Gyöngyösi István
| Gyöngyösi István szerző: Arany János |
Azon év, mely Zrínyi Miklós, a „Szigeti veszedelem” nagy költőjének erőszakos haláláról lőn emlékezetessé (1664), egyszersmind oly epikai mű első megjelentének az éve, mely, társaival együtt, sokkal nagyobb népszerűségre vala kelendő, mint a nálok hasonlíthatlanúl remekebb Zrínyiász. Olvasta-e Zrínyi a „Murányi Vénus”-t? Nem lehetetlen, mert halála minden betegség nélkül, csak november 18-án következett be, Gyöngyösi pedig a „stubnyai hévvizeken”, tehát nyári napokban, írja Vénusához az ajánló-levelet, s föltehetni, hogy a nyomtatás akkorra már kész volt, s ha egyrészről a könyvárusi közlekedés lassúsága ama korban nem könnyen repítette csak a hírt is Kassától (hol a mű megjelent) Csáktornyáig: más részről Zrínyinek mindenhová kiterjedő figyelméről föltehetni, hogy még dicsőséges harczai közt sem, annál inkább csáktornyai pihenése alatt az utolsó hetekben, nem kerülte azt ki az irodalmi új jelenség. Ha olvasta, bizonyára érdekkel fogta olvasni magát a leírt tárgyat; pártfelének, barátjának, Veselényi Ferencznek kalandos egybekelését Szécsi Máriával, mely a nélkül is minden ajkon forog vala; bizonyára nem egy helyt tapsolta meg az új költő virtuozitását, nyelv és versbeli könnyű bőségét, eleven képzelmét a festésben, rhythmusának magyar zamatját, olykor merész újításait a szólásmódokban s több ilyeket: de az egésznek alkotásáról, a cselekvényről, az egyes jellemek ábrázolásáról a „Szigeti Veszedelem” írója nem sokkal lehetett különb véleményen, mint évtizedekkel előbb (1653.) Liszti László epikai munkájáról („A mohácsi veszedelem”) vagy ugyanannak krónikás modorú, össze nem függő verselményeiről („A magyar vezérek és királyok emlékezete”), s tankölteményéről („A szerencse állhatatlansága”). Liszti, bár „Mohácsi Veszedelme” két évvel utóbb lát napvilágot, mint az „Adriai tenger Szirénája” (Zrínyi verses munkái); bár kétségtelen, hogy az utóbbinak hatása volt rá, sőt az tette talán költővé is, compositióra nézve egy csöppet sem tanult elődétől, sőt visszavitte az elbeszélést száraz krónikai tények (legfölebb bővített és kiszínezett) elsorolására, oly mértékben, hogy mint a prózai krónika-íróknál szokás vala, még földrajzot, Magyarország terjedelmes geographiáját is jónak látta előadni eposzában. Műve, úgy látszik, nem sokára feledésbe ment: már egykorúi többet tudhattak botrányos életéről, s annak következtében hóhérpallos által történt haláláról (1660), mint verseiről, melyekben, még a részletekben is, oly kevés az ihlet. Több kiadást nem ért, egészen korunkig, midőn a Nemzeti könyvtár föltámasztá halottjaiból. És ím, egy Liszti munkáinak sorsában osztozik majdnem a „Zrínyiász” is: Kazinczyig s 1817-ig várnia újabb kiadásra; míg a „Murányi Vénus” — első megjelente után — a múlt századnak csaknem minden tíz esztendejében újra meg újra nyomatik (1702, 25, 29, 39, 51, 67, 71, 75, 96), a mi kétségtelen bizonyság népszerű volta felől.
Az új költő, ki 1664-ben vetélytárs nélkül foglalta el a magyar epikai irodalom csúcsát, nem vala már ifjú. Születési éve nincs még kinyomozva; de alig néhány évvel lehetett ifjabb Zrínyinél, ki újabb felvilágosítás szerint nem 1616-ban, hanem 1618-ban született. Dugonics és utána Toldy, hozzávetőleg 1620-ra teszik a Gyöngyösiét; a miben meg is nyugodhatunk, ha figyelembe veszszük s ha áll az, hogy költőnk 1640-ben már Veselényi komornyikja, 1653-ban házas ember és (a mi bizonyos) táblabíró. De lehetett valamivel fiatalabb is, mi után nem tudjuk, hol töltötte serdülő korát, hol és meddig végezte iskoláit, s vajjon a Veselényi szolgálatába egyenesen mint komornyik vétetett-e fel, vagy e czímre csak később jutott, azelőtt apródi szolgálatot teljesítvén. Mert Gyöngyösi hosszú életkora (84 év) s legkésőbb vénségében is folytatott irodalmi és közhivatali ernyedetlen fáradozása olyan formát sejtet velünk, hogy e hosszú életből még néhány évet le kell alkudnunk, s bár maga mind munkái előszavában, mind (jegyzőkönyvileg fenmaradt) némi nyilatkozataiban emlegeti öregségét, ezt nem kell oly magasra számítanunk, mint Dugonics, elégséges adatok nélkül, teszi. A Veselényi szolgálatába kerülés, a házasság, sőt — oly pártfogó mellett mint Veselényi — a táblabíróság is megállhat, ha Gyöngyösi 5-6 évvel fiatalabb is. Így aztán első föllépte „Muránynyal” nem esik élete 44-ik — és lelépte Charikliával a 80-ik évére; sem kihalta a hosszas alispánságból a 84-dikre!
