Gr. B. L.-néhoz
szerző: Garay János
A lantot Isten nyújtá gyermekének,
A föld fiának, kéjül, vígaszúl:
Hogy zengzetével enyhítné az ének,
Ha rajta sors, vagy szíve kínja dúl,
Hogy örömét, ha keble meg nem bírja,
S fájdalma könnyét húrjain kisírja.
De adta még, hogy szépre, nagyra gyújtsa
Az égi szikrát, mely kehiében ég;
Érdemnek a bért koszorúzva nyújtsa,
Remegje hangját a bűn s ferdeség;
Nagynak, dicsőnek büszke hirdetője,
Korcsnak, pulyának lenne büntetője.
Oh boldog a hon, hol még szent az ének,
Hol meghallgatják a költő dalát;
Hol férfi és nő nyelvén nemzetének
Dalol szerelmet, istent és hazát.
A lant a nemzet éltető igéje;
Némulta – a halál előestéje.
Petrarca, Dante megzendíti lantját,
S hallgatva csügg rajt’ szép Itália;
Húrok közé nyúl Byron, s égi hangját
Utána zengi a tenger fia;
Ajakról ajkra száll a honfi ének,
Melyet Béranger zenge nemzetének.
Minket nem értnek Kárpátok honában,
Nem a Dunának s Tisza partjain;
A nép sanyarral harcol kunyhajában,
Nyűg és bilincs űl lelke szárnyain;
Főbb rétegekben idegen bálványnak
Hódol leánya, ifja e hazának.
S fejünk felett az élet, a kor eljár,
Áldatlanul, mint a szirtlap felett;
Virágtalan tavasz, gyümölcstelen nyár
Idő előtt ránk hozza a telet;
Mely istenségnek üdít fel hatalma,
Ha nem a szent költészet bű fuvalma?
Mi fogja összekötni e mélységet,
Mely paloták s kunyhók közt sírverem?
Szellem s anyag közt kötni szent egységet,
Ha nem a nyelv- és hazaszerelem?
Melyet magasztos szívvel zeng az ének,
A honfi keblű dalnok, nemzetének?...
E szent hit az, mely a költőt gyulasztja,
Midőn elzengi honjának dalát;
E hő remény, mely kebelét dagasztja,
Időktől óta és időkön át;
E hit miénk is, a remény reményünk,
Kik a hazának szebb jövőt igérünk.
S ha meg nem érti még a nép szavunkat,
Ha nem fogadják bé a paloták:
Lesz még idő, midőn hangos dalunkat
Visszhangozandják lelkes unokák!
A mag kikél, a szó megtestesűlend,
Hitünk – a szebb jövő – reánk derűlend.
És akkor, oh Hölgy, a dicsők sorában
Nevedre is hálát mondand a nép;
Ki az elsők közt álltál fel hazádban
Nyelvünk s hazánk védő nemtőjekép;
Ki koszorút kötöztél homlokára,
Megnyitván ajkid diadaldalára.
A győzelem kettős; miénk s tiétek –
Miénk, kik egykor magvetők valánk:
Tiétek, akik e vetést védetek,
S mint nap, sugárt hintettetek reánk,
Kik elhozátok a hon oltárára,
Mit az a hölgytől s honleánytól vára.
S ha lesz utókor, melynek szent hazája,
Melynek szent lészen nyelvén ős dala:
El ne feledje, s légyen büszke rája,
Hogy néked mind a kettő az vala.
Hogy, míg honlányaink alig valának,
Te büszkesége voltál a hazának.
Megjegyzés
szerkesztés- ↑ Angyal Dávid szerkesztő-kiadó megjegyzése: Gróf Batthyányi Lajosnéhoz van intézve a költemény. (1847.) A grófnénak ajánlotta Garay ujabb versei gyűjteményét. Forrás: Garay János válogatott költeményei, Kiadta: Angyal Dávid Remekírók képes könyvtára sorozat, Szerkesztő: Radó Antal, Lampel Róbert (Wodianer F. és Fiai) Kiadó, Budapest, 1904, 322. o.