatkozása... mondtam neki, hogy a megjegyzése erre emlékeztet... és azt is, hogy már akkor meg akartam kérdezni tőle, amit most kérdek:
- Ha jól értettem, úgy nyilatkozott, hogy az 1870-70-i háború óta meg tudja érteni azt az embert is, aki fütyöl minden erkölcsre... Miért? Történt önnel valami ebben a háborúban... valami olyan megrázó esemény, amely egyszerre meg tudja változtatni az ember egész gondolkozását... valami olyan nagy dolog, amely halomra tudja dönteni minden hitünket, meggyőződésünket, mint a földrengés ereje a házakat?...
- Semmi különös - felelt. - Bár volt egy élményem, amelyet soha se felejthetek el, ha száz esztendeig élek is... De talán nem ez tette... Hanem, lássa, békében nem fogja el az embert annyiszor a mindenben kételkedés, mint háború idején. És ez természetes. A háború nemcsak temérdek emberéletet semmisít meg, nemcsak a javainkat tiporja el... milliók hosszas, keserves fáradozásának lassú, kitartó munkával szerzett, gyűjtött, féltett eredményét... a háború eltapos minden igazságot is. A háborúban én nem a szörnyű vérontást találom a legszörnyűbbnek, hanem azt, hogy: a háború csupa igazságtalanság.
Leolvashatta az arcomról, hogy nem értem egészen, mit akar ezzel mondani, mert így folytatta:
- Hogyan mondjam el hamarjában, hogy mit gondolok? Nem tűnt fel önnek háború idején, hogy temérdek olyan dolog, ami ellen a bennünk élő rejtelmes, ösztönszerű - tehát: ősi, tehát: talán isteni - igazságérzet, ha nem is szóval, legalább belső hangokban... valami, a lelkifurdaláséhoz hasonlatos, talán meg nem szólaló, de el nem nyomható elégedetlenségben tiltakozik: a hadüzenet pillanatától fogva egyszerre csak mindennapossá lesz?!... Mindenekelőtt: a különbet viszik el a halálveszedelembe, a testileg vagy lelkileg satnya marad itthon... az, aki az összesség számára kevésbé értékes. Aztán, nem szólok arról, hogy: azok közül, akiket elvisznek, az egyik meghal vagy nyomorékká válik, a másikat pedig kitüntetik... amit a vak véletlen, a szerencse vagy szerencsétlenség csinál a háborúban, azt még a legkevésbé szörnyűnek találja a gondolkozásunk meg az érzésünk, amely már hozzászokott, hogy meghódoljon az elemi erők hatalma, a természet rendelése előtt. De szólhatok arról, hogy: a harc istene rendkívül igazságtalanul fizet... aki a csatamezőn is bujkál - aminek sok módja van - az rendesen meg is óvhatja a bőrét, hogy aztán learassa, amit a halottak kivívtak, hogy a békében felöltözködhessék ezeknek meg az életben maradó vakmerőknek a dicsőségébe és még évtizedeken át éreztesse az elsőrangúságát a jámborabb polgárokkal, a békésekkel, talán olyanokkal, akik a következő háborúban el fognak vérezni... amaz pedig, aki halálmegvetéssel vállalkozik a nagy feladatokra, az igazán hősiességet követelő cselekedetekre, vagy legalább mindig szentnek tartja, amit kötelességének ismer el, ez a sok derék, kitűnő ember ezer és ezer számra pusztul el a csatatéren... vagy, ha nem is marad ott örökre, csak kis részben őrzi meg a testi épségét... még akkor is szerencsésnek mondható, ha csak könnyebben sebesül meg... mert rettenetesen sok esetben elnyomorodottan, bénán, fél lábbal vagy sántikálva, vakon vagy örökre betegen tér vissza, hogy aztán egy életen át merengjen azon: vajon kielégítő jutalmat talál-e honfitársainak hamar elhalkuló tisztelet-nyilvánításában és abban a tudatban, hogy szépen teljesítette a kötelességét?!... Vagy, hogy egy más igazságtalanságra térjek át, ott van, másik példának: a földrajzi helyzet!... Az egyik, aki ott lakik, ahová az ellenség elhatol, és szegényebb, semhogy idejében el tudna menekülni, kénytelen eltűrni az ellenség minden garázdálkodását és minden kegyetlenségét, amely néha nemcsak kifosztja, nemcsak megalázza, hanem megnyomorítja vagy meg is öli... s másik ellenben, aki a hadműveletek színterétől jó messze lakik, ha kitűnő idegek birtokosa és az érzelmességnek nem betege, tovább is éli világát; úgy mulat, ahogy szokta; nem törődik vele, hogy mi történik az ország másik részében; még csak annyit sem szenved, hogy részvétet érezne. Mért kell amannak mindent kiállania és mért szabadulhat meg emez még attól is, hogy a meggyötörteknek illő kárpótlással adózzék? Arról, hogy a háború az egyiket gazdaggá teszi, a másikat pedig máról-holnapra megfosztja az egzisztenciájától, nem is beszélek. De gondoljon csak a háború szokásaira! Ha valahol egy-két franktirőr rálő a bevonuló ellenségre, ez felgyújt a közelben minden házat, megbünteti az egész falut vagy várost, azokat is, akik könyörögtek a franktirőröknek, hogy hagyjanak fel a már hiábavaló ellenállással és ne erőszakolják ki az ellenség bosszúállását. Máshonnan túszokat visznek el és ezeket a legérdemesebb, legjelesebb polgárok közül választják ki; a naplopót ettől a veszedelemtől megóvja az ismeretlensége, de a legkülönbeknek vezekelniök kell azért, mert egy hosszú életen át érdemesek és kiválóak voltak. És a megtizedelés! A katonák közt akad egy pár elégedetlen és izgága fráter, aki azt hiszi, hogy okosabb, mint a többi s elképesztő értelmetlenségében nem tudva számot vetni azzal, hogy lehetetlenre vagy esztelenségre vállalkozik és hogy ennek az oktalan erőlködésnek micsoda következményei lehetnek, rá akarja bírni társait a követelőzésre, a lázongásra vagy a szökésre; persze, a dolog kipattan és hogy az elrettentő példa a zendülésre való hajlandóságot egyszer s mindenkorra letörje: a századot vagy az ezredet megtizedelik... agyonlövik minden tizediket, véletlenből talán éppen azokat, akik tiltakoztak minden lázongás ellen és csak annyit vétettek, hogy nem akarták elárulni a bujtogatókat... ezeket pedig megmenti az ártatlanok vére, hogy majdan pátriárka-korban haljanak meg, miután előbb rengeteget mesélgettek hőstetteikről a lelkesedéstől és a büszkeségtől könnyes szemű gyermekeiknek meg a térdükön ringatott sok unokának, akik éppen olyan gazemberek lesznek, amilyenek ők voltak... Elismerem, van a háborúnak olyan igazságtalansága is, amely szükséges. Például: azok, akiknek a katonáskodás élethivatásuk, akik békében azért tekintélyesek, azért elsőosztályúak, azért részesülnek a legnagyobb tiszteletben, azért ideáljai a nőknek, mert életpályájukat minden más életpályának feléje emeli, hogy alkalomadtán életüket is fel kell áldozniok a közért: háború idején igen nagy számban maradnak távol - nem tehetnek róla: kénytelenek távol maradni - attól a legelső sortól, ahol az ütközet a legvéresebb; a hivatásos katonák közül sokan a háborúban csak adminisztrálnak: intézkednek, vezényelnek vagy tanítanak... a harc legelső vonalában pedig, azokon a helyeken, ahol már nagyon meleg van, olyanok állnak, akik a