Különben Gyöngyösi benső életéről, költői fejlődéséről, magán jelleme s viszonyai felől alig tudunk többet a semminél. Nyilvános pályája leginkább az, a minek egyes mozzanatai fenmaradtak, elegendő számmal és hitelességgel arra, hogy közszolgálatai során végig tekinthessünk, de soványan arra nézve, hogy emberi valójába mélyebben bepillanthassunk. A mit e, leginkább jegyzőkönyvi adatok mutatnak, oda megy ki, hogy Gyöngyösi köztiszteletben álló nyilvános jellem volt megyéjében (Gömör), s népszerűsége, mely eleinte nem volt nagy, idővel fokonkint növekedett, már akár azért, hogy pártja (ha volt ilyen) hosszasabb ideig fenn bírta tartani uralmát, akár, hogy Gyöngyösi mindenkinek — pártkülönbség nélkül — szeretetét meg bírta nyerni. Legalább én a megyebeli közvéleménynek némi fordulatát látom Gyöngyösi javára, s talán e fordulatnak — összevetvén az életrajzi adatokat művei szellemével — valószínű magyarázatát is jól sejtem. Közpályára Gyöngyösi 1653-ban lépett, Gömörmegye táblabírájának „rendeltetvén”. Dugonics, a jegyzőkönyv után, e szót használja, mi főispáni kinevezésre mutat, a minthogy a táblabírák, egészen korunkig, rendszerint kineveztettek. Ettől fogva 1681-ig semmi nyomát nem találjuk közszolgálati működésének, vagy újabb emelkedésnek a megyei pályán, de a mondott évben kettős jelét adja bizalmának Gömör, elébb valami élelmező küldöttség tagjául Hevesbe rendelvén, (ily megbízatása azelőtt is lehetett táblabírói tiszténél fogva) azután a soproni országgyűlésre követül választván. Hogy volt a megye megelégedve Gyöngyösi követségevel? adatok hijában nem mondhatni meg, de úgy látszik, népszerűsége nem gyarapodott általa. Ugyanis a rákövetkezett tisztújító széken (1683.) a megye annyira ellenzékbe tette magát a főispánnal, b. Andrássyval, hogy az általa alispánságra kijelölt három egyént egészen mellőzte, s a maga három jelöltjéből választott e főhivatalra. Gyöngyösi a főispán jelöltjei közt volt — s bukott. — Hanem ettől fogva nőttön-nő emberünk népszerűsége. 1685-ben kétszer küldik ki; elébb Caraffához, meg valami számvetésre a katonasággal. A következő tisztújításon (1686.) elnyeri az alispánságot, melyről alig bír lemondani. Mint alispán (1687.) egyszersmind követül küldetik az országgyűlésre; 1688-ban kétszer mondott le megyei hivataláról, de csaknem erőszakkal megmarasztják; így minden évben 1693-ig, a midőn sikerül nyugalomba vonúlnia. A hét évi ahspánság után másik hetet közhivatal nélkűl tölt, de 1700-ban s attól fogva haláláig (1704.) megint ő az első alispán. Halála éve bizonyosabb mint születéseé, mert az 1704-ki jegyzőkönyv, melynek Dugonics szavait látszik fordítani, szeptember 30-áról azt mondja, hogy „Gömörvármegyének érdemes alispánja Gyöngyösi, a mult napokban vett búcsút a világtól” — s akkor helyette nem utódját választották meg, hanem hivatalánál fogva helyettesítették a másodalispánt; utódja csak e szept. 30-iki tisztújító széken választatván meg. Ha Gyöngyösi nem a mult napokban, hanem például a mult évben halt volna meg, egyszerű helyettesítés helyett azóta új választásra került volna a sor.
E szembetűnő gyarapodása Gyöngyösi népszerűségének a megyei közpályán lehet becsületes jellem, értelmi fensőbbség, tapasztaltság, hivatalos buzgalom, megnyerő viselet stb. eredménye: de lehet az is, hogy az uralkodó közvéleményben fordulat állott be Gyöngyösi javára, s fordulat ő magának is politikai színárnyalatára nézve. Nevetséges volna az akkori megyei életben oly oppositiót kersni főispáni és megyei párt közt, minő későbben kifejlődött; de azt talán föltehetjük, hogy a választok hazafisága egy nüanszszal különbözött a kinevezőkétől, s maga Gyöngyösi, mint első bukásából sejthetjük, ez utóbbi ajtón nem bírt vergődni népszerűségre. A kormányférfi Veselényit (kinek titkos hazafi törekvéseit sűrű fátyol fedte a közönséges szemek elől) a hivet híven magasztaló hű komornyik, a Murányi Vénus költője, megyei szolgálatra kinevezve, úgy látszik, eleinte nem volt kedves ember azon, bármily halvány ellenzék előtt, mely később is jelét merte adni függetlenségének, hogy elvesse a főispán jelöltjeit. De némi fordulatnak kellett beállani a költő politikai viseletében, minek kulcsát legjobban kezünkbe látszik adni egyik művének a sorsa, melynek czíme Palinodia.
E görög szó visszaéneklést jelent, megczáfolását énekben annak, a mit a költő másszor zengett; visszavonását a magasztaló vagy ócsárló költeménynek. Gyöngyösi a klasszikai (legalább latin) irodalom nagy kedvelője, bizonyosan ismerte e szónak ily értelmét, tudva és szándékosan használta így. Hiszen Horácz versei közt is fordúl elő palinodia, melyben visszavonja előbbi gúnyos bántalmait egy nő irányában. — Gyöngyösi az 1681-diki országgyűlés alkalmával egy költeményt írt volt az új nádor Esterházy Pál tiszteletére, melyben „a maga gyámoltalanságán kesergő Nympha” az az Magyarország a „kardos griff (Esterházy czímere) oltalmába folyamodik”. Akkor ezt nem nevezte palinodiának; ellenben négy sor dicsőítő latin verset írt hozzá, az Esterházy griffre, s bókoló ajánlólevelet a nádorhoz. — Nem találta-e később valósulva a „kardos griffhez” kötött reményeit? elég az hozzá, Gyöngyösi nem sietett e munka kiadásával, s midőn végre 1695-ben kinyomatta, elhagyta belőle az ajánlólevelet, el a griffet magasztaló latin verseket; el a költő saját nevét; ellenben a főczímet így változtatta: Palinódia. Prosopopoeia Hungariaé. (Vissza-éneklés. Magyarország személyesítése.)
Miért nevezte palinodiának, holott a költemény szövege ugyanaz maradt, minden lényeges változtatás nélkül? Semmi józan okot nem gondolhatni, egyebet annál, hogy megbánta e költeményt, szerette volna visszavonni egészen, de mivel kéziratban el volt terjedve, el nem nyomhatta; hogy hát mégis láttassa véleménye fordultát: a palinódia szót függeszté elébe s ajánló-levél, latin magasztalás és saját neve kihagyásával bocsátá nyilvánosságra. Talán csak személyes neheztelése volt Esterházyra; de az is valószínű, hogy e fő uraság nem igen vala népszerű a megyei közvélemény előtt, melylyel Gyöngyösi most már kézen fogva haladt, és hogy a kardos griff nem úgy kardoskodott az ország mellett, mint Gyöngyösi, mint az alsóbb nemesség, mint a megyei hazafiság várta.
E fordulat költőnk viseletében még inkább szembetűnik, ha összevetjük két fő munkáját: a „Murányi Vénust” és „Kemény Jánost”. Az első, mint láttuk, 1664-ben, az utóbbi 1693-ban jelent meg. Mindenik előbb készült, de Kemény a Vénusnál kétségkívül utóbb. Már a tárgy választásban észrevehető a különbség. Amott Veselényi, mint Ferdinánd híve s a Murányi vár elszakadása Rákóczytól; itt erdélyi dolgok, erdélyi fejedelem magasztalása. Mintha Gyöngyösi a közvélemény ama felét is meg akarná nyerni „Kemény” által, mely épen nem rajong vala a Murányi költeményben kifejezett eszmékért. E különbsége a két tárgynak határozottabban színeztetik a felfogás, jellemzés, előadás által. „Murány” hősét amaz erénynyel ragyogtatja költőnk leginkább, melynek mai neve: loyalitás; maga is ez érzelemtől van áthatva. „Kemény”-ben erdélyi fejedelmet magasztal, nemcsak a Barcsay ellen pártütő főhőst, hanem a második Rákóczy Györgyöt is. A murányi költemény egyenesen kárhoztatja a Rákóczyhoz szító magyarságot, azon első Rákóczyhoz, kitől a „békesség teherbe esik s tőle nem reméllett háború születik, Ferdinándra s reánk hada készíttetik”. . . mire aztán: „felzendűl a föld, s pártütések esnek, királyához marad hűsége kevésnek, Rákóczy György mellé Erdélybe repdesnek” — minek eredménye az, hogy „végtére országunk maradt kis rongya is tékozlatik” — úgy hogy a költő feljajdúl: „veszni tért kis hazánk, forgott mely sok kockán!” — és erős invectivában tör ki a magyarok ellen:
Oh! a régiektől elfajúlt nemzetség! |
Ellenben: „igaz királyunknak alig volt oly híve, mint a Veselényi tökéletes szíve” stb. Ugyane Rákóczynak a fiát „Kemény”-ben, nem számítva azon magasztalásokat, melyek a költő által egy hírmondó szájába adatnak s hol többi közt így dicsérteti a fejedelmet:
...mint Turnusnak, olyan keménysége; |
nagy szívnek mondja, mely „ég a szép dicsőség lángjával; Hectorként küszködni nem szűn bajnokával” s midőn elesik:
Megfesti a földet kiontott vérével, |
Igaz, hogy mindez a Rákóczy, mind Kemény, török ellen csatáznak, az utóbbi épen német segélylyel s így azt lehetne mondani, hogy költőnket régi szimpátiái vezérlik e két fejedelem magasztalásában: de nem lehet észre nem venni, hogy az irónia, mely a „Murányi Vénus”-ban az erdélyi párt ellen volt irányozva, itt a német hadak ellen fordul s Kemény bukása leginkább ez utóbbiak megbízhatlanságának tulajdoníttatik. Leírja ugyan pompásan Montecuculi hadait a mustrán, szép sereg, jól fegyverzett, jól fegyelmezett, de mindjárt utánna veti gúnynyal:
Immár is madarát a győzedelemnek, |
A mint hogy a következés meg is mutatja. Keményt a segítő hadakba vetett bizodalma jégre viszi; Montecuculi húzza, halasztja, kerüli az ütközetet, vagy mint a költő nyilvános sarcasmussal kifejezi:
A nagy Fábiusnak talán példájával, |
Mondám, hogy az irónia Murányban az erdélyi Párt ellen nyilatkozik. Szécsi Éva, Illyésházy Gáborné, Mária nővére, együtt lakik a várban s ennek kulcsa, férje és Rákóczy nevében, őnála áll. Gyöngyösi nem tartja magát vissza némi gúnyos czélzásoktól az Éva és férje rovására s a komikum is, melylyel a vár bevételét fűszerezni akarja, az ő rovásukra történik. Hű porkolábjuk csúnyán és bűnösen viseli magát Veselényi előtt, midőn ez ráijeszt; Éva „öregasszonya” pedig, mikor álmából fölverve a vár kulcsát akarják vele elhozatni, nem tudja felölteni zavarjában köntösét, úgy szaladgál sokáig „sokaknak láttára”. — Ellenkezőleg Keményben, ama fabiusi hadak, Magyarországra
...mikor bejönnek merő Achillesek, |
Mert:
Ha a magyar égből sokat bévehetnek, |
Nem szaporítom az idézetek számát, mert ennyi is elég feltűntetni a különböző szellemet, mely Gyöngyösinek korábbi és későbbi művén elömlik. Azt azonban épen nem állítom, hogy költőnk egész lélekkel az erdélyi párthoz csatlakozott. Ha egyéb nem, az a fennmaradott adat is megczáfolna ebben hogy fia, Gábor, épen a Rákóczy Ferenc zendülésekor veszti el megyei jegyzői hivatalát; meg a költőnek Koháry Istvánhoz intézett ajánló-levele is, melyben (ne feledjük: kinek ír) a Tököli felkelést kárhoztatva emlegeti. Azt sem állítom, hogy feszűlt lábon állott volna a főispánnal, Andrássyval, kinek még 1700-ban is bemutatja hódolatát egyik ajánló levele által. Gyöngyösit én ama hazafiakhoz számítom, kik az alkotmány érdekében reménynyel néztek az erdélyi ellentállásra, a nélkül, hogy csatlakoznának a mozgalomhoz. És egy Lobkovitz-Caraffa világban mi is lehetett volna egyéb?
Így, a fenlevő kevés adat s önmunkái után megkísértve némi fogalmat nyújtani Gyöngyösi jel'e' mérői a kőz irányában: áttérhetünk magán életére s viszonyaira, bár e tekintetben még kevesebb adat áll rendelkezésünk alatt. — Vallására nézve Gyöngyösit római kathohkusnak bizonyítja egyik munkája: a „Rózsakoszorú”. De türelmetlenségnek semmi jele munkáiban, még annyi se, mennyit a türelmes, felvilágosodott, az üldözést nyiltan kárhoztató Zrínyi nagy műve rúgói közé felvett. Nála ugyanis Isten a magyar népet többi közt azért ostorozza a török által, mert „gyönyörködnek különb-különb vallásoknak” — Gyöngyösinél még ennyi jelét sem találtam a felekezetességnek s munkáiban — az egy Rózsakoszorút kivéve — átalán kevés a vallási vonatkozás.
Pártfogói s az általa tisztelt egyének irányában, mint ajánló leveleiből s munkáiból kitetszik, a kor szokása szerint, épen nem fukar a tömjénezésben, sőt áradoz a magasztalástól. De azt is ismételve kimondja, hogy a születés maga nem érdem, sőt mint Palinódiája esetéből láttuk, ki is merte olykor mutatni neheztelését a magasrangúak ellen. Így jelleme szolgainak nem mondható.
