Gyöngyösi István árnyékához

Gyöngyösi István árnyékához szerző: Kis János

   Nagy Gyöngyösi, magyar költők híres atyja,
Verseidet Phoebus melly könnyen folytatja!
Bájos írásidban melly vídám ész látszik!
Elméd a Musákkal melly kényesen játszik!
Minden soraidat, o énekek fia,
Maga fűzi egybe a szép harmonia.
Örök híved leve dicső mesterséged;
Nem te kéred őtet, ő keres fel téged.
De jaj, melly más az én sorsom! melly mostoha!
Egy halandó sem tűrt annyit mint én, soha.
Én, kit midőn az ég versfaragóvá tett,
Hihető, valamelly vétkemért büntetett,
Hiába mászkálok Helicon hegyére,
Páros szókat lelni két sorok végére.
Gyakorta napestig lankaszt fáradságom,
Vakarom fejemet, körmeimet rágom,
Még is a vers, mellynek elmém olly bolondja,
Makacson a fejért feketének mondja.
Ha kezdem számlálni hazánk szép reményit,
A rendben legelül teszi "Kikirényit."
Sapphóról szólani ha az ész kivánna,
Az ő kéjeért áll "Klappanc Juliánna."
Egyszóval, akarmit akarjak írni bár,
Ez a makacs mindég mást mond mint elmém vár.
Néha semmikép sem járhatván kedvére,
Mérgemben tollamat elvetem végtére,
S átkozván azt a kis tüzet, mellyel bírok,
Százszor is esküszöm, hogy egy szót sem írok.
De csak hamar, mihelyt tartja pajkos kedve,
A csintalan mellém kerűl hízelkedve.
Tüstént akaratom ellen meggyúl szívem,
S e kötekedőnél nincs kedvesebb hívem.
Ismét fenn áll elébb lerontott oltára,
Minden készületet megteszek számára,
S felejtvén hitemnek hamis fogadását,
Sorról sorra lesem s várom sugallását.
Bár csak, bár csak Musám olly finnyás ne volna,
S minden apró szócskát úgy meg ne latolna!
Én is követhetnék akkor más irókat,
S hamarjában öszvefoldoznám a szókat.
Elkezdeném cifrán: "Ti, hazám leányi!
"A szépség tüzénél olvasztott bálványi!"
Megdicsérném Ányos zöld koszorús "fejét,"
S azt írnám, hogy "szopta szűz Minerva tejét."
Ha versem végére kerülne "Apolló,"
Elmondanám róla, hogy "tudományszóló."
"Egek, remek, csillag, szerelem, csók, ének,"
E szép szók versemben mindég zengenének,
S velek, ha bár semmit a jó értelemre
Nem néznék, s a nyelvet csigáznám kéjemre,
A hír templomába könnyen s játszva lépnék,
S Bárócyról minden borostyánt letépnék.
De oh, lassú elmém! az nem olly nyargaló,
Minden szón megbotlik, melly nem oda való,
S bár melly cifra ejtés alkudozzék velem,
Ha csupa folt lenne, nincs néki kegyelem.
Így szegény fejemnek mit van hát mit tenni?
Minden kis munkánál mártirnak kell lenni.
Húszszor is elkezdem, ezerkép formálom,
S ha négy szót leirok, hármát elsikálom.

   Sülyedjen el neve örök éjszakába,
Ki az észt először fogta illy igába,
S a szóknak versében szabván szűk korlátot,
A gyors elmének is tett elébe gátot.
Ha e gaz mesterség rám nyűgöt nem vetne,
Nálamnál boldogabb ember nem lehetne,
Evés, ivás, játszás, nevetés, tánc, ének:
Minden aggságaim csak ezek lennének.
S melly könnyen tölteném kényem kedvén élve,
Az éjszakát alva, a nappalt henyélve!
Szívemet nem dúlják dühös indulatok,
Minden vágyásimmal könnyen harcolhatok,
Nem sietek nagyok fényes udvarába,
Hogy ott a szerencse végyen gráciába,
S boldog volnék, sorsom ha irígy lélekkel
Meg nem emésztene a kínos versekkel.

   De miolta szépen kivánok vesztemre
Írni, s e gyász hagymáz mérget tölt éltemre,
Miolta egy gonosz lélek sugallását
Hallgatván, kóstoltam Hippocren forrását,
Oda van azolta éltem nyugodalma,
Éjjel nappal gyötör az irás szorgalma,
S látván e tengernek rettentő szélveszét,
Nem egyszer irígylem Rikics karcsu eszét.

Oh boldog Dongódi, szerencse gyermeke!
Kinek minden napon terem új remeke!
Igaz, hogy munkái mocskai az észnek,
S gomba módra annak dacára tenyésznek;
De mit gondol azzal termékeny Musája?
Tudja ő, hogy jót ír, mert - elkél munkája!
Mit is árt, a versben akármik légyenek,
Csak a rokon versek egykép végződjenek?
Melly boldogtalan az, mint lép síkos jégre,
Ki könyvszerzésben vágy tökéletességre!
A sovány ész könnyen játszik az írással,
Keveset vesződik a gondolkozással;
Valamit szűl, mind azt remeknek találja,
S benne magát részeg örömmel csudálja.
De a jeles elme, minthogy magasra vágy,
Nem ér célt, bár nyugtot magának ritkán hágy.
Saját magzatjához mindenkor mostoha,
Bár mindennek szép az, néki nem szép soha.
S sok, ki mindenektől csudált könyveket írt,
Megbánta, nyugalmán hogy cserélt egy kis hírt.

   Hasson meg hát, nagy szent, tisztelőd bal sorsa!
S add, legyen versének mind sava mind borsa.
Vagy, minthogy nem várhatd ezt fásult lelkétől,
Mentsd meg a verselés viszketegségétől!