békében tanítanak vagy adminisztrálnak. Jól van; mondjuk... lehet, hogy ez helyesen van így. A hadviselés érdekének a nézőpontjából egy történelem-tanárnak az élete nem olyan drága, mint a hivatásos katonáé... ha a történelem-tanár elesik, sebaj; állítunk helyébe másik katonát, aki lehet vaskereskedő, lehet ügyvédjelölt is... de ha a hivatásos katona esik el, az már veszteség... mert neki kell kiképeznie az újoncokat... a hadseregre nézve az egyik legnagyobb baj, ha már kevés a tisztje... Hát ez rendben van. De az már nem mondható se igazságosnak, se szükségesnek, hogy vannak olyan hivatásos katonák is, akik háború idején a harctérnek még csak közelébe se kerülnek, nem azért, mintha szükség volna rájok és éppen őrájok volna szükség ott, ahol intézkedni kell, hanem azért, mert jól választották meg a papáikat vagy a nagybátyjaikat. Mondom, nem azokról beszélek, akiknek az intézkedő képessége becsesebb, mint a fegyveres szolgálatuk volna; hanem száz meg száz olyan, "jó családból származó" fiatalemberről, akik azon a címen, hogy a tábornoki karnak a csatatűztől legtávolabbra küldött veteránjai mellett teljesítenek szolgálatot vagy más efféle címen, száz meg százféle címen, még az égszakadás esetében se kerülhetnek a tűzbe, hanem - míg kevésbé szerencsés vagy kevesebb összeköttetéssel rendelkező társaikat ezerszámra pusztítja az ellenség - a hadjárat első percétől fogva a békekötés napjáig mindig páholyban ülnek, az ellenségtől legmesszebb lévő városokban sétálgatnak, mulatnak, a leggyönyörűbb uniformisban parádéznak és ahol csak megjelennek, mindenütt úgy feszengenek, mintha ők volnának azok, akik megmentik a hazát. Szükséges az, hogy ezek mindig kinn legyenek a veszedelemből?... nem volna lehetséges, igazságos és helyes, hogy néha-néha felváltsák azokat a társaikat, akik már kifáradtak?... No és... mondjak még több igazságtalanságot is? Bajos volna elsorolni, így, rögtönözve, ami mind ide tartoznék. Hát csak a legszörnyűbbet említem. Vannak sokan, akik azt erősítgetik, hogy ez is szükséges. A kémekkel szemben szokásos - így kellene mondani: hagyományos - eljárásra gondolok. Hogy mindenki kém, aki gyanús. Nem találja iszonyúnak ön is, hogy minden háborúban temérdek ártatlan ember pusztul el, csak azért, mert ellenök fordult a szerencsétlen látszat vagy a hamis vád?!
- Olyan sokszor történhetik meg ez? - kérdeztem.
- Számtalanszor - felelt Lambert tanár úr. - Persze, még több az olyan kém, aki csakugyan megmutatta az utat az ellenségnek... vagy felvilágosítást adott neki... mert megijedt az ellenség fegyverétől... mert rémületében nem tudta, mit feleljen... vagy, mert nem is tudta, fogalma se volt róla, hogy mit cselekszik. Mért kellessen ezeknek meghalniok?
- Azt hiszem - mondtam - nem szabad elfelejteni, hogy a kém nagy szerencsétlenségbe döntheti az egész hadsereget... hogy egyetlen ember ezer meg ezer katona pusztulását idézheti elő. Tehát megokoltnak látszik a legnagyobb szigorúsággal való elrettentés is.
- Erre azt felelem - vitatkozott velem a tanár - hogy szükségképpen csak nagyon kivételes lehet... csakis a legeslegnagyobb bajok közt fordulhat elő az olyan eset, amikor a hadsereget már az ellenség puszta jólértesültsége is katasztrófába sodorhatja... és az is csak rendkívül ritkán történhetik meg, hogy egy ember százak vagy ezrek halálát okozhatja... De hát jól van... mondjuk, hogy azok dolgában, akik csakugyan megtették a kémszolgálatot anélkül, hogy tudták volna, mit csinálnak, vagy akaratuk ellenére... mondjuk, hogy ezek dolgában önnek van igaza. Erről nem vitatkozom. Hanem az ártatlan emberek halála!... azoké, akik semmit se vétettek, csak gyanúba keveredtek!... és a hadviselés, legalább a mi katonaságunk, mégis arra az álláspontra helyezkedik, hogy háborúban nem lehet az igazságot keresgélni... nincs rá idő... ilyenkor az emberélet úgyis olcsó... tehát inkább száz meg száz ártatlan pusztuljon el, mint hogy ez az aggodalmaskodás bajokat okozhasson, megrövidíthesse a haza érdekét, vagy - amint mondják - veszedelembe sodorhassa a salus reipublicae-t... amiről valójában soha se lehet szó, mert hiszen, ha azt a szegény gyanúsítottat elzárják, ezzel éppúgy ártalmatlanná teszik, mint ha kivégzik. Nos, arra hivatkozva, hogy kevés az idő és mással kell foglalkozni, nem ilyen kicsiségekkel, rövidesen főbelövik vagy felakasztják azt is, akik csak gyanúsítanak... kivégzik, bár semmit se tudtak rábizonyítani. De hát az állam, mely tőlem mindenféle fajta lelkiismeretességet követel, maga fölébe helyezkedhetik-e a lelkiismeretesség parancsának? A hatalmánál fogva mindenesetre megteheti... csakhogy, ha azokat a törvényeket, amelyeket csupán az erő kényszerít rá a gyöngére, amelyek tehát nyilvánvalóan nem isteni eredetűek, az így megriasztott gyönge lelkének mélyén nem tekinti szentnek, ezt már meg lehet érteni, ugye?... No és ha ez a gyönge, attól fogva, hogy az erkölcsöt kormányozhatónak és kikapcsolhatónak látja, fütyöl minden erkölcsre, ez csak természetes következés. Ennyit akartam mondani azokkal a szavakkal, amelyen ön megütközött... semmivel se többet.
Megkérdeztem, mi volt az az élménye, amelyet nem tud elfelejteni. Azt felelte:
- Semmi különös. Fel kellett akasztanom egy embert... egy öregasszonyt... akit kémnek nyilvánítottak... Az is volt, szegény... kém... csakhogy egy kissé tudtán kívül... Nemcsak éppen gyanúsították... megvallotta, hogy kémszolgálatot tett. És ki kellett végezni, bár sejtelme se volt róla... se akkor, amikor megtette, se akkor, amikor megvallotta... hogy hazaárulást követett el. Mert hiszen háborúban nem csak az a kém, akit az ellenség felbérel, hanem az is, aki valami ostoba cselekedettel árt a hadviselésnek. Hogyne!... mikor az is kém, akit csak gyanúsítanak!... Nem is maga az eset volt nevezetes... száz meg száz ilyenről hallottunk akkor... inkább a körülmények tették, hogy nem tudom elfelejteni.
Észre kellett vennem, hogy Lambert tanár úr már semmit se talál különösnek. De nekem akkor még minden különösnek tűnt fel. És másodszor is abban a helyzetben voltam, hogy nem tehettem okosabbat, mint ha Lambert tanár úrra figyelek. A két szolnoki fi ekkor már annyira belemelegedett a játékba, hogy se látott, se hallott. Nem törődtek velünk, nyilván abban a hiszemben, hogy a cigányt várva, belemerültünk a vitatkozásba és a - bár egyedül még nem üdvözítő, de mindent felejtető - bor mellett csak olyan jól mulatunk, mint ők.
Kijelentettem tehát Lambert tanár úrnak, hogy engem azok a bizonyos körülmények is érdekelnek... és Lambert tanár úr elmondta az élményét.
V.
- Elszászban történt, egy nyomorúságos kis faluban, meglehetősen véres ütközet után.