Nemesi osztályból származtat mind kora ifjontan veselényí szolgálatába fölvétele, mind megyei hivatalai, mind birtoka és birtokképessége eléggé mutatják. Szécsi Máriától ajándokul kapott egy Babaluska nevű falut és azt bírta 1659-ig, a midőn Koháry István (a költő) kiváltotta tőle 1200 forinton. Az egész eljárás úgy történt vele, mint nemesi birtokkal. Házai voltak, mint előbeszédei s ajánló levelei költéből kitetszik, Csetneken, Krasznahorkaaralján és (Toldy szerint) Ochtinán, melyek közűl az utolsót és az elsőnek helyét ma is kegyelettel mutogatják az ottlakók. Neje Békényi Zsófia, hihetőleg pelsőczi (mindenesetre gömöri) birtokosnő, mivel ottan ügyvédeket vall. Házasságát költőnknek Dugonics, nem tudom, mi alapon, teszi épen 1653-ra, mivel forrást nem nevez. Egy fia említtetik csupán: a föntebbi Gábor, de házasságuk több gyermekkel volt megáldva, mert már „Vénusát” nagyobb részint „úton, s sok értetlen csöcsömők[1] kiáltásával zajgásokkor” írta, kik közűl a nagy rész életben is maradt, mert Andrássy főispánnak (a Charikliához írt ajánló levelében, 1700) úri jóakaratába ajánlja „gyermekeit” is. E szerint, úgy látszik, patriarchális családi életet élt az agg költő; bár hivatala és beteges állapota, melyről panaszkodik, gyakori nyugtalanságot szerze neki. Már Vénusát, mint fönebb érintők, „nagyobb részént úton” írta, a „stubnyai hévvizen” fejezte be, hihetően nem puszta mulatságból, hanem egészségi szempontból időzvén ott. Koháryhoz intézett ajánló levelében (1690) „a munkát gyengén győző egészségtelen öregségét” említi, az Aporhoz adottban (1693) „tántorgó öregséget” alkalmaz magára egy latin idézetből s ugyanott alább „törődött öregségével menti magát.
De mindez, a mint föntebb mondám, akkor is megállhat, ha Gyöngyösit 4-5 évvel fiatalabbnak veszszük. Nem áll pedig ennek ellent Dugonics azon számítása, hogy Gyöngyösi 1640-ben lett Veselényi komornyikja — s hogy így, akkorra iskoláit végezve, legalább 20 évesnek kellett lennie. Mert Dugonics azt, hogy költőnk ép a mondott évben került a füleki kapitány szolgálatába, csak állítja vagy fölteszi, de nem bizonyítja semmivel. Mondja ugyan: „valamit Gyöngyösi Istvánról írásba foglalok, mindazoknak alapja lészen azon jegyzőkönyv” — (t. i., a melyet Szathmáry K. Miklós alispántól, Gömörmegye protocoluma kivonatául kapott), de ép e vallomása bizonyítja, hogy arra nézve, mikor kezdődik Gyöngyösi szolgálata Veselényinél, semmi adata nem volt, miután képtelenség, hogy Gömörmegye jegyzőkönyvbe vette volna azt, hogy a füleki (különben is nógrádbeli) vár kapitánya kit fogad komornyikjául. Maga Gyöngyösi, a Murányi Vénus címlapján, időmeghatározás nélkül nevezi magát ő nagyságok komornyikjának; tehát annyi bizonyos csak, hogy Veselényi és Szécsi Mária házasságuk után, azaz 1644 után, viselte e bizalmas hivatalt. Ott volt-e már a megénekelt kaland idején vagy azelőtt is — és micsoda minőségben Veselényinél: az Gyöngyösink írásiból ki nem tetszik s Dugonics semmi adattal nem bizonyítja. Házasságára nézve is, melyet Dugonics 1653-ra tesz, csak annyit látok igazolva, hogy 1659-ben már házas ember, akkor történvén a föntebb érintett ügyvédi vallomás, a jegyzőkönyv szerint. Mindazáltal Dugonics hozzávetését a házasság évére nézve megállhatónak tartom, a „Murányi Vénus”-ból vett okokkal, melynek immár keletkezési idejét akarom vizsgálni.
Gyöngyösi e költeményt nem írta mindjárt a megénekelt esemény után. Sőt annyi idő jött közbe, hogy megfeledhette annak évét, 1646-ra tévén, ami világosan 1644-ben történt. E feledékenység arra is mutat, hogy nehezen volt költőnk akkor még Veselényi oldalánál: csak később, másoktól hallotta elbeszélni. Ha maga részt vesz, ha saját élményeihez köti annak emlékezetét: hogyan vét vala el két egész esztendőt? — De nem is írta kevéssel a kiadás előtt (1664), mert czímlapján megjegyzi: „melyet írt volt... mostan pedig, újabb megjobbitásával a verseknek, kibocsáttatott és nyomtattatott”). Továbbá nem írta egy huzomban s rövid idő alatt, mert szintén maga szavai ezek: „addig toldozgattam sokszor félbenszakasztott munkámat, hogy sokára még is újonnan felvett pennámmal a dolgon végig ballagtam”. Oly időszakra kell tehát tennünk, mely mind a leírt kaland, mind a kiadás évétől távolacska esik: legalkalmasabban 1653-59 közé. S íme, talál: egyfelől az, hogy Zrínyi és Liszti megjelent munkáinak (1651, 1653) hatása buzdította a megkezdésre, másfelől az, hogy „sok értetlen csöcsömők” zajgása közt folytatta és végezte be költeményét.
Mert épen 53-tól 59-ig szaporodhattak leginkább az „értetlen csöcsömők”.[2]
Ha Zrínyi példája ösztönözte a „Murányi Vénus” szerzőjét költői művek írására: fájdalom! az alkotásban s mindabban, a mi fő, sokkal inkább Liszti krónikás modorát követte. Zrínyi alkotó nagy erejével, Gyöngyösi nyelv-rhythmusbeli bájával, megteremhetett volna a magyar epósz, már két századdal ezelőtt, a minek Gyöngyösi behízelgő és népszerű külsőségei mellett, kiszámíthatlan eredményei lehettek volna az elbeszélő költészet fejlemére a múlt század folytán s a belforma iránti érzék gyarapítására. Mert nem kell hinni, hogy az oly magas költői tulajdonok iránt is, minő az alkotás egysége, formabeli telje és kerekded volta, csak néhány művészi léleknek volna fogékonysága: benne van ez az emberi természet alapjában, mint a köznép meséi, mondái, balladái bizonyítják. S ha Gyöngyösi ép annyi erővel, bájjal, könnyűséggel és magyar ízzel a külső előadásban, a benső alkotás nagyobb tökélyét, a mese és cselekvény fejlődetes kerekségét, a jellemek határozottabb és egyéniebb rajzát párosítja: nem tudom elhinni, hogy ezáltal művei kevésbbé lettek volna népszerűek.
