Gyulai Pál
| Gyulai Pál szerző: Gárdonyi Géza |
I.
Fölfedezetlenül
Mióta Vadnay Károly fölfedezte Szabolcskát, mindig azon tűnődöm, hogyan fedeztessem föl én is magamat.
Mert a fölfedezéshez utoljára is csak kettő szükséges: a fölfedezni való és a fölfedező.
Az egyik már megvan nálam. A másik még nem tudom ki lész.
Elvégre is az ember nem fedeztetheti föl magát olyanokkal, akik csak azért fedeznek föl, hogy ezáltal ők is mint fölfedezők legyenek fölfedezve.
Gondoltam: elmegyek Gyulai Pálhoz. Ő még nem fedezett föl senkit. Petőfinél elhibázta a fölfedezést s azóta őmaga is Romhányiban lappang.
Gyulai örömmel fogadott. A kezét olyan lelkesedéssel dörzsölte egymáshoz, hogy a kabátja füstöt vetett.
Megkérdezte tőlem, hogy mit fedezzen föl bennem.
Vállat vontam és kijelentettem, hogy ez az ő dolga. Ha tudnám mi van bennem fölfedezni való, nem lenne szükségem senkire.
- Dehát egyáltalán van-e önben fölfedezni való? - kérdezte beleülve egy svédbőrös karosszékbe.
- Az kétségtelen, - feleltem angol nyugalommal. Valami nagy talentum csecsemőkorom óta veszekedik bennem. És hogy eddig hírre nem kaptam, annak csupán a fölfedezők az okai: nem láttak meg.
Lázas kíváncsisággal érdeklődött, hogy mégis miben jelentkezett eddig nálam a talentum.
- Először is hat éves koromban vettem észre, hogy nem születtem hétköznapi embernek: mindig az ünneplő ruhámban szerettem volna járni és a tanítómat ostoba embernek tartottam.
- Aztán?
- Aztán az építészet felé tört ki bennem a tehetség. Három horgonykő-építőszekrényt szétépítettem és szüntelen házakat és templomokat rajzoltam a palatáblámra. Ahhelyett hogy tovább engedtek
volna ebben az irányban fejlődni, a közönséges írásra szorítottak.
- Folytassa!
- Egy darabig nem jelentkezett nálam egyéb, mint egy rövid ideig tartó harmadnapos hideglelés. Azután gyorsan áttértem a festőművészetre.
- A festőművészetre?
- A festőművészetre. Az anyámnak sok paradicsoma termett, s én észrevettem, hogy a paradicsomnak a falon való szétfestése által megragadó alkonyatokat produkálok. Az apám csírájában elpáholta bennem a festőművészetet is. Prózai ember volt. Azt kívánta, hogy a grammatikára fektessem összes tehetségemet.
Azonban bennem már akkor a költészet és irodalom magvai el voltak vetve. Megértettem, hogy grammatikára szükségem nincs.
Inkább a zenére szántam rá magamat. Okarinát vettem, és egész nap azt fújtam. Az okarina szépen szólt s én talán világhírű okarina-művész lettem volna, ha a gyöngytyúk-utcai lakók föl nem lázadnak ellenem.
El kellett hallgatnom, hogy azok is elhallgassanak.
Persze nem maradhattam sokáig nyugodtan. Az okarináról a lírára tértem. Csakhamar rájöttem, hogy az összes verseket elírták előlem, s én egy csipetnyi bájt sem bírtam már föltalálni, amelyet előttem meg ne énekeltek volna.
Nem maradt más hátra, mint valami korszakalkotó találmány.
Vegytani laboratóriumot rendeztem be, s mingyárt a harmadik napon rájöttem, hogy az acélnak csattanó érintkezése a kovával szikrát szül, amely taplóval felfogható.
Ebben megelőztek.
Azután föltaláltam az üvegzongorát. Ebben nem előztek meg.
De nem is tudták a hutában felfujni. Hat embernek a tüdeje pattant szét a kísérletnél s az egész országban nem tudtam olyan nagytüdejű csehet találni, aki a találmányomat sikerre fújja.
(Gyulai könnyezett. )
Mármost nem tudom, mihez fogjak. A politikai pályát lassúnak tartom, mert oda évtizedek kellenek, míg az ember annyi elvet gyűjt, hogy a magasabbra való emelkedés végett elhagyogathassa.
Hát mi legyek?
- Kritikus! - kiáltott föl örömmel Gyulai Pál.
Kedvetlenül szedtem föl a kalapomat.
Ez az úr kételkedik abban, hogy talentumos ember vagyok.
II.
A magyar kritikus
Az ember bizonyára sokszor él. A testet váltogatja életről életre, de a jellemének alapvonala mindig-mindig ugyanaz marad.
Mondjuk, hogy valamelyik mostani kritikus volt az első ember.
Már egy hónapja, hogy él. Nem tudja honnan? s nem tudja miért? de nem is kérdi. Az egy hónap alatt végigkóborlotta a Paradicsomot:
Nézett.
Tapogatott.
Szagolt.
És a fejét rázta gyakorta.
Egyszer azonban megjelenik a főangyal és szól:
- Én annak a küldötte vagyok, aki mindent alkotott. Mindenekelőtt tudni óhajtom, hogy az Úrnak remekléseit miképpen fogod föl?
Ádám vállat von.
Az angyal folytatja:
- Ime itt ez a kert: a művészetnek oly pompás alkotása, minő nem volt és nem is lesz többé ezen a világon.
Ádám habozás nélkül válaszol:
- Nem ér semmit.
- Micsoda nyilatkozat ez? - kérdi az angyal elképedve.
- Nem ér semmit! - ismétli Ádám határozottan.
- Megnéztél mindent?
- Meg.
- No és?
- Nem ér semmit.
- De kérlek, ez a kert, ez a a mérföldekre nyúló zöld csoda, ez az élő festmény, s fölötte az égnek magas kék sátora...
- Nem ér semmit!
- Az egész mindenségről mondod ezt?
- Az egészről.
- Dehát mért?
Ádám a bokor aljára mutat:
- Az a keserűlapu nem sikerült! Nem sikerült!! Nem sikerült!!!
- A keserűlapu? Nézd a fenyőfát, nézd az égbe nyúló jegenyét, ezeket az ernyős pálmákat...
- Jó, jó, de az a keserűlapu...
- Nézd a millió színben pompázó virágok sokaságát: a liliomot, a tulipánt, az azaleát, a rózsát, a szegfűt, a jázmint...
- Annak a lapunak semmi színe sincsen.
- Nézd a madarakat, e szárnyas zenészeket. Nézd a pillangókat, e szárnyas virágokat. Nézd az őzikét, a hattyút, a galambot, vagy azt a remek pejlovacskát ottan!
- Mit ér, ha ennek a lapunak ekkora otromba levele vagyon!
- Nézd: nyugoszik a nap. Tűzpompában izzik az egész égboltozat!
Ádám csak a lapura néz:
- Ki látott ekkora leveleket ilyen alacsonyra tennil Ha legalább öles volna a szára!
- Nézd a tavat, ezt a gyönyörű tükröt, virággal körülrámázva. Mostanig acéltükör volt, íme aranytükörré változott!
- De ez a keserűlapu elmaradhatott volna.
- Láttad-e a Holdat, amint az ég sötétkék térségében lebeg és szelíd világossággal árasztja el a Paradicsomot? És a csillagok ragyogó világa? Mindezt az Úr teremtette.
- Minek teremtett keserűlaput?
- Ugyan ne azt a laput nézd örökké! Hátha nem is volna!
- De van!
- Mi az a lapu az Ég és Föld temérdek remekei között?
- De ez rossz! Ez nem remek!
- És nem is rossz. És ez is remek. A bogárkák, békák, éjjeli állatok tanyája ez. Hűselő nekik délben, menedék nekik zivatarban. Márcsak az is mesteri ebben a növényben, ahogyan szívja magába a földből az életet, ahogyan lélekzik, ahogyan növekszik, ahogyan él. A te ivadékaid a jövendő évezredekben megtalálják benne az orvosságos erőt és Isten áldásaként becsülik.
Ádám e növényt epésen gázolva:
- Mégiscsak keserűlapu.