Ez az ütközet a mi győzelmünkkel végződött. Nem mi támadtunk, hanem a németek, de mi sokkal többen voltunk és hosszú, kemény küzdelem után sikerült eltérnünk, hogy a németeknek a majdnem kétszer akkora ellenséges erő elől, ha nem is éppen pánikszerű, de kivételesnek mondható rendetlenségben kellett visszavonulniok.
Jó messze szorítottuk vissza őket, de szó se lehetett róla, hogy örömünkben ujjongjunk. Minthogy a németek támadásukkal megleptek bennünket, a mi veszteségeink is nagyok voltak.
Parancsot kaptunk, hogy azt a kis falut, amelynek irányából a németek ránk törtek, gyújtsuk fel. Ebben a nyomorúságos fészekben árulóknak kellett rejtőzniök, egy árulónak mindenesetre. A németek nem lephettek volna meg bennünket, ha itt nem kapnak semmi útbaigazítást.
Közbevetőleg mondva, Elszászban ez majdnem mindig így volt. A német eredetű és nagy tömegében csak németül beszélő lakosság szívesen kezére játszott az ellenségnek, ha titokban tehette, és mindennapos dolog volt, hogy rettenetes szigorúsággal kellett elbánnunk a kémek egész sokaságával, azt mondhatnám: a kémek seregének elesettjeivel.
És ez az Elszász, mely a németekkel érzett együtt, amíg Franciaországhoz tartozott, most, amikor már a németeké, visszakívánkoznék Franciaországba?! Nem, én nem tudom elhinni Daudet Alfonznak, hogy Elszászban az utolsó francia leckét olyan sírás-rívás követte volna. Daudet Alfonz ezt csak hallotta. Igen, sírt a francia tanár, sírhatott a gróf, aki előbb prefektus volt, sírt a püspök, a telekkönyvvezető, az adószedő, sírt az egész hivatalos Franciaország, de Elszász népe nem sírt, hanem örült, hogy egy darabig megint békében élhet.
Elhiheti nekem, mert én a legválságosabb időben jártam be Elszászt és mindenütt ott voltam, ahol egy kicsit vígabban lobogott a láng.
De megint politizálok, önt pedig csak az esetem érdekli.
Szóval, mindennapos dolog volt, hogy kurtán kellett végeznünk kémekkel, árulókkal... és az is, hogy büntetésül, vagy inkább: az elrettentés okáért ezt vagy azt a falucskát fel kellett gyújtanunk.
Abban az esetben, amelyről szólók, nekem parancsolták meg, hogy perzseltessem fel az árulók fészkét és söpörjem ki a világból ezt a nyomorult falut.
Húsz-harminc viskóból állott. Némelyikben már nem volt se ember, se állat. Aki tehette, elmenekült innen is, amióta a környéken kezdett nagyon meleg lenni.
De egyik-másik előtt még ott bámészkodott egész pereputtyával az az ember, akinek ez a viskó volt mindene. Még ma is mintha látnám egy csepűhajú, sokgyerekes parasztnak a bamba arcát meg egy-két elfelejthetetlen tekintetben a rémület kifejezését. Rá volt írva az arcukra, meredt nézésükből ki lehetett olvasni, hogy nem értik, mi történik.
Kiadtam a rendeletet, hogy kergessék őket világgá. Mondják meg nekik, hogy szedjék össze a cemoncáikat, de ne sokáig kapkodjanak, hanem: egy-kettő!... és aztán: amerre látnak!... Addig is, azonnal meg lehet kezdeni a már lakatlan házak felgyújtását.
Egy kis szaladgálás... és nemsokára láthattam, hogyan csap ki a láng az első kunyhóból... aztán hogyan gyullad ki a többi is, egyik a másik után.
Szeretem a hazámat, ha nem is vagyok olyan elsőrangú hazafi, mint Déroulčde úr... de lehetetlen volt arra nem gondolnom, hogy micsoda szegényes motyó fog elhamvadni egy pár perc alatt ezekben a kunyhókban... és sírni szerettem volna.
- Ezek közül, akik itt most földönfutókká válnak, a legtöbb ártatlan... aki bűnös, az nem tudja, mit csinált... és a nyomorultaknak nem volt egyebük ezen a koldus-szegénységen kívül. De hát igazán szüksége volna a hazának arra, hogy eltapossunk ilyen hangyabolyokat?!... így tűnődtem, amíg elnéztem, hogyan falja fel a tűz azt a keveset, amellyel eddig olyan sok nyomorúság tudott betakarózni, annak erejénél fogva, hogy a biblia csodájának ma is újra és újra meg kell ismétlődnie.
Egyszerre csak azt veszem észre, hogy két katonám előtt, akik egykedvűen nézték a kivilágítást, egy öregasszony jelenik meg és minduntalan az egyik égő kunyhóra mutogatva, a kétségbeesés hangján kiabál valamit, de az én két katonám csak a vállát vonja, olyan mozdulatokat tesz, mint aki nem érti, mit kívánnak tőle, aztán egyik se mozdul el a helyéről, hanem tovább cigarettáznak.
Oda siettem. Az öregasszony, mihelyt meglátott, elibém rohant és jajveszékelve, már messziről kiáltozni kezdett németül, hogy annak a kunyhónak a padlásszobájában egy súlyosan sebesült német tiszt fekszik, akit ő rejtett el oda, és aki, ha nem mentjük ki hamar, el fog ott pusztulni, mert mind a két lábán megsebesült, felkelni nem bír, különben is nagyon rosszul van, átlőtték a karját is.
Mikor ezt elmondta, térdre rogyott előttem és könyörgésre összetett két keze úgy reszketett, mintha a hideg rázná.
Rárivalltam a két katonára és berohantunk az égő viskóba. Nem kellett megkockáztatnunk a testi épségünket: a sebesült már ott feküdt az ajtó közelében, eszméletlenül.
Nyilván, mikor észrevette, micsoda veszedelem sandít be az ablakon, piros fény alakjában: összeszedte minden erejét, hogy kimenekülhessen és a lépcsőn még le tudott vánszorogni, de már nem juthatott ki a szabadba, mert a kijárattól pár lépésnyire az ereje cserben hagyta.
Kicipeltük és nemsokára magához térítettük.
Egészen fiatal ember volt; amint később megtudtuk: csak huszonkét esztendős.
Mialatt élesztgettük, két hadnagy-társam jött hozzánk, hogy lássák, mi történik; aztán előkerült a kapitányunk is. Valamivel odább az öregasszony aggódó arccal leste, hogy a sebesült magához tér-e?
Az aggodalmas tekintet láttán eszembe jutott, hogy:
- Mit keres itt ez az öregasszony még most is?!... nem éri fel ésszel, milyen bajba kerülhet az, aki ellenséges katonát rejteget a padlásszobájában?!... Hogyan lehetne észrevétlenül figyelmeztetni az istenadtát, hogy szedje a nyakába a lábát és párologjon el,!
Elkéstem. Egy altiszt éppen akkor fogta meg a karját.
- Ezt a banyát pedig jó lesz lefülelni - mondta és már lehetetlenné tette, hogy a szerencsétlen elmenekülhessen.
Az következett, amitől féltem. Mikor a sebesültet, aki immár foglyunk volt, kihallgattuk: a halál torkából kimentett ember hamarosan megásta megmentőjének sírját. Elmondta, hogy grófi családból származik s hogy az öregasszony valamikor cseléd volt az ő szüleinek vesztfáliai birtokán... ez a jó asszony kisgyermeknek ismerte őt és hálával emlékezve rá, milyen jól bántak vele annak idején Vesztfáliában, azzal szolgálta meg egykori gazdáinak sok szívességét, hogy menedékhelyet adott neki, ahol bizonyára elkerülhette volna a fogságot, ha rá nem gyújtjuk a házat.
