Godiva
szerző: Alfred Tennyson, fordító: Csukássi József
VASÁRNAPI UJSÁG XIX. évf. 9.szám. Pest, 1872. március 3.

Coventryben csak a vonatra vártam;
Pinczérek és szolgák között a hídról
A három karcsu tornyon elmerengtem,
És versbe szedtem róluk e legendát: —

Nem csak mi, e kor ifjabb sarjadéki,
A tegnap emberi, kik a mulandót
Gyorsan leőröljük forgó malomként,
S fecsegve eltársalgunk erről-arról;
Nem csak mi hordjuk ám szivünkön a nép
Nehéz sorát, s veszítjük el türelmünk' —
Ha az adóval túlterhelve látjuk;
Nem — többet szenvedt, tett és több sikerrel
A nő, ki itt ezer nyárral korább' élt .
Godiva, hitvese a zordon Earlnek,
Ki itt Coventryben lakott s parancsolt;
Mert hogy nehéz adót vetett ki férje,
És az anyák a vélük jött sok apró
Gyermekkel ott versenyt rimánkodának:
,,Éhen veszünk, ha ezt is még fizetjük !"
Elment urához, s meglelé a mint ép'
Kutyáinak körében, egy magában,
A csarnok mélyét mérte, és szakálla
Két lábnyival előtte, — míg utána
Fél ölnyi hosszan úszott üstöke.

Elmonda néki mindent, és el azt, hogy:
„Az uj adó alatt meghalnak éhen!"
Mit férje furcsának talált felettébb.
És gúnyosan imigy szólt: „A kis ujjad
Sem adnád jól tudom e söpredékért!"
„Sőt kész vagyok meghálni is!" — viszonzá.
Kaczagva esküvék Péterre Pálra,
A lord, miközben kényeztetve játszik
Gyémánt függőivel szelid nejének.
„Beszélsz csak!" „Nem! nem! Tégy kísérletet hát:
Bármit kívánsz is, én szavamnak állok."


És szive — durvább Ezsau kezénél —
Fölforra ott nagy mérgesen azonnal:
„Ha végig nyargalsz meztelen a város
Utczáin, én elengedem a sarczot!'
S morogva távozott kutyáival

Midőn' magán maradt, mint hogyha déli
Szellő találkozik észak szelével:
Az érzelem ugy küzködött szivében
Egy órahosszat — míg győzött a részvét.
És hírnököt küldött alá azonnal,
És trombiták harsány zenéje mellett
A súlyos föltételt tudatta szerte;
S hogy ő azért megváltni kész a népet:
De kér mindenkit, isten szent nevére,
Hogy nyílt piaczra és utczára délig
Egy szem se nézzen, senki ki ne jőjön,
Maradjon minden csöndes otthonában.
 Závár az ajtón s ablakok betéve.

Aztán a belső öltözőbe surrant.
S kikapcsolá a fényes övszoritót
Mit férje a gróf vett emlékbe néki. —
Megállott mindenik lehelleténél,
Mint nyári éjjelen, a hold, ha félénk-
Szemérmesen fölhők közül kibukkan.
Fejét megrázva, hullámzó csigákban
Aranyló fürtje térdeig befödte.
Levetkezett nagy hirtelen, s a lépcsőn
Mint napsugár oly nesztelen suhant le
Oszloptól oszlopig — míg lenn megállott.
Lovát már ott találta, rajt' a csótár
Biborban égett, gyöngyös czimerével.

S ment, szűz szemérmességbe öltözötten,
A lég figyelt körüle, s röpke szellő
Lélegzetet venni alig merészelt.
A kastély rézcsatornázott köröndjén
A sárkányfő alápislogni látszott. -
Szép homlokát, arczát, láng-pirba vonta,
A ház őrző ebeknek böffenése,
S a patkók csattogásit hallva, minden
Csepp vér megreszketett izzó erében. —
És kétfelől a házsor vak falával!
Hát meg a furcsa és kíváncsi kúpok!

De ő azért nem csüggedett, előre
Tartott lovával, míg a város ódon
Kapúin át a pázsitos mezőnek.
Megpillantá fehér fejű virