Gyászmise
szerző: Krúdy Gyula
1910

A gyászmise még el sem kezdődött, amikor Madame Rose kocsijával az ósdi belvárosi templom elé megérkezett. A kövér, fekete lovak a tágas, kényelmes hintóval és az ezüsthajú, de haramia külsejű kocsis, valamint a ravasz képű, vörös hajú, piros nyakkendős inas (pepita nadrágban, lakkcipőben) félreállottak a görbe utcácskában, ahol száz esztendő óta csak templomszolgák és más egyházi emberek járnak csoszogó lépésekkel - Madame Rose fekete fátyolát megigazította, és egyedül lépett be a templomba.

Madame Rose nem tartozott azon templomjáró öreg asszonyságok közé, akik éveik múltával már csupán a templomokban és a temetéseken keresik a mulatságot és szórakozást. Madame szívesebben járt a színházi előadásokra, mint a temetésekre, habár az utolsó tíz esztendőben, midőn ismerősei, barátai és barátnői egyenkint elhagyogatták, nagyon sok alkalma lett volna a temetésekre eljárogatni. De Madame azon elvnél fogva, hogy tökéletesen elegendő, ha az ember a saját temetésén vesz részt, még akkor sem hagyta el arcképekkel, régi emlékekkel megrakott szobáit, midőn legkedvesebb barátnőjét vitte a halottaskocsi a budai hegyek közé. Csupán egy gyászszalaggal díszítette fel a barátnő arcképét, és délután szentimentálisan bólongatott karosszékéből a halott barátnő felé:

- Odaát majd találkozunk, drágám.

De ez a mostani gyászmise az ódon templomocskában valami másforma volt, mint az eddigiek. Madame Rose egyrészt kíváncsi volt a gyászmisére - amelyet egykor mondatni kívánt maga is lelke üdvösségéért -, másrészt látni akarta azokat, akik a gyászmisén megjelennek. Csak nagyon messziről, körülbelül harminc esztendő messziségéből érdekelte az a magányos, vén milliomos, akinek a lelki üdvösségéért a gyászmise tartatott. Harminc esztendő előtt volt szerencséje a Madame-nak a báróhoz, aki bár még nem föstötte olyan erősen a haját, bajuszát és arcát, mint élete utolsó éveiben, a termete is huszáros és derék volt - máris kerülte az embereket, és egy öreg inason kívül akkor nem beszélt senkivel. Madame - akkoriban még többnyire kisasszonynak szólították - legbensőbb barátnőivel gyakran tanácskozott a hegyes orrú, elvadult lelkű milliomosról, és mert Rose akkoriban már mindenkit meghódított Pest vármegyében, sőt a szomszédos megyékben is, ambícióját tüzelte a vad milliomos meghódítása. A bárónak egész utcái voltak Pesten, és hír szerint még egy pár női kesztyűt sem vásárolt életében...

Hogy és miképpen - utóvégre harmincesztendős dolgokról nehéz teljes alapossággal beszélni -, Madame megismerkedett a vad milliomossal, sőt elérte azt is, hogy néhány szót váltson vele az az ember, aki halandót meg nem szólított. Madame-ot azonban ekkor cserbenhagyta szerencséje, amelyről ismeretes volt Európa félvilági társadalmában, a vad milliomos kimenekült az ügyesen felállított hálóból. Madame még csak annyira sem jutott vele, hogy számtalan palotái közül eggyel megajándékozza. Körülbelül egy fél esztendeig hajtotta még orosz ügetőit a madame a báró sárga landauere után a kocsikorzón, a legszebb francia és angol levelek maradtak válasz nélkül, végül csupán egy tucat zsebkendőrongy maradt meg emlékül a rövid viszonyból, amelyeket a Madame dühében összetépett. A hegyes orrú magányos ember eltűnt Pestről, amikor aztán madame is lemondott arról, hogy ilyenformán jusson palotához.

Bizonyos elégtétellel, sőt azt mondhatni, megelégedettséggel foglalta el tehát helyét az első padsorban, és gyászfátyola alól csöndesen körülnézett. Fehér zsebkendőjét néha-néha szeméhez emelte, mert hallotta, hogy ez így szokás a gyászmiséken, de bévülről azon nevetett, hogy a báró, ha akarná, se szökhetne el többé előle a Kerepesi temető sírboltjából, ahol olyan magányosan fekszik, amilyen magányosan élt életében.