A mint hogy Zrínyi kapósságának sem e tulajdonok voltak ártalmára, hanem a többnyire zord, rhythmustalan külső s a nyelv szabatos összeforgatása, mely sok helyütt egész a magyartalanságig ment.
Gyöngyösi a compositióban nem vitte tovább az események némi csoportosításánál (Gruppierung). Hogy nyersen és pusztán a történt dolgokat adta volna, mint Tinódi, történeti rendben: nem lehet mondani. Volt neki bizonyos terve az összeállításban. Csakhogy ez még távol esik a költőileg kerek és egységes munka tervétől. Munkáinak egyes részei egy-egy ily eseménycsoportot képeznek. Így a „Murányi Vénus”-ban az I. rész körül csoportoz, miként gyúllad Veselényi szerelemre a még nem látott Szécsi Mária iránt. A II. rész e szerelmet kölcsönösen teljességre érleli. A III. rész az eredményt adja elé: Murány várnak Veselényi kezére játszását. „Kemény”-ben, az I. könyv a hős (Kemény János) szerelmét Lónyai Annával, az eljegyzésig; a II. könyv tatár fogságát, melyből leginkább jegyese áldozatkészsége által szabadul ki; a III. könyv egyéb viselt dolgait, fejedelemségét, halálát a csatatéren.
Költői érdeket az alkotásnak nemcsak az elbeszéléstől idegen, mythologiai vagy történeti epizódok, úgy a hogy beillesztése, hanem (péld. Murányban) az által is igyekezett adni, hogy hőse kedvéért mozgásba teszi az Olymp isteneit. Hősei és a velők viszonyban lévő személyek szájába beszédeket ad, közöttük levelezést költ; melyek ugyan mind Gyöngyösiéi, s az érzelmeket, indulatokat nem tudják egyéníteni, se drámailag fokozni: de általánosságben olykor jól festik. Jellemalakjai csak külsőségekben különböznek egymástól, de bensőleg ugyanazok; például a szerelmes Veselényinek szakasztott mássa a szerelmes Kemény. Azaz mindkettőben Gyöngyösi előhordja, a mi szépet tud mondani a szerelemről s olykor, azok nevében bizonyos lírai hangulatba játssza magát, mely nincs hév, áradat, bensőség nélkül és könnyen ragadja magával az olvasót. E lyrai ömlés az leginkább (bár sokszor helyén kívül használva, túlságig víve, avagy oda nem illő dissonantiákkal zavarva), a mi Gyöngyösit, kortársai szemében költővé s kedvenczczé tette; nem, mint sokan tartják, pusztán külső leírásai, mythologiából vett képei s idézetei, meg a nyelvnek, verselésnek bája s magyaros zamatja. S meg kell vallanunk, Gyöngyösi, bármily gyönge mint elbeszélő: ebben az egyben, t. i. alanyi hévömlésben — ma is valódi költő. Egyes emotióit bátran tehetni Balassa Bálint egy-egy darabja mellé, sőt az újabb nyelv, nagyobb előadási ügyesség által föléjök is. Gyöngyösi nem volt a gépi technika embere (hiszen a fődolgokban nem is értett hozzá), sem a száraz tudományé: ő lelkesedik írása közben; színt, életet ád a szónak, szárnyat fűz a gondolatnak és sokszor repül jóval magasabban a közönségesnél, noha tapasztalás után, mindig féltenünk kell a lepottyanástól.
E melegség, könnyen hangolhatóság, teszi lényegét Gyöngyösi költészetének s ez fejti meg úgy erényeit, mint hibáit. Szeme, a hevülés jobb ólaiban, ragyog s megélésül a természet jelenségei iránt, szavai képekké válnak, ajakán árad a rhythmus, nyelve új fordulatokkal, szokatlan, de mégis jó magyar kifejezésekkel terhesül meg s az esetleg tollába ötlött tárgyon egy nadály szívósságával csügg s addig ott nem hagyja, míg minden oldalról ki nem facsarta, mint a czitromot. Ezek művészi rendező elme kormánya alatt jó tulajdonok, de Gyöngyösinél ép e kormány hiányzott leginkább.
Mondám; az esetleg tollába ötlött tárgyon. Mert Gyöngyösi alkotásának egyik idomtalan kinövése épen abban áll, hogy egy-egy tárgyat, egy-egy képet vagy gondolatot, mely elbeszélése folyamán esetleg előbukkan, megragad és mintha iskolában feladott thema volna, ír róla, bőven, a mennyit tud; már a mikép a tárgy s egyéni hangulata hozza magával: vagy puszta elmélkedést vagy színezett descriptiót vagy más oly költeményt, mely mint egy különálló, az egészhez alig kapcsolt rész, akasztja meg az elbeszélést. S ilyenkor többnyire kitesz magáért, belehevül a magának feladott themába, s nem tágít, míg ki nem fárasztja magát is, az olvasót is. Eposzait ily témák csoportjára lehetne elosztani. Például a „Murány”-ban (apróbb kitéréseket mellőzve) mindjárt elől 1. kívántatik a hír leírása. 2. Szózat a pártoskodás ellen. 3, A szerelem leírása, példákkal. 4. írassék le Cupido lakása, stb. „Kemény”ben: 1. kívántatik hős levél (heroida): „Lónyai Anna levelet ír tatárfogságban sínlő jegyesének, Kemény Jánosnak”. 2. írassék echós vers: „A búslakodó keményt vigasztalja a Viszhang” stb. Elmélkedések, leírások és több efféle, minden nagyobb elbeszélő költeményben fordulnak elő, de sehol oly gyakran s annyira csupán magukért, csupán ad vocem! illesztve be, mint Gyöngyösinél.
