Gulácsy Lajos és Liebl Ervin kiállítása

Gulácsy Lajos és Liebl Ervin kiállítása szerző: Bálint György

1936

Két halott művész munkáit láthatjuk a Nemzeti Szalonban. Gulácsy Lajosnak és Liebl Ervinnek egyetlen közös vonása volt: a pszichopatológia. Kiderül, hogy ez nagyon gyenge összekötő kapocs. Ha festményeiket összehasonlítjuk, mindenekelőtt az tűnik szembe, hogy mennyire nem lehet csak a lelki betegséggel, csak az idegállapottal megfejteni a művészek talányát. Gulácsy Lajos élete utolsó éveiben a tébolyda lakója volt. Víziói gyakran olyanok, mint a felzaklatott álmok, színei sokszor nem ebből a világból valók, arcképeinek szeméből néha a közeledő téboly páni szorongása mered felénk. Művészete mégis – éppúgy, mint Csontváryé – messze fölébe emelkedik a betegség adta érdekességnek. Zseniális festő volt – elsősorban festő és csak aztán beteg. Képeit jóval a háború előtt festette – és milyen maiak, milyen modernek. Valami csodálatos, szinte anyagtalan könnyedséget látunk tájképeiben, csoportképeiben, rajzain. Minden, amit megfest, mintha lebegne, átszellemülten és nyugtalanul. Ezt a légiességet Gulácsy tökéletes, mesteri rajztudása ellensúlyozza nagyszerűen.

Liebl Ervin képei sokkal közelebb visznek a patológia világához. Látjuk néhány régebbi rajzát: nagyszerű, élesfölényes figurákat. Aztán látjuk későbbi rajzait, eltorzult arcokat, démonian kimeredt szemeket, humortalan, sőt, kínzóan fájdalmas karikatúrákat. Később festményein és néhány szobrán már eluralkodik a betegség. Úgyszólván egy témája van: az irtózatos, leküzdhetetlen erő. Nyilván ilyen világfölötti erőnek hitte vagy akarta magát. Elvont és zavaros izomkolosszusok hullámoznak úgyszólván minden festményén. A paranoia kétségbeesett tombolása ez. Megrázóan érdekes. Milyen kár – állapítja meg a néző –, hogy a betegség legyűrte ezt a nagy tehetségű művészt, és alkotásának utolsó szakaszát teljesen kisajátította magának

Forrás

• Lásd a vitalapot!