Gulliver
szerző: Somlyó Zoltán
Egy őszi nap setéten hullt az eső,
szomorúan Gullivert olvasám.
Az ágyamon hevertem dideregve,
kezem ott pihent az ágy zord vasán.
Kis törpék jöttek – így volt ez megírva –
és Gullivert megkötözték nagyon.
De Gulliver mosolygott nagy-vidáman
és szólott halkan: nem bánom, hagyom.
A címlapot nagy szemekkel csodáltam.
Ó, őszi eső s első bánatom.
Az óriásnak teste gúzsba kötve,
akár egy kínos, zord halálpadon.
És elgondoltam: ha e roppant ember
most hirtelen egy vidámat kacag –
ezer kis törpe hogy menekül innen
s ezer fonál egyszerre hogy szakad!…
S az őszi eső hullt, jaj, oly setéten
s jaj, oly hideg volt ágyam és szobám.
És hirtelen az egyik szögletmélyen
megállt Gulliver, szótlan, marconán.
Domború mellén feszültek a rongyok,
acélos ökle dühben reszketett.
A törpék: riadt, csipetnyi porontyok;
ha rágondolok, ma is reszketek.
Glédába álltak, szolgálatra készen
és figyelték a nyugodt óriást,
ki, ha akarja, csak a félkezével
okozhatott vón tengernyi sirást.
De nem! vigyázva felemelte őket
és hatalmas zsebébe rakta mind.
Azután szépen lefeküdt alunni
s feledni mindent: szenvedést s a kínt.
Gyerekszivem, szegény gyerekszivem, te,
az ágy vasán be meg is szenvedél.
A bölcsődön, penészes éccakákon
ott ringott már a sötét szemfedél.
S míg más gyerekek fontak gyermekláncot,
az én szivem már ráncra kapott ráncot.
Lanyhán libegtem, mint rossz gázvilág
s csak egy virágom volt: a gyászvirág.
Gulliver: én ma is kötözve fekszem
és apró törpék futnak körülem.
De én ma még nem ütök, nem verekszem,
mert sebektől nehéz az én szivem.
De szálljon el a fázó gyermekekhez
egy nehéz emlék s forró gondolat:
hogy mind-mind óriásoknak születtek,
csak elaludtak gondfelhők alatt.