Ez előszeretete ily themák, ily kitérések iránt annyira uralkodik Gyöngyösin, hogy képes érette a felvett hangulatot megszakítani. Csak egy példát hozok erre. Midőn Veselényi kevesed magával be akar lopódzni az ellenséges Murányba, egyik hadnagya útközben le akarja beszélni a nyaktörő vállalatról. Veselényi „mord tekintettel” — „dorgálja” gyávát, de egyszersmind alkalmat vesz, ily hangulatban, elmesélni neki a Páris ítéletét, eleitől végig, hogy megbizonyítsa: kitartás kell a szerelemhez.
Ily modor aztán könnyűvé, de egyszersmind léhává teszi nála a jellemzést. Ő nem gondolja át jellemeit, eleitől fogva végig s nem látszik törődni azzal, hogy cselekvéseikben következetesek maradnak-e vagy sem. ő a történteket adja egymásután, csak arra ügyel, hogy minden beálló fordulatnál az olvasót előkészítse a változásra, vagy hőse ilyen vagy amolyan viseletét reflexiókkal, példákkal stb. igazolja. Itt aztán bezzeg hasznát veszi amaz ügyességnek: themaszerű feladványaira bőven, a tárgy minden oldalát ürgetve-forgatva, megfelelni. Például: ha Kemény János nem mer szembeszállni az ellenség túlerejével s annálfogva húzza-halasztja az ütközetet: költőnk előáll és elmélkedik arról, mily szükséges hadvezérben az óvatosság; ha ellenben vakon neki megy a bizonyos veszélynek: akkor a hősi bátorságról a hazaérti önfeláldozásról, az élet megvetéséről tart magasztaló beszédet. Így hősei soha nem jöhetnek oly következetlen helyzetbe, hogy Gyöngyösinek bő készlete ne volna mentségökre vagy tettök magasztalására, miután ritka oly vétség, melyet bizonyos szempontból mint erényt ne lehetne magasztalni. Hogy ily módon a valódi jellemzés porba esik, mondanom sem kell.
Alkotás, jellemrajz dolgában nem sok tehát az a mi dicséretest mondhatnánk Gyöngyösiről, kivált oly előpélda után, mint a „Szigeti Veszedelem”. Nem is érne e czélra semmit, elmondani kivonatban két fő műve: a „Murány” és „Kemény János” meséjét, mert ezekben, mint föntebb előadám, legfeljebb némi csoportítása van az (igaz vagy költött) eseményeknek s nem sajátképeni compositió. De itt-ott a jellemzés mutat egy-egy vonást fel, mi előttem azt bizonyítja, hogy Gyöngyösi, ha idefordítá vala figyelmét, ha a jellemrajzolást tanulmány tárgyává teszi, ha nagyobb gonddal dolgozik e tekintetben, szerencsésen tudott volna jellemezni. Hogy példákat említsek, Veselényi gyöngéd udvariasságát hozom fel, midőn kedvesét palástjára ülteti le, mert a „sűrű köd hullatván harmatot, megnedvesítette a szép pázsit hantot” — és oly igazi, oly a helyzetből fakadó szavakkal mondja neki:
Boldog az az óra, melyben láthattalak! |
mely vonással szépen egyezik később ama lovagiasság, a mint a vár titkos elfoglalása által meglepett és megijedt Évát, Mária testvérét, bátorítja és vigasztalja, úgy hogy e két vonással tökéletesen elénk állítja Veselényit, mint lovagias férfiút. Az a kár, hogy efféle vonások gyéren s mintegy a költő öntudatán kívül fordulnak elő s tán egyrészt anecdotaszerűek, mint az a másik, melyet Gyöngyösi minden scrupulus nélkül elmond, nem gondolva vele, hogyan illik „Venusa” bájaihoz s micsoda nem szép képzeteket költ fel általa: tudniillik, hogy Murányban vérhas uralkodván, Mária e betegségben szenvedőnek tetteti magát s orvosszereket kér Évától, hogy elámítsa szerelmi kínjának valódi oka iránt.
Gyöngyösi nem írta e munkát hőskölteményi praetensióval. Noha a Murány kezdete, az istenek tanácsa, a Veselényi szerelmét fölgerjesztő s czélra vezető hatalmak ez állításomat megczáfolni látszanak; noha Keményben sok a harczias részlet, a hadak leírása és ütközetek rajza; mégis azt mondom, hogy a költő előtt nem lebegett egy Virgil-féle epopoeia, hanem legföljebb ovidiusi elbeszélés. Zrínyi a fönségre irányzott művével; Gyöngyösi csak a kellemre. Már választott tárgya: mindig és mindenütt a szerelem: eléggé bizonyítja állításomat. Gyöngyösi a szerelem költője. Murányban ez a mozgató hatalom; Kemény Jánosban ez foglal el legnagyobb részt. Amaz ókori regény, a Chariklia, melyet Gyöngyösi már aggkorában nem röstelt átdolgozni, ezen fordúl le; tankölteménye a Cupido, szerelmi csáb gyógyszere akar lenni, de maga is oly csábos gyógyszer, hogy a költő jónak látta művét kéziratban megtisztogatni utólag. Ha a „Daedalus temploma” övé, ebben Ariadne, de kivált Pasiphaë szerelme túlságosan is mellettem bizonyít: úgy hogy méltó vezekléssel fordítja a költő a „Rózsakoszorú”-ban földi szerelmeit amaz égire, a szűz anyához s kereszten függő istenséghez. — Ne keressünk hát Gyöngyösi műveiben egy oly magasabb világeszmét, a minő „Sziget Ostromá”-nak alapul van vetve; az ő elbeszélései nem léledzenek oly magasra.
Toldy a magyar verses regény kezdőjét (vagy folytatóját) látja benne. Méltán, ha választott tárgyait, ha a mozgató alapeszmét tekintjük, mely nem más, mint a szerelem. De kevéssé érdemlik a regény nevet, ha a compositiót nézzük, mely nem tud kikerekedni s a jellemzést, mely nagyon hiányos. Az utóbbi nem is volt erős oldala a régi regényeknek; de a szerkezet némi szövevénye — bonyolódás, kifejlés — mindig megvolt, mióta regényes műveket írnak: a régi görögök ilynemű kísérleteiben úgy, valamint a középkoriakban, melyek XVl-ik századbeli magyar átdolgozásait költőnk ismerte. Ezeket akarta-e utánozni? Nem hiszem, mert akkor nem választ oly tárgyakat, oly események leírását, hol a szabad költés annyira meg van szorítva, mint akár a Vénusban, akár Keményben. Mindenik egykorú esemény: tudja, hallja, beszéli minden ember, a költő nem ferdíthet semmit, szemtanúk czáfolnák meg. Így is van dolga a hitetlenekkel; „Az olvasóhoz” (Keménye elé készült előszavában) váltig mentegeti vagy igazolja magát költeményes dolgok belé vegyítése miatt. „A poesist is követtem — úgymond — ezen verses históriácskámnak (Kemény) dispositiójában, azért szaporítottam azt holmi régi fabulás dolgoknak, hasonlatosságoknak és más efféle leleményes toldalékoknak közbevetésével, a kik nélkül a história és abban levő dolgok valósága végben mehetett volna ugyan, mindazáltal azoknak nagyobb ékességére és kedvesebb voltára nézve inkább tetszett azt az említett dolgokkal megszínlenem, mint azok nélkül. Tinódy Sebestyén módjára csupán csak a dolog valóságát fejeztem ki, a versek együgyűségével”.