A kapitányunk erre barátságos beszélgetéssel tisztelte meg a foglyot. Közölte vele, mennyire meglepett bennünket a németek támadása és megkérdezte, miből következtette a támadó sereg, hogy ezen a ponton sikert érhet el? A fogoly elbeszélte, amit erről tudott. A kapitány lelkesülten kezdte magasztalni az ellenség pompás értesültségét, cigarettával és konyakkal kínálgatta a sebesültet, elmesélte neki, hogy büntetésül gyújtottuk fel a falut, mert nem lehet kétségünk a felől, hogy az ellenség csak itt szerezhette meg a legszükségesebb útbaigazítást és ezt, végre is meg kellett torolni... aztán hirtelen ezzel a kérdéssel lepte meg a hadifoglyot, változatlan nyájassággal mosolyogva rá:
- Mondja csak, kedves gróf úr!... vajon nem éppen ez az öregasszony adta meg önöknek a szükséges útbaigazítást?
Az ifjú grófot zavarba ejtette a sok nyájaskodás után nem várt megrohanás. Hebegni kezdett, hogy: nem, nem... ő arról nem tud semmit, hogy feljebbvalói honnan szerezték meg a kellő értesültséget...
A kapitány arca elkomorodott.
- Hadnagy úr! - szólalt meg, most már hivatalos hangon. - Felszólítom, nyilatkozzék tiszti becsületszavára!... igaz-e, az, amit most mondott?... meri-e kijelenteni, katona létére, hogy nem ez az öregasszony volt az, aki...?
És a fiatal gróf vallott. Talán nem tudta, hogy ezzel megöli a jótevőjét.
- Nos hát: igen... ez az öregasszony mutatta meg az utat. De csakis az utat mutatta meg... és bizonyosan fogalma se volt róla, hogy tilos, amit...
- Elég! - mordult rá a kapitány.
A rögtönítélő hadbíróság tagjai között nekem is helyet kellett foglalnom. Amíg a kihallgatás tartott, a fák ormait nézegettem, mert ahányszor a pillantásom oda tévedt a vádlott egészen ősz hajára, mindannyiszor forogni kezdett velem a világ és úgy éreztem, mintha a szívem helyén egy gumilabda izegne-mozogna a mellkasomban.
A vádlott semmit se tagadott. Képtelen volt megérteni, hogy ugyan mért ne mutatta volna meg az utat Egonnak, az ő kis Egonjának?!...
A rövid tanácskozás során megpróbáltam egy pár szót dadogni a vádlott védelmére. Azt akartam elmondani, hogy ezt a hazaárulást talán nem kellene halállal büntetni, hanem, tekintetve véve az enyhítő körülményeket, csak szabadságvesztéssel... hiszen így se árthat többé a hazának... mire kiszabadul, a háborúnak már régen vége...
De még félig se mondhattam el, aminek a kinyilvánítását a lelkiismeretem lecsillapítására szükségesnek tartottam, amikor a kapitány már rám ordított:
- A szentségét ennek a felfogásnak!... Szép hazaszeretetre taníthatja a hadnagy úr a fiúkat, amikor otthon, a katedráról, Franciaország dicsőségéről szól nekik!... Az iskolás gyerekeknek is azt mondja, ha Jénáról vagy Austerlitzről beszél nekik, hogy: "Milyen kár a sok emberéletért?!..." Aztán, ha ezt a banyát csak becsukjuk... ki fogja őrizni?... a hadnagy úr? Arra való a legénység, hogy a temérdek árulót és kémet őrizgessék, dajkálják, dédelgessék? Ki marad akkor a csatamezőn? Eh, aki elárulja a hazát, az lógjon!
Más valaki is megszólalt, hogy: a banya nem kerülheti ki méltó büntetését. Föl kellett hagyni minden reménnyel. Hát befogtam a szájamat. Neki már nem használhattam, de magamnak árthattam volna, ha még sokat beszélek.
Nem tudom, így van-e másutt is, de nálunk nem sokat teketóriáznak azzal, akit a hadbíróság halálra ítélt. A banyának se sok időt engedtek. A kapitány tudatta vele, hogy abban a kis erdőben ott, amelyet bizonnyal jól ismer, fel fogják kötni a legelső fára.
A banya nem arra nézett, ahová a kapitány mutatott, hanem éppen az ellenkező irányba. Tekintete alighanem Egont, a kis Egont kereste. De a fiatal grófot akkor már elszállították a legközelebb eső tábori kórházba.
Szólni nem szólt egy szót se. Alaposan hozzászokhatott, szegény, hogy abba, amit az uraságok kimondottak, bele kell nyugodni, okoskodás, ellenkezés, kapálózás nélkül.
Talán azért, hogy egy kicsit engem is megbüntessenek, a halálos ítéletet nekem kellett végrehajtatnom. Ezt a kötelességemet már nem teljesítettem azzal a túlságos lelkiismeretességgel, mely különben egész életemen át nem annyira jó tulajdonságom, mint inkább a hibám volt. A kivégzés színhelyére menet, intézkedtem, hogy a katonáim ne lehessenek mindjárt a sarkamban, hanem úgy kövessenek, hogy az elítélttel jó messzire maradjanak el mögöttem; mikor ők is megérkeztek az erdőbe, csak annyit mondtam az őrmesternek, hogy menjenek be jó mélyre, ahol már nagyobb a sűrűség... és a többit rá bízom; aztán kisiettem az erdő szélére és hátat fordítva annak a helynek, amelyre az elítéltet vitték, azon méláztam:
- Ha volna bennük annyi szánalom és annyi mersz, hogy behunynák a szemüket és szökni engednék!...
Haboztam, ne fogjam-e be a fülemet a tenyeremmel, hogy semmit se hallhassak?... De idegen nyugtalanságomban nem tudtam megállani, hogy ne hallgatózzak.
Semmit se lehetett hallani.
Végtelenül hosszú perce múltak el... és egyre ugyanez a mély csend. Aztán, egyszerre, valami zörej: nehéz katonalépések gázolják az avart. Az őrmester elém bukkan és jelenti, hogy minden megtörtént. Meg akarom-e nézni? Dehogy akarom!
Alig érkeztünk "haza", parancsot kaptunk az indulásra. Az úton rettenetes fergeteg ért utol bennünket. Égiháború, zuhogó eső, vadul fütyülő, hideg szél, minden kellemetlenség, ami szabadban utolérheti az embert, valóságos orkán. Valamennyien bőrig áztunk és az iszonyú sárban nagy nagynehezen tudtunk előbbre haladni. A katonák káromkodtak; szidták a szenteket, sőt - tüzetesebben meg nem jelölve, hogy kikre gondolnak - még azokat a közelebb található, földi hatalmakat is, amelyeknek, akárminő címen, joguk van a parancsolgatáshoz. Magam sem találtam a helyzetet valami kényelmesnek, de még egyre csak ezek a kérdések jártak a fejemben:
- Tiszti becsületszó... gentleman szava... sohase hazudni... ez mind gyönyörű. De jogunk van-e, még akkor is ragaszkodni az igazmondáshoz, ha ezzel megölünk valakit, aki maga nem bántott senkit és - ha csakugyan ártott is - nem tudja, hogy mit csinált?!... Nem kötelességünk-e, ha nem is a hazugság, legalább a hallgatás, ha az igazmondásunkkal megöljük az életünk megmentőjét, még ha ez csakugyan vétett is mások ellen, amivel nem lehetünk tisztában?!... Ezt az életet, amelyet neki köszönhetünk. Ellene fordíthatjuk-e, akárminő esetben?!... az ő élete ellen kiránthatjuk-e tőrnek azt, hogy még beszélni tudunk, az ő jóvoltából?!... Vajon mit csináltam volna én az ifjú gróf helyén?!... Egon, a kis Egon!... Ha ez az öregasszony nem sokat törődik a kis Egonnal, ha nem ragaszkodik kutyahűséggel az egykori gazdája háznépéhez, ha nem követ el mindent, még a tulajdon életének kockára vetésével is, hogy megmenthesse a kis Egon életét, akkor az öregasszonynak most semmi baja... nem ő, hanem Egon a halott. És el lehet-e képzelni olyan esetet, akárminő világfelfordulásban, amikor Egon ezt elfelejthetné?!... amikor Egonnak szabad volna ezt elfelejtenie?!... mert, ha Egon nem is hallotta senkitől, hogy ott veszett volna az égő házban, ha az öregasszony segítség-kiáltozása és könyörgése ki nem menti onnan, legalább is gyanítania kell ezt... és azt bizonyosan tudja, hogy. Amikor társai sorsára hagyták és sehogyse volt képes elmenekülni előlünk, ez az öregasszony rejtette el őt, annak ellenére, hogy azzal már mind a ketten tisztába lehettek, milyen sokat kockáztat az, aki ellenséges katonát rejteget a padlásszobájában...
