Groteszk (Szini Gyula)
szerző: Szini Gyula
Kovács János az uzsonnai kávéjához készülődött, amelyet a szerkesztőségi szolga a kávéházból hozott föl a számára, amikor egy társa odasúgta neki:
- Te, egy elegáns hölgy keres.
- Vezesd be, kérlek, a társalgóba - kérte meg Kovács - amíg én magamra húzom a jobbik kabátomat.
Levetette a "munka-kabátját", hogy helyébe fölvegye a rendes, utcai zakóját. Kovács a szórakozott, kissé lompos emberek közé tartozott és nem vette észre, hogy öt év alatt micsoda változás esett azon a titokzatos viszonyon, amely a munkakabátja és zakója közt volt. A zakó, amelyet mindig hordott, elványadt, a munka-kabát ellenben, amelyben csak a szerkesztőségben robotolt, meglehetősen ép maradt, sőt szépségével már túlszárnyalta a másikat.
Kovácsban mindig megvolt ez a nemtörődömség az élet dolgaival szemben. Nézeteihez, elveihez makacsul ragaszkodott azzal a megható, hősies naivitással, amelyet maholnap igazán már csak szerkesztőségi műhelyekben lehet föltalálni, ahol telefoncsilingelés és életzaj közepett álmodozik egy-két hajótöröttje szép álmoknak. Úgy volt ő az élettel, amellyel minden nap szembe kellett néznie, mint mi vagyunk azokkal, akikkel napról-napra találkozunk: nem vesszük észre arcukon a változást...
A társalgóban már várt rá az elegáns hölgy, aki kissé le volt fátyolozva.
- Pintér Arvéd, nemde? - kérdezte a nő.
- Igen, az vagyok - felelte Kovács János. És nem hazudott, mert ez volt az írói álneve.
A hölgy kissé föllebbentette a fátyolát:
- Nem ismer meg? - kérdezte.
Kovács János habozott.
- Balogh Éva vagyok - mutatkozott be a nő.
Kovács meghajolt:
- Bocsánat, hogy nem emlékeztem.
- De most már eszébe jutottam? - kérdezte Balogh Éva.
- Roppant ismerős nagysád... nagyságos asszonyom arca...
- Igen, asszony vagyok - szólt közbe a nő. - De ön már nem emlékszik rám. Ez rút hálátlanság. Törje csak kissé a fejét... Volt egyszer egy nyúlánk termetű, gesztenyebarna hajú leány, akinek kék szeme valóságos tavaszi ígéret volt, de akit lelke és egyénisége ellenére férjhez kényszerítettek. Ekkor hirtelen elborult a szeme és azóta mint felhőből csak könnyek omolnak belőle. De ön, Pintér Arvéd egy napon megjelent előtte és így szólt hozzá: "Balogh Éva! a szív a legszegényebb, a legüldözöttebb és a legkegyetlenebb zsarnok. Ezerszeresen visszaveszi a vámon azt, amit elveszített a réven. Nem menekül meg előle senki. Balogh Éva, vigyázz magadra!"
Kovács János a szerző szerénységével mosolygott:
- Igazán roppant kedves, hogy nagyságos asszonyom ilyen pontosan emlékezik egy szerény mondásomra, amelyet egyik régi tárcámban alkalmaztam.
- Én ne emlékezzem? - mondta az asszony. - Hiszen én vagyok Balogh Éva.
Kovács végignézett rajta és látta, hogy a termete nyúlánk, a haja gesztenyebarna és a szeme szomorú és szelíd, mint az esőre hajló tavaszi ég.
- Nagyságos asszonyomat csakugyan Balogh Évának hívják? Érdekes véletlen.
Az asszony is végignézett rajta:
- Másmilyennek képzeltem önt - szólt Kovácshoz: - Magasabbnak, karcsúbbnak, feketébbnek, zordabbnak. Ehelyett egy középtermetű, körszakállú, kissé embonpointes úr áll előttem... De ön honnan ismer engem annyira? Hogyan emlékezik a hajam színére, legkisebb árnyalatára, a szemem nézésére, mozdulataim egyéni sajátságaira és hogyan veszi észre lelkem legkisebb rezdülését is? Magának már kellett találkoznia velem valahol, valamikor. Mondja meg, hogyan és mikor?
Kovács zavartan mosolygott és adós maradt a felelettel.
- Szerelmes volt belém, tudtomon kívül? - faggatta a hölgy.
- Talán álmaimban találkoztam önnel - felelte Kovács és körülnézett, hogy nem hallgatja-e ki senki ezt a furcsa párbeszédet.
- Ön nem is tudja, hogy milyen hatással volt ön reám - folytatta a hölgy. - Elolvastam minden sorát, minden betűjét, amit a nevével vagy sok álneve közül valamelyikkel jegyzett. Mindig újra és újra visszatért ön reám. Mindig hallottam komoly, vészjósló szavát: "Balogh Éva! vigyázz magadra!" Nem tudtam menekülni e szózat elől. Üldözött egész nap, egész éjjel. Végre leszámoltam magammal. Szót fogadtam önnek. Elváltam az uramtól.
Felindultan, remegő kézzel nyúlt a retiküljébe és kihúzott belőle néhány aktaszerűen összehajtott papiros ívet, hogy átadja Kovácsnak. Kovács hol az asszonyra nézett, hol az aktákra. Ő felsége a király nevében mind a három bírói fórum, amely házassági ügyekben illetékes, egyformán döntött, hogy Balogh Évát elválasztják férjétől, Udenusz Kázmértól.
Kovács forgatni kezdte a papiroslapokat, amelyek szemmel láthatóan remegtek a kezében. Sápadt lett, a homlokán verejtékgyöngyök ütköztek és kínos aggodalom, bűntudat szállt a szívére.
- Igazán nem értem - dadogott. - Valami csodálatos véletlen játszott itt rút szerepet. Én igazán nem sejthettem, hogy akad az országban egy Balogh Éva, aki nevére, külsejére és sorsára nézve teljesen hasonlít egy novellám hősnőjéhez. Igaz, hogy Balogh Éva sok lehet ebben az országban, gesztenyebarna haj és kék szem is akad bőven, sőt asszony, akit akarata ellenére kényszerítettek az urához, még több. De, hogy önben, nagyságos asszonyom, mindez egyesüljön, ez igazán meglepő véletlen.
- Több mint véletlen - mondta az asszony. - Ez a sors ujjmutatása. Én megfogadtam az ön tanácsát és elváltam a férjemtől. Most pedig azért vagyok itt, hogy ígéretének beváltására emlékeztessem. Ön azt mondta, hogy meg fogja mutatni az igaz utat, amelyen ezentúl haladnom kell.
Kovács elgondolkodott és szólt:
- Nagyságos asszonyom, ami tőlem telhetik, azt én megteszem. De legyünk már egyszer tisztában vele, hogy ön nagyon rosszul tette, hogy elvált a férjétől.
- De hiszen ön adta a tanácsot! - lázadt föl az asszony.
- Kedves nagyságos asszonyom - védekezett Kovács - én egyszerűen novellákat írok, mert ebből élek, de eszem ágában sem volt, hogy velük irányítsam az emberek sorsát. Az írónak az ötlet, a fordulat kedvéért néha eszébe jut olyan igazság is, amit huszonnégy órával később már nem vallana. Nagyságos asszonyom túlságosan komolyan vette azt a fatális hasonlatosságot, holott nekem nem volt más célom, minthogy írásommal mulattassak néhány embert és fölvegyem ezért a szokásos honoráriumot. Az én felelősségem tovább nem terjed.
- Így beszél ön, Pintér Arvéd? - szörnyülködött az asszony és haragtól szikrázott a szeme. - Hiszen akkor önnek minden sora hazugság!
- Úgy van, nagyságos asszonyom - szólt Kovács - engem azért fizetnek, hogy mennél szebben hazudjam. Az élet? az igazság? a valóság? Mit tudjuk mi, hogy mi az! Sem én, sem nagyságos asszonyom, sem senki a világon nem tudja, hogy mi a valóság. Elbizakodottság és gőg volna, ha azt mondanám, hogy ismerem az életet és az igazságot. Kegyetlenség és nagyképűség volna, ha embereknek tanácsokat adnék olyan dologban, amit magam sem ismerek.
- Mégis hogyan ismer engem annyira? - kérdezte az asszony - hogyan tudott annyira a lelkem mélyére látni? Hogyan tudta annyira befolyásolni az életemet?
- Eszem ágában sem volt, hogy önre gondoljak - felelte darabos őszinteséggel Kovács - sohasem láttam önt, sohasem álmodtam önről. Véletlen, hogy ön hasonlít arra a Balogh Évára, aki nincs is a világon, csak egy novellaíró fantáziájában.
- Pintér Arvéd - mondta az asszony - én jobban ismerem önt, mint saját maga. A külsejében csalódhattam, de a lelkében nem. Hiába játssza ön most a cinikust, én jól tudom, hogy kicsoda ön és hogy mit gondol magában, mélyen, rejtelmesen. Ez csak az írásaiból világlik ki. Az életben ön olyan szimpla fráter igyekszik lenni, mint a többi.
- Nagyságos asszonyom - felelte Kovács - teljesen le kell hűtenem a lelkesedését. Én nem vagyok Pintér Arvéd, ez csak az írói nevem, Kovács Jánosnak hívnak engem igazában. Szegény, robotoló ember vagyok, aki napszámba ír elbeszéléseket, mert ebből kell eltartania a családját. Nős vagyok, három gyermek atyja. Amint a marquise-nak kiadom az utasítást, hogy szíve virágját az igaz szerelem kertjében ültesse el és pontot teszek a novellám után, hazasietek és hideget vacsorázom. Néha szalámit, néha párizsit ecettel. Nem igaz, hogy ábrándjaimba merülök. Legfeljebb azon töröm a fejemet, hogy miből fogom a házbéremet elsején kifizetni.
A hölgy nyugodtan belenézett Kovács János szemébe:
- Ön jól játssza a szerepét - mondta mosolyogva. - Magára ölti a szegényes kispolgár álarcát, hogy mások észre ne vegyék az ön gőgösségét, kegyetlenségét és királyságát. De otthon, négy fal közt, amikor az asszony és a gyerekek elszunnyadtak, amikor leomolnak a papírkárpitos falak és a világ titkainak tájképe nyílik meg ön előtt, akkor gőgösen, kegyetlenül, ridegen, méltóságteljesen néz végig titokzatos és titkos királyságán. Az asszonyok, akik a novelláit délután olvasták, ilyenkor álmodnak és nem tudják, hogy álmukat ön kormányozza. Férfiak, akik nem értek rá figyelmesen olvasni és legfeljebb egy-egy mondat ragadt meg emlékezetükben, valami igazságra bukkannak, életük egy fontos elhatározását döntik el anélkül, hogy sejtenék, kinek köszönhetik ezt. Az ön felelőssége oly súlyos, olyan halálos, hogy önnek szüksége van inkognitóra, nyárspolgári lakásra, asszonyra, három gyermekre, silány fizetésre, hogy észre ne vegyék rettenetes hatalmát, különben agyonütnék az emberek.
- Az írott szó hatalma! - nevetett föl Kovács. - Ki hisz még ebben? Megfogant-e már egy igazság is, amit tollal szúrtak az emberiség fejébe? A toll hatalmával egy szempillaszőrt sem lehet helyéből kimozdítani. Ha olyan rettenetes felelősség volna a kezünkben, nem is mernénk tollat fogni. Hányszor téved az ember! Hányszor hazudik! Ha ez mind megfoganna!
- Van, akiben megfogan - vetette ellene az asszony.
- Nyugodtan mondhatom, hogy nem - felelte Kovács. - Tudj' Isten, ez a világ olyan titokzatosan van megalkotva, hogy igaz szájak és hamis próféták egyképp meddők benne. Nem ismerjük az életet, ennyi az egész. Ennélfogva nincs a hatalmunkban. Azt hiszi, nagyságos asszonyom, hogy amikor színes hazugságok, tarka önámítások rajzanak a képzeletemben, amikor az élet vizei fölött merengek és hálómba egy aranyigazság halacskáját akarom megfogni - nem villan-e át minduntalan agyamon az élet, az igazság, a valóság megszédítő fogalma? Egy pillanatig föleszmélek... hallom a tüdőm rejtett szörtyögését, látom kezemen az ér burkolt életét, a szomszéd szobában élő lények halkan szuszognak... fenn az égen csillagok... lámpám fénye megzendül és belebámulok a láng titkába... ezer valóság, tény, lét hever körülöttem örök titokként, amelybe belevész az emberi szem. Ilyenkor mindenki, aki kérkedik vele, hogy ismeri az életet, hogy vissza tudja adni a valóságot, hogy föl tudja kelteni a reális élet igazságát, olybá tűnik előttem, mint a gyermek, aki nagy, hallgatag erdőben remegve botorkál, nem találja az utat, de hangosan fütyörész, hogy saját magát meggyőzze bátorságáról.
- Lássa - szólt az asszony - ez ismét Pintér Arvéd, aki az imént beszélt és akit jól ismerek! Én nem csalódhatom önben. Ismerem az írásait és a lelkét. Voltaképp azzal a szándékkal jöttem, hogy fölajánljam önnek a kezemet. De aztán hallottam hogy nős és hogy három gyermek atyja. Ez egy kissé megmásította az elhatározásomat... Van önnek ideje?
- Az a kérdés, hogy hány óra - felelte Kovács és megnézte az óráját. - Most fél hét van. Nyolcig a szerkesztőségben kell maradnom. Fél kilencre hazavárnak vacsorára.
- Vacsora után hová szokott menni? - kérdezte a hölgy.
- Otthon maradok - felelte kurtán János.
- És mit csinál?
- Kicsit olvasok - felelte Kovács.
- És gondolkodik? - kérdezte a hölgy.
- Néha.
- És álmodozik?
- Néha - felelte János.
- Akkor a viszontlátásra... ott.
- Hol? - kérdezte Kovács János.
- Az álmában - felelte a hölgy és kezet szorított Jánossal. - A viszontlátásra...
Eltűnt.
Kovács egy ideig utána bámult. Aztán vállat vont és visszatért az íróasztalához. A kávéja már egészen hideg volt.
- Az ördög vigye el a valóságot! - szólt bosszúsan. - Őnagysága miatt itt kihűl a kávém.