Higyük el, Gyöngyösi szavára, hogy ő nem akart egyebet írni, a dolgok valóságát tekintve, mint históriát, de azt kellően megszínleni fabulákkal s ebben térni el Tinóditól. Nem hiába hivatkozik (s éppen nem gúnyosan hivatkozik) ez elődjére, ki, úgy látszik, még az ő korában is elég népszerű volt arra, hogy Gyöngyösi egy részben követőjének vallja magát. És követte nemcsak abban, hogy a dolgok „valóságát” a „versek együgyűségével” (azaz költői átalakítás nélkül) fejezte ki, hanem abban is, mi egyik főoka volt Tinódi kelendőségének, hogy magával egykorú eseményeket ragadott meg, olyat, a mi úgyszólva napi tárgy volt, mely frissen él vala meg az emlékezetben s mely a korbelieket leginkább érdekelte. Ilyen volt a murányi kaland; ilyenek az erdélyi hős viszontagságai. Nem annyira regény tehát, a mit költőnk ír, mint novella (új esemény) a szónak első, eredeti értelmében.
Tinódi modora felfrissítve, „megszínelve” — a régi s az új, — a hagyományos alap és az egyéni szabad működés: íme másik titka Gyöngyösi népszerűségének. Zrínyi úgyszólva szakít a multtal, a magyar költészet multjával; a verses históriáktól egy hatalmas ugrással az epopoeia csúcsára szökik, a rhythmus megszokott kellemét a gondolat merész fönsége váltja fel, mely körül a századokon át bizonyos költői formába verődött nyelv töredékei úgy hevernek, mint titáni kézzel összehányt szikladarabok. Gyöngyösi magába szedi a hagyományt, vérévé teszi, áthasonítja; az egykorú olvasó feltalálja benne mindazt, a mi elődeiben tetszik és még valamit, mely a költő egyéni sajátja; régit és újat: a hűséget ahhoz, a szabadságot ebben. Külön népiesről még szó sincs: a mi nemzeti, az népi is; az elemet költőnk úgy olvasztja magába, hogy sehol meg nem látszik a forradás; még ahol tudós költőnek mondaná is valaki, hol klasszikai tudományát tálalja föl: ott is érezzük amaz elem lüktetését.
Zrínyi megelőzte korát, de nem hatott rá; Gyöngyösi megtalálta a magáét és előbbvitte.
Miben?...
Könnyű ezt kérdeni, most, mikor ránk nézve mindkettő, Zrínyi és Gyöngyösi, avúlt régiség, azon különbséggel, hogy a mi ez utóbbinak erős oldala volt, az már rég beolvadt nyelvbe és irodalomba, többé nem tekintjük mint az övét, hanem mint közös mindnyájunk sajátját; míg az első még egyre ott áll zordon fenségében; arra nézve, mi benne jeles, nagyszerű: nem követve, meg nem haladva, utói nem érve senkitől.
Gyöngyösi jó tulajdonit megette az idő, hanem gyarapodott is belőlök; ez volt sorsa. Mívelő szellem volt, tovább egy századnál, épen a kor embere, szükséges lánczszem a fejlődésben. Ne sajnáljuk tőle népszerűségét.
Ama kérdésre annál bajosabb megfelelni, mert röviden nem, csak nagy részletességgel lehetne, a mi e vázlatnak messzi meghaladná határait. Mindazáltal teszünk egy kísérletet röviddé vonni össze észleleteink eredményét Gyöngyösiről.
Föntebb kijelöltük a szempontot, melyből tekintve Gyöngyösi ma is — költő. Ez ama hév áradat, maga az író kedélyében, melyet ép ezért alanyinak neveztünk. Most kiegészítem: Gyöngyösi alapjában lyrai költő volt. Ezt tudtomra még nem mondotta ki senki: de aligha nem érezte akárhány olvasója. Benne az eposzi tulajdonok sokkal alantabbi rendűek, hogysem őt kiválóan epicusnak ismerhetnők. Alkotni, jellemzeni nem tud, csupán a leírásokra van éles szeme.
Ellenben lyrai oldalát tárgyának mindig megragadja, objektív csak annyiban, hogy mást beszéltet. Ilyenkor igazi elemében látjuk: legszebb helyei ezek. Dallá olvad az elbeszélés, a párbeszéd hősei ajkán. Maga is érzi, sőt egyhelyt kimondja ezt. Mikor Veselényi szemben van Máriával, a helyett, hogy a szerelem tördelt szavait adná szájába költőnk s tárgyilag beszéltetné őket, így ír:
Le se veszi szemét szép ábrázatjárúl, |
Méltán mondja, hogy ének; mert ez nem beszéd, hanem dal. És így dalolnak Gyöngyösi személyei, szóval és írásban; így ő maga, mihelyt fölmelegül. Természetes aztán, hogy e lyrai lendülésben kevesebb a tárgyilag jellemző, mint az általános emberi. A szerelmes beszéd olyanná válik, melyet minden szerelmes elmondhat: ez épen lyrai jellem. (V. ö. Veselényi levelezését, beszélgetéseit Máriával, Keményét Annával, az echóval; Anna heroidját stb.)
Gyöngyösi e szerint, a megénekelt tények újdonsága, kalandossága, történeti hűsége által gerjesztett érdeken kívül úgy hatott korára, mint lyrai költő. Az általános érzelemnek adott alanyi kifejezést, oly melegen, mint előtte kevés, oly hangzatos formákban, mint előtte senki. Midőn tulajdonkép az irodalomban lyrai költés alig, — mondhatni nem is volt: ő elbeszélés álarczában a lyra hiányát pótolta. Tovább egy századnál — másfelet is mondhatnánk — majdnem egyedül ő volt az, kinek műveiben szépanyáink s déd-ükeink az általános emberinek lyrai kifejezését feltalálták. Nem csoda, ha népszerű volt.
E sark-tulajdonához járul, mint szintén elmondani, éles szeme a leírásokban. E kettő: lyraiság és descriptióra nagy hajlam s tehetség, nem zárja ki egymást. Hiszen Byron ép ezekben bámultatik. Gyöngyösi leírásaiból, noha az idézet máris sokra megy, nem állhatjuk meg, hogy fel ne hozzuk a kovácsok descriptióját, kik a tatár fogságban Keményt megvasalják. Már a régiek csodálták e helyet s Dugonics, Gyöngyösinek utolsó kiadója (1796) nem győzi magasztalni: íme, az elevenebb rész:
Hatan állnak elő kovácsok számából. |
mikor aztán az öt darabból álló vas kész:
Suhog rajtok a víz, melylyel megöntötték, |
Messze vinne példákkal mutatni meg Gyöngyösi érdemeit a költői szólam, nyelv, a rhythmus és rím emelése körül. Mindezekben ő hatalmas újító — de a réginek, a megszokottnak alapján. Dictiója képes, feltörekvő, közönséges dolgokat szépítve mondó, annyira, hogy néhol abba a hibába esik, melyet a preciőz szó jelöl; — mindamellett magyaros, egy-egy közmondás, népi fordulat visszásság nélkül olvad belé. Íme, vagy két sor dictióját ízleltetni. A jegygyűrűnek: „küzködnek kövei az égi tüzekkel, Dúlják azokat is ragyogó fényekkel”. — „A nap sugáritól sebesült a felhő„. — Anna arcza mikor elpirul: „O1yan mint a gyenge papirosnak teste, kinn innét is látni, ha ki mit túl feste”. — „Hamarsarkú szerencse”. — „Ezek is (Kemény és Anna) kedveknek elszakadt lánczszemét még összeköthetik”. A tatár khánnak: „Meghízott a szíve kövér prédájával”. — Midőn Anna sír: „Esőző szemével orczáját hintette”. — „Egeket ostromló szíves óhajtás”. — „Tulajdon vérének borúl bíborába” (az öngyilkos). — „Barátság nem tudó komor szegénység”. — „Tapsoló szív” (örvendő). — „Tolla vitorláját a szél hajtogatja” (süvegnek). — „Kik a napot híjják fényekkel csatára” (boglárok). — „Déllel játszó nap ragyogványi” (délibáb).”„— „Tapsol a reménység örömmel szívekben”. — „Dongnak bogarai a vad Boreásnak” stb. — Az efféle, Zrínyin kívül, szokatlan volt az akkori költészetben. Ép ily merész Gyöngyösi a mondatrészek összeforgatásában is, de Zrínyinél annyival szerencsésebb, hogy inversiói nem tetszenek magyartalannak. Volt már előtte is a költői szóforgatásnak bizonyos hagyományos útja; Gyöngyösi ez úton haladott tovább, míg Zrínyi egész önkénynyel forgatta össze a mondat részeit: (pl. „Földre megtompítván esek maga vasát”, t. i. a dárda, Zrínyinél). Maga ugyan költőnk gyenge okot mond erre egyik élőbeszédében. „Énnekem is esett úgy construálnom némely szókat, hogy a közönséges magyar beszédnek jó rendi ellen vagyon”. És tette ezt, mint ugyanott mondja: „a versek cadenciája kedveért”. De hogy ez csak olvasói felfogásához mért mentség akar lenni; hogy tudta, érezte, mire való versekben az ily eltérés a közönséges stílustól, kitetszik alább, midőn odaveti, hogy az ilyenek: „a verseket ékesíteni szokták inkább, hogy semmint valami dísztelenségére szolgálnának”.
Nyelvre nézve felölelte az egész akkori magyar nyelvet, tájszavaival s mind avval együtt, mi a régi nyelvből tudomására volt. E részben a nyelvtanuló, a költő, még most is járhat hozzá iskolába. Szókötésben, hajlításban még újított is önkényileg, mint maga bevallja. Efféléket: „vágym valamit” (valamire h.), „guzslya” (guzsalya), „ostromja” (ostromolja), önkényesen csinált. Oly szók, melyeket e század elején újítottaknak mondtak volna, őnála gyakoriak, mint: remény (-ség nélkül), hon (itthon helyett is), lak, dal stb. Ez utóbbit még Erdélyi is új szónak tartotta, a magyar népköltészetről írtában. — De az ikes igék iránti érzék már hanyatlik Gyöngyösinél.
Végre a rhythmus eleven érzéke egy akkori költőben sincs annyira kifejlődve, mint ő nála. Az úgynevezett sándorvers legmagyarabb formában nála mutatkozik. Sajátsága ennek, hogy rendszerint a közepén s végén van egy-egy nehéz ütem (taktus), a többiek, nem ugyan rendes mértékkel, de könynyen lebegnek. Gyöngyösinél már a gondolat e rnythmus szerint képződik: a kettő egy test, egy lélek elválhatlanúl. A rím kéttagúságát ő állandósította meg. s gyakran talál szép rímeket; noha többnyire a képző és ragszócskák ismétlésével is beéri.
Gyöngyösi hatása irodalmunkra oly nagy, oly tartós vala, hogy még a múlt század végén is költők egész iskolája (élén Dugonics) állt elő, mely őt vallá mesteréül. Nem akarom ez iskola ízléstelenségeit magasztalni: epicai formákban meg nem haladták, egyébben utól nem érték Gyöngyösit. De valahányszor a magyar költészet és nyelv oda jut, hogy idegen befolyástól lesz szükség menekülnie: mind annyiszor nyereséggel fordulhat vissza a néphez, s irodalomban Gyöngyösihez.
- Megjegyzés
- ↑ Toldynál: csőcselék. Dugonics sajtóhibája, így az erre épített okoskodása sem áll — jegyezte meg később Arany.
- ↑ Dugonicsnál a mű első kiadásának éve 1674. Ezt Toldy sikeresen lerontja az által, hogy akkor már se Veselényi se Szécsi Mária nem élt, s így művét Gyöngyösi nekik nem ajánlhatta. De nem történhetett-e, hogy művét az ajánlással, megküldötte rég azelőtt kéziratban nekik; s most (1674) a kéziratot, ajánló levelestűl, csak kinyomatta? Toldy sem hivatkozik az eredeti kiadásra.