- De én bizony nem megyek utána - mormogta magában a Madame, és a szeme a zsebkendő mögül folyton a gyászmisés vendégeket leste.

- Vajon ki jön el megsiratni a vad milliomost? - kérdezte magában, és egyszer titokban hátra is fordult.

Apró lábak csoszogása, tipegése hallatszott a templom hajójában. Egy csomó egyenruhás árva gyermeket vezetnek unatkozó arcú apácák a templom belsejébe. E szegény gyermekeknek mindenütt ott kell lenniök, ahol valami gazdag ember meghalt. A gyerekek megállottak a padsor mellett, és a leányfélék hamarosan sugdosódni, nevetgélni kezdtek egymással. Csupán akkor hallgattak el, midőn a gyászdobok, operai üstök dobogni kezdtek odafent a kóruson, az orgona búgott, és a sekrestye ajtaján hat gyászruhás pap a templomba lépett, amelynek közepén fekete bársonnyal leborított ravatal állott. A ravatal körül viaszgyertyák lobogtak, mint madame megszámlálta, százhuszonhat gyertya égett.

Ha tudná, a vén fösvény - gondola magában -, ha tudná!

A dobok ezalatt dörögtek, mély hangú sípok megszólaltak, és Madame mindig izgatottabban kérdezte magában, hol késik az ünnepély közönsége?

A következő percben már az énekesek is megszólaltak a kórus magasságában, és a gyászos ének megborzongatta a madame idegeit.

Most viszik a vén bárót az ördögök a pokolba - gondolta magában, és a zsebkendőt elvette szemétől.

Ekkor végre új emberek érkeztek az ünnepélyre, amelyet a vén báró rendezett - az egyetlent.

Egy házmester külsejű ember jött karonfogva a feleségével, egy hatalmas asszonysággal, aki már a templom ajtajánál elkezdett jobbra-balra köszöngetni a hátulsó padokban meghúzódó ösmerősöknek. A férfiú önérzetes lépésekkel vezette az asszonyt az első padsorig, és ott meghökkenve állottak meg a gyászruhás Madame láttán. Arcukra látszott írva a kérdés, hogy ki ez az idegen hölgy itt a gyászmisén, amelyet a vén báró ötezer koronáért rendelt a palotái házmestereinek, miután más ismerősei nem voltak Pesten abban az időben?

A hatalmas asszonyság az orrát fintorgatta, a házmester erőteljesen köhintett néhányszor, aztán tüntető lenézéssel foglaltak helyet a túlsó padsorban.

Madame belülről nagyon szégyenkezett, hogy íme hívatlansága felfedeztetett, és elhatározta, hogy elégtételt vesz magának a házmesterpáron, amely folyton sugdosott, fejét csóválgatta, és őt rosszallólag nézegette.

Miután meggyőződött arról, hogy az ünnepély közönsége teljes számmal együtt van, az énekesek teli tüdőből énekelnek, a dobok pufognak, és szinte a közönség szeme láttára húzzák a vén bárót a hajánál fogva az ördögök a pokol tornáca felé, Madame Rose kinyitotta zsebkendőjét, és előbb csendesen, majd mindig hangosabban zokogni kezdett. Színésznő korából jól emlékezett még a zokogások skálájára, különben is minden nő érti a zokogás tudományát.

Mire a bárót az ördögök végképpen behúzták a pokolba, és a dobok szinte kifáradva elhallgattak, az egész publikum együtt zokogott a Madame-mal.

Rose asszony megtörölte a szemét, és méltóságteljes lépésekkel kifelé indult a templomból.

- Kezét csókolom! - mondta az előbbi büszke házmester csendesen.

- Kisztihand! - hallatszott feléje a padokból, ahol a cselédség ült.

A Madame megilletődve foglalt helyet kocsijában, és a szíve nyugodt és boldog volt.

Elégtételt adtam a vén kutyának! - gondolta magában. - Megríkattam érte azokat, akik sohasem szerették.