Aztán:
- Salus reipublicae!... mindenesetre: suprema lex! De ennek hangoztatása nem mindig egy azzal, ami csakugyan a haza javára szolgál. Hányszor követtek el bűnöket, ezt a jelszót ordítva!... Ma egy halálos ítélet végrehajtására rendeltek ki... De... onnan tudom, mi biztosít róla, hogy ennek az öregasszonynak az életét csakugyan a haza üdve követelte-e? Mi nyugtathat meg afelől, hogy nem: csak gyilkosságot parancsoltak rám... néhány ember, aki rosszul okoskodott?!...
És:
- Van-e valami... akármi... ami fölötte állana még a lelkiismeret törvényeinek is?...
Két katona beszélgetett mellettem, amint a sárban cammogva, cuppogva, lassan haladtunk előre és a szél még egyre sebesen szitálta szemünkbe az esőt.
- Bezzeg jó volna most, ha nem siettünk volna felégetni azt a falut, hanem egy kicsit megpihenünk benne!... - mondta az egyik.
A másik azt felelte, hogy:
- Hidd el, ezt az az átkozott banya hozta ránk!...
VI.
- Későn jutottunk fedél alá - folytatta elbeszélését Lambert tanár úr - és bár az izgalom meg a fáradság meglehetősen kimerített, sokáig nem tudtam elaludni. Végre elszunnyadtam, de nem alhattam többet egy-két óránál, már újra talpon kellett lennem.
Olyan parancsolat jött, amely általános visszavonulást sejtetett. Nekem, nem sokad magammal, külön küldetésben, azonnal vissza kellett lovagolnom a felégetett falu irányába, de valamivel messzebbre.
A nap már felkelt s az idő gyönyörűre vált. A friss, illattal teli levegő meg a fákról lerezdülő esőcseppek, amelyeket a szellő néha az arcomba hintett, egy kis időre magamhoz térítettek.
Hanem, akik előttem haladtak, nem vágtattak lóhalálában, és amint csöndesen poroszkáltunk, ne tudom meddig tartó ügetés után, a ló hátán szépen elszenderedtem. Nyeregben éppen olyan jól el tudtam aludni, mint más a karosszékben.
Már akkor is félálomban lehettem, amikor letértünk a legtöbbször használt útról és belovagoltunk egy erdőbe. De ekkor még gondolkoztam. Eszembe jutott, hogy: körülbelül annyi út lehet előttünk, amennyit már megtettünk... és az is, hogy: vajon nem ugyanabban az erdőben vagyunk-e, amelyiknek a túlsó szélén tegnap olyan rossz perceim voltak?... Talán az a kérdés is átvillant a fejemen, hogy: a legrövidebb úton megyünk-e, ha ezen az erdőn vágunk át?... de az útirány megválasztása nem az én feladatom volt, nekem a többihez kellett igazodnom, hát csak mentem a nyájjal... és nem sokat törődve se azzal, hogy merre tartunk, se azzal, hogy mit fogunk csinálni, nagyon rövid idő múltán egésze elaludtam.
Annyira elaludtam, hogy álmodtam is.
Az álmom valami furcsa összeszövődése volt a valóságnak meg a káprázatnak. Akik úgyszólván csak lopva alszanak, kényelmetlenségben, a kimerültségüktől végképpen legyőzötten, miután még a fél-öntudatlanságban is egyre csak arra gondoltak, hogy nemsokára újra ébren kell lenniök, jól ismerik az efféle álmokat.
Azt álmodtam, hogy: egy erdei úton lovagolok a tiszttársaim nyomában, de amint egy tisztásra érünk és felpillantok, úgy tetszik, mintha a kék mennyboltozatból egyszerre csak oltárképszerű, gyönyörű látomás bontakoznék ki, egy égi nő, aki a szentképek szelíd mosolygásával, szeretettel néz le ránk és a felhőjárás csendességével ereszkedik mind lejjebb, előbb abba a magasságba, ahol a fák koronái közel hajlanak egymáshoz, majd még lejjebb, az erdei út fölött embermagasságnyira, mintha azt akarná, hogy áldólag terjeszthesse a kezét a fejünk fölé, amint az áhítat érzésétől görnyedten haladunk el másvilági, szentséges, láthatatlan lába mellett, ahogyan a hegyoldalban álló, hosszúleplű, fehér Mária-szobor alatt vonul el a mélyben bandukoló zarándok. Álmomban természetesnek találom, hogy égi jelenés száll le a közelünkbe, megáldani bennünket, francia katonákat... csak azon tűnődöm, hogy ki ő?... Jeanne d'Arc-e, a szent nő, aki arra buzdít, hogy ne kerüljük, hanem keressük a hősi halált, mert az a kiválasztottak örök dicsősége és a legegyenesebb út az örök boldogságba?... vagy maga a Madonna, aki biztat bennünket, hogy mindig imádkozik értünk, szegény bűnösökért, akiknek legnagyobb vétkünk az, hogy egész gondolkozásunk csupa tévelygés, mert hiszen igazság nincs sehol, csak odafenn, a nyugalmas, néma, végtelen azúrban?...
Egyszerre a lovam egyet horkan és nagyot ugrik. A zökkenésre felébredek... de mi ez?... még egyre tart a káprázat?... mintha a jelenés még most is ott lebegne a levegőben előttem... megdörzsölöm a szemem és elborzadva látom, hogy a látomás: egy felakasztott asszony... az az öregasszony, akit én akasztattam fel!...
Végigfutott rajtam a hideg, de erőt vettem magamon. Nos hát, nem, nem ugrok félre én is, mint ez a buta ló és ha ez a váratlan találkozás meg is riasztott, nem iramodok már messze vágtató tiszttársaim után az esztelen rémületnek azzal a gyorsaságával, amellyel a nyúl fut minden árnyék elől. Megnézem még egyszer, utoljára... és ebben a búcsúzásban bocsánatot kérek tőle azért a bűnömért, hogy tegnap, amikor kétségbeesetten kérte az elrejtett német tiszt megmentését, nem jutott eszembe azt mondani neki: "Csak bízd rám... Te pedig, szegény, fuss, menekülj!..."
Megnéztem jól. A feje a mellére lógott és az arcán ott volt az a sajátságos, kesernyés kifejezés, mely majdnem minden felakasztott ember arcának valami különös egyformaságot ad. Nem az élettelenség kifejezése ez, hanem, úgy látszik, a kötélhalálé. Látott már felakasztott embert? Mintha az utolsó pillanatban valami nagyon keserű ízt vagy valami nagy lelki keserűséget éreznének, valami olyan bágyadt elfintorulás rögződik meg az arcukon, aminőt nem láthat más halottakon.
Hanem mintha mégis kisimultabb lett volna az arca, mint amikor ez tegnap a rémületet tükrözte. Most már meglátszott rajta, hogy valaha szép nő lehetett. Sűrű és tömött ősz haja még megőrzött valamit a régi fényéből és hullámosságából.
Az egyik bokájánál egy kevéssé feljebb, kötelekké hajtogatott és durva gyapotharisnyája fölött erősen összebogozott zsebkendő szorított le valami testi bajt, érdaganatot vagy mit, aminek már nem lehetett meggyógyulnia. A lábán ócska, rossz férficipő volt; olyan, amilyet paraszt csak akkor visel, ha ajándékba kapja a szegény kereskedelmi utazótól, aki már restelli tovább is viselni.
Ez a kopott, ferde sarkú, cúgos cipő, a durva kék gyapotharisnya, még a kötelékül használt, fehérpettyes, vörös zsebkendő sokkal több nyomorúságról beszélt, semhogy itt elmondhatnám, mi mindent juttatott eszembe.
Persze, főképpen arra kellett gondolnom:
- És lám, ebben a nyomorult lényben, akinek ilyen kevéssel kellett beérnie, volt annyi lélek, hogy a maga életének megkockáztatásával is rejtegesse és minden veszedelemből kikaparja azt a fiatal legényt, akihez nem fűzte egyéb kapocs, csak az, hogy valaha kis gyermeknek ismerte és hogy nem tudta elfelejteni azt az emberséges bánásmódot, amelyre ennek a kis gyermeknek az otthonában talált! Pedig az úrfi családja, amikor a vesztfáliai nagybirtokról szélnek eresztette, abból a sok földi jóból, ami egy grófi házban található, se egyszer s mindenkorra, se gyakori segítség alakjában nem juttathatott neki valami sokat, ha akkorra, amikor meg kellett halnia, mert jó kutya módjára ragaszkodott kis Egonjához, csak ezt a siralmas holmit vihette magán az akasztófára...
Tovább lovagoltam, de még sokáig úgy rémlett, mintha az a rossz férficipő folyton ott lógna előttem...
Ha később se felejtettem el a dolgot, nyilván az okozta, hogy a véletlen akaratából egy ideig még gyakran kellett hírt hallanom arról, akit magamban ezután is csak a kis Egonnak neveztem.
A kis Egon egy-két hét múltán egészen felgyógyult és a tábori kórházból a hadifoglyok egy olyan telepére került, ahol a rohamosan terjedő fejvesztettség az őrizetet nagyon hanyaggá tette. Milyen úton-módon, örök titok maradt, de akárhogyan történt, annyi bizonyos, hogy a kis Egon meg tudott szökni és nem múlt el sokkal több idő egy hónapnál, már ismét kardot viselt Franciaország földjén. Egy rendkívül véres és ránk nézve végzetes ütközet után, azt hallottuk róla, hogy ritka kitüntetéshez jutott valami különösen vakmerő haditettért, mely vagy száz derék franciát költöztetett át a másvilágra... és megtudtuk, hogy már akkor is, amikor az égő házból kiszabadítottuk, sok emberünk halála száradt a lelkén, mert valahol, éjszakának idején, felgyújtatott egy pajtát, melynek a padlásán német hadifogságból menekülő, fegyvertelen trénkatonák rejtőzködtek, hogy egy kicsit kipihenhessék a fáradalmaikat. Aztán egy darabig hallgatott róla a krónika, de a háború vége felé, amikor a mi ügyünk már nagyon rosszul állott, egy tiszttársam, könnyebb sebesüléséből felgyógyulva, a kórházból azzal a hírrel érkezett vissza hozzánk, hogy a kis Egon másodszor is megsebesült és ismét hadifogoly.
Később, más bajunk volt és nem az, hogy kutatgassuk, mi történt vele a kórházban: meggyógyult-e vagy meghalt. A békekötés napjaiban többször gondoltam rá, e ott, ahol olykor tudakozódtam, senki se tudott róla semmit. Már azt hittem, hogy örökre elveszítettem a szemem elől, de - két vagy három évvel a békekötés után - egyszerre csak szembe jött velem a Rue de Rivoli-n. Polgári ruhában volt s a háború óta nagyon megerősödött, de azért ráismertem. Ő nem ismert rám; szó nélkül haladtunk el egymás mellett; és mikor már nem láttam, tanakodni kezdtem magamban: nem tévedek-e? De nem kellett sokáig kérdezősködnöm, még aznap megtudtam, hogy: igenis, a kis Egon most Párizsban él... valami nagyobb állása van a német követségnél.
A következő évben megházasodott. Francia nőt vett el, egy tábornok fiatal özvegyét: a Madeleine-templomban volt esküvője.
Ezen azt esküvőn a leghátul szorongók sorában ennyit hallottam a házasság történetéről:
A menyasszony, aki szintén grófi családból származik és lánykorában Franciaország egyik legrégibb nevét viselte, a történelmi, a híres, a dicső nevek egyikét, először igen fiatalon ment férjhez; akkor ég húsz éves se volt. De az első férjével, aki a francia hadsereg legtehetségesebb tábornokai közé tartozott és akinek mindenki fényes jövőt jósolt, nem sokáig élhetett együtt: ez a kiváló férfi volt az első nagyrangú katona, aki 1870-ben elesett. A tábornok nem érhette meg a negyvennyolcadik évét; a legkedvesebb emberek közé tartozott és igen boldogan élt a feleségével; érthető tehát, hogy halála nagyon lesújtotta fiatal feleségét. Ez, özvegységre jutva, azonnal beállott önkéntes ápolónőnek; bánatának enyhülését, vigasztalódását a honleányi kötelességteljesítésben kereste, abban, hogy ő is tehessen valamelyes szolgálatot a hazának, melyért férje elvérzett. Mint önkéntes ápolónő megbecsülhetetlen érdemeket szerzett és önfeláldozást nem tagadta meg a német sebesültektől sem; ezekben, ahogy irgalmas nővérhez illik, nem az ellenséget, hanem csak a szenvedő embert látta. A háború utolsó hónapjában ő ápolta a kis Egont is, olyan eszményien gyöngéd figyelmességgel, olyan tökéletes odaadással, hogy a súlyosan sebesültet a jó szervezetén kívül főképpen ez a páratlanul gondos ápolás hódította vissza az életnek. Nem csoda, ha a kis Egonban a hála érzése szerelemmé fejlődött; no és, ha a fiatal özvegy, aki mindössze vagy két évig élt együtt már nem egészen fiatal férjével, ismét megkívánta a boldogságot, ez még nem az emberi természet gyöngeségét jelenti, hanem csak azt, hogy maga a Jóisten sem kíván az embertől örökkön tartó gyászt.
Az esküvőn a francia és az idegen előkelőségeknek olyan sokasága jelent meg, hogy a hírlaptudósítók, akik megírták, kik voltak ott, a történelmi nevekből egész koszorút állíthattak össze.
Azóta Párizsban élnek és most, több mint tíz év múltán, úgyszólván naponta látom a gyermekeiket a Tuilleries-kertben.
Megvallom, mikor először láttam, hogy ezek a bébik milyen bájosak és milyen elegánsan öltözöttek, eszembe jutott az a rossz, cúgos cipő, mely egy istenien szép reggelen az arcom előtt lógott és azt gondoltam:
- Szép kis gyerekek, ti soha se születtetek volna meg, ha az az öregasszony, akit az apátok miatt felkötöttek, jóság, részvétérzés és nagylelkűség dolgában nem különb ember, mint az a gentleman, aki nektek az életet adta!...
Nos, hát eddig van. Ha az élményem megcsalta önt, nem tehetek róla. Mondtam, hogy nincsen benne semmi különös.
Ön úgy néz rám, mintha azt akarná kérdezni: hogyan?... hát a háború sok borzalmából legerősebben egy ismeretlen öregasszony halála hatott rám? Lehetséges ez, ha egyáltalán vannak rokonaim és barátaim és ha akkor nem bújtam el a katedrám alá, hanem csakugyan ott voltam a tűzvonalban?...
Minthogy, meglehet, csak udvariasságból integet nemet, hadd szóljak erről is... hátha mégis ezt kérdi magában?!... ha rázza is a fejét... gyöngédséggel viszonozva azt, hogy agyonbeszélem és nem engedem szóhoz...
Tehát: hogy a háború sok borzalmából éppen ez hatott-e rám a legerősebben?... - erre nemigen tudok se igent, se nemet mondani. Nagyon szomorú, sőt rettenetes volt látnom azok halálát vagy súlyos megsebesülését, akik egy pár perccel előbb még vidáman beszélgettek velem... Egy öcsém, nem mellettem, hanem tőlem messze, elesett a háborúban, a háborúnak éppen a legutolsó napján... ez nagyon fájt. Gyötrelem volt látnom, hogyan bánkódik szegény öreg édesanyám a kisebbik fia után... ez talán még az öcsém halálánál is keservesebb volt.
De mindebben ártatlan voltam.
Az elszászi élményemre azonban soha se gondolhattam anélkül, hogy ne érezzek egy kis lelkifurdalást is. Akármilyen kevésért kellett viselnem a felelősséget, nem tagadhattam le magam előtt, hogy az öregasszony halálában nekem is részem volt. Hiszen, ha előbb támad az a gondolatom, hogy megsúgjam neki: "Menekülj, mert különben bajba kerülsz!..." - talán megmenthettem volna.
Ha ez eszembe jutott, mindig valami nyugtalanság-félét kellett éreznem, egy kis kényelmetlenséget, amelyet nem volt könnyű megszoknom. Társaim hirtelen halálának látása az első pillanatokban talán jobban megrázott, öcsém halála és anyám gyásza fájdalmasabban érintett, nagyobb és hosszabban tartó szenvedést mért rám, de annak a tudata, hogy felakasztattam egy öregasszonyt, akit talán megmenthettem volna, hogy hozzájárultam egy életnek a kioltásához, ámbár egy titokzatos, isteni hang a törvények ellenére is rám parancsolta ennek az életnek a megmentését: valami különös keserűséggel rontotta meg azt a legnagyobb és előbb teljesen zavartalan örömömet, hogy korábban mindig a kedvem szerint élhettem és megelégedetten...
Úgy rémlett, mintha én is lódítottam volna egyet azon a szerencsétlenen, akit a halálba löktünk, noha nem tudta megérteni, miért ölik meg... és azóta a fám himbálózó akasztott asszony cúgos cipője újra meg újra visszaütődnék az arcomba...
Elég az hozzá, tisztelt uram, azt, aki lovagiasan harcolt ellenünk - azután lovagiasan megmondta az igazat, bár gondolhatta, hogy ezzel megmentőjét már nemcsak gyanúba keveri, hanem alkalmasint nagy bajba dönti - és végül lovagiasan pusztította el nem tudom hány katonánkat: ezt az embert lovagiasan meggyógyítottuk, kétszer is; amazt azonban, aki annyit árult el a titkainkból, hogy az egyik vityillócsoportból a másikba melyik úton kell menni, kivégeztük, pedig talán nem is sejtette, hogy mit követett el.
És nem a magam sok vesztesége, hanem ennek látása volt az, ami örökre meggyűlöltetett velem minden háborút, ez a kis eset...
Lambert tanár úr elhallgatott.
- Hja - mondtam, hogy végre én is szóljak valamit - a jóság lehet egyszersmind esztelenség is!... Világ sora, hogy az, aki mindig a törvény útján halad, kevésbé forog veszedelemben, mint az a másik, akivel az érzése meg nem engedett dolgokat követtet el, bár ő csak kifogástalan, emez pedig talán tragikusan nagyszívű. Még nemesnek és nagylelkűnek se szabad lenni a törvény ellenére... a törvény: törvény!... Aztán: hát igen, a háborúban egy kissé felfordul a világ... a háborúban nemigen lehet másképp, mint ahogyan látjuk... "ŕ la guerre, comme "ŕ la guerre... ön maga is elismeri, hogy egy kém száz meg száz katona halálát okozhatja.
- Úgy látszik, nagyon különbözőképpen gondolkodunk - szólt Lambert tanár úr. - Én úgy vélekedem, hogy a jóság, a részvétérzés és az emberiesség: isteni törvények... a jóság tehát soha se lehet esztelenség... Kinek-kinek megvan a maga vallása, nekem ez a vallásom... Ami pedig azt illeti, hogy egyetlen kém sok katona halálát okozhatja, erre csak azt felelhetem, hogy: igen, az igazi kém, a katonai titkok megvásárolt árulója vagy az a felbérelt ember, aki ál-utakon járva ki tud fürkészni ilyen titkokat. Mindenesetre megtörténhetik, rendkívül kivételes esetekben, hogy százak halálát okozhatja az a kém is, aki csak annyit árul el, hogy merre van az országút vagy hogy a tovább vonuló csapatok reggel indultak-e el vagy már tegnap este... de 1870-71-ben még csak nem is hallottam ilyen esetről... tehát azt kell hinnem, hogy ez csak nagy ritkaság lehet. És kérem, ne védelmezze a háborút azon a címen, hogy az én öregasszonyomat csakugyan árulónak lehetett nyilvánítani. Mert van ám olyan eset is, száz meg száz eset, amikor ezt vagy azt az embert bosszúból vagy más okból kémkedéssel vádolja a személyes ellensége és katonáink a gyanúsítottat minden kihallgatás nélkül egyszerűen kivégzik. Az ilyen esetek már nem ritkaságok; számuk légió. Amint már mondtam, nem tudom, hogyan van ez más országokban, de a francia hadseregben az az uralkodó felfogás, hogy: háborúban nem lehet az igazságot keresgélni... nincs rá idő, gyorsan kell cselekedni és inkább vesszen akárhány ártatlan, minthogy egyetlenegy, akit joggal gyanúsítanak, bajt okozhasson. Nos, erre is csak azt mondja, hogy "hja, ez a háború?!..."
- Édes Istenem - feleltem - abban egyetértek a tanár úrral, hogy nem helyes kivégezni azt, aki ártatlan is lehet... és hogy olyan esetekben, amikor az igazságot nehéz kideríteni, a haza érdeke legfeljebb annyit okolhat meg, ha valahogy másképpen gondoskodnak róla, hogy a gyanúsított semmi esetben se válhassék árulóvá, mondjuk: ha a gyanúsítottat bezárják... De, viszont, át kell látni, hogy a háború kivételes állapotai kivételes rendtartást tesznek szükségessé. Mindenki elismeri, hogy a háború borzasztó, mert vérontással jár és sok más szörnyűséggel is. És nem jut eszembe, ellentmondani önnek, akármilyen szigorú szavakkal ítéli el a régmúlt háborúit, amelyek közül a legtöbb tulajdonképpen nem volt egyéb, csak: az emberiséget vezető, de csakis saját érdekeiért küzdő va-bank játékosok kártyázása a mások bőrére. De ha a háború a népek akaratából tört ki, ha háború kikerülhetetlen volt, ha a háború már megvan: a salus reipublicae fontosabb, mint valaha, sokkal inkább félteni való, mint a békében, már nemcsak: az első, hanem: majdnem az egyetlen. Ilyenkor az összesség érdeke mellett minden eltörpül, még az egyén joga és igazsága is... mert a legnagyobb dolgok forognak kockán, milliók léte vagy nem léte...
- A háború kivételes állapotai nem zárják ki azt, hogy az egyén joga és igazsága háború idején is érvényesülhessen - vitatkozott velem Lambert tanár úr. - Az összességnek módjában van gondoskodni arról, hogy háború idején is legyenek bírái, akik igazságot szolgáltassanak... hogy annyi bírója legyen, amennyi kell. Mert abba nem lehet belenyugodni, hogy még nem tudom meddig, újra és újra elkövetkezhessék az az állapot, amelyben valaki, aki rendelkezik, így szólhasson: "most nem érünk rá az igazságot keresgélni!...", amelyben az emberi törvény egyszerűen legázolhassa azt, amit az isteni törvény parancsol, hogy tudniillik: "légy igazságos!...", amelyben olyan ember, akinek az összesség hatalmat adott, így nyilatkozhassék: "most úgyis patakokban ömlik a vér, egy kicsivel több vagy kevesebb, az már mindegy... aki gyanús, azt ki kell végezni, ha véletlenül ártatlan is... most úgyis olcsó az emberélet!" Márpedig Franciaországban ezt akárhányszor hallhatja az ember hadbírótól. No és ha az összesség arra az álláspontra helyezkedhetik az egyénnel szemben, hogy: "mostantól kezdve pedig bizonytalan ideig nincs emberségesség... igazság is csak akkor van, ha ráérünk keresgélni... a lelkiismeretesség csak akkor kötelező, ha nincs fontosabb dolgunk... az egyén joga nem számít, semmi... mert most kivételes állapot van, mert most az én létérdekem nem engedi meg, hogy a ti élet-érdekeitekkel törődjem", akkor természetes következés, ha azután, később, az egyénben is nagyon megcsappan a nem mindig uralkodó, nem mindig kötelező, kikapcsolható lelkiismeretességnek meg az összes érdekeinek a tisztelete.
- Az összesség nem tehet róla - mondtam -, ha olyan képviselői is akadnak, akik helytelenül magyarázzák azt is, hogy mi a kötelességük és azt is, hogy mi az összesség érdeke.
- Ezen nem fogunk összeveszni - felelt Lambert tanár úr - és ha azt hiszi, hogy olyan valakivel beszél, aki titokban anarchista, akkor nagyon téved. Nem akartam többet mondani, csak azt, hogy: a háborúban sok olyan igazságtalanság és szörnyűség történik, mely még rettenetesebb, mint a vele szükségképpen együtt járó vérontás, szóval az, ami a csatatéren történik... hogy a háború a legborzalmasabb valami a világon, mert felszabadítja azokat a démonokat is, amelyek a békében le vannak láncolva... és hogy a háború nem ártatlan abban, ha időnként nagyon elszaporodnak azok, akik fütyülnek minden erkölcsre. Mert, nézze, maradjunk csak egy kicsit a példánknál... X. hadbíró azt mondja egy újságírónak: "akit kémkedéssel gyanúsítanak, azt kivégezzük... Nem érünk rá az igazságot keresgélni, fontosabb dolgunk van... és inkább száz ártatlan pusztuljon el, mint hogy egy bűnös árthasson a hazának... most úgyis olcsó az emberélet... százzal-ezerre több vagy kevesebb, már nem számít..." Ez megjelenik minden újságban; elolvassák az én tizenöt-tizenhat éves tanítványaim is, akikre, látom, minden erősen hat, ami csak a szemük elé kerül. Mit gondol, hány lehet köztük, aki ilyeneket olvasva, nem kezd kételkedni abban - ha ugyan már korábban el nem kezdte a kételkedést -, hogy vajon a természet, a világrend, az Isten, vagy akárhogyan nevezzük, csakugyan nemes érzéseket és etikus viselkedést vár-e tőlünk?! Ha ilyeneket mond nekik egy tekintélyes, előkelő férfi, mi hitesse el velük, hogy ennek a sok szaladgálásnak, amelyet életnek nevezünk, van valami nagy célja?... és hogy nem együgyű, aki mással is törődik, nemcsak éppen a maga javával?
- Magam is azt hiszem - mondtam -, hogy a legforróbb hazaszeretet se menti, ha egy hadbíró így nyilatkozik. De amióta a világ áll, a legderekabb és legokosabb emberek között is iszonyú véleménykülönbségek szakadékai tátongtak... még azokra a dolgokra nézve is, amelyeket sokan sarkigazságoknak tartunk.
- Igaz - egyezett ki velem Lambert tanár úr. - Erkölcsi világunknak teljes biztonságban bejárható része nagyon kicsi terület; itt mindenfelől hínárok, süppedékek környeznek bennünket.
- Ugyan, hagyjátok már abba! - szólalt meg ekkor Weingartner Frici. - Amióta vitatkoztok, ez a spiller minden bankomat elviszi! Egy darabig nem tudtam kitalálni, hogy mi ront meg? Csak most veszem észre, hogy nincs rosszabb kabala, mint két vitatkozó kibic!
- Hát mondja, nem kell-e fellázadni - szólt Lambert tanár úr, Friciről megint rám pillantva -, ha arra gondolunk, hogy sok kis véletlen összekapcsolódásából mennyire különböző lehet az egyik ember sorsa meg a másiké...
A tanár mosolyogva kezdte... azt hittem, hogy a játékra céloz... de előbb félig tréfásan, félig komolyan, aztán egészen komolyan folytatta:
- Vannak emberek, akiknek megvan mindenük, azt teszik, amit akarnak, és mert soha se volt semmi bajuk, nem férnek meg a bőrükben, ki akarnak bújni belőle, nem tudnak betelni az élettel. Nézze ezt a két embert! Ma már kiélveztek minden elképzelhető jót, de telhetetlenek. Ez a nap éjjel két óráig nem volt elég nekik. És mert más gyönyörűséget már nem tudtak kieszelni, elutaznak a világ leghidegebb kávéházába, előkerítik a világ legpiszkosabb kártyáját és télikabátban kezdenek játszani valami barbár játékot, amely abból áll, hogy egy rakás aprópénzt ide-oda tologatnak vagy húznak. Olyan kitartóan ismételgetik ezt, már nem tudom mióta, és annyira belemerültek a gyönyörűségükbe, hogy őket nézve, el kell hinnem: úgy látszik, csakugyan voltak rómaiak, akik - mikor már nem tudtak mit kitalálni -, hogy valami újban gyönyörködhessenek, a rabszolgáikkal pofoztatták magukat. És én ismertem olyan embert is, akinek soha se volt semmije, aki egész életében egyetlen egyszer akart valamit... meg akarta mutatni, hogy a hálás kutyák közül való...meg akart menteni egy emberéletet... de elég volt megmozdulnia, hogy mindjárt felakasszák... és én akasztattam fel!...
Mialatt az utolsó szavakat mondta, a kávéház ajtaja kinyílt... cigányok lépkedte be... egy, kettő, három, négy... aztán még több... mind város bundában és hegedűvel, bőgővel.
Wimmer Jancsi, mihelyt megpillantotta a cigányokat, lecsapta a kártyát és öklével akkorát ütött az asztalra, hogy minden pohár táncolt belé... aztán elbődült:
- Ördög bújjon... komámasszony... bocskorába!...
A cigányok még az ajtó közelében voltak, de a hegedűk a friss csárdás gyorsaságával perdültek ki tokjaikból... úgyszólván kirepültek... és a zene már szólt, mikor Wimmer Jancsi az énekben ott tartott, hogy:
Ha kérdi, azt mondja kend,
Egy szemet se látott kend,
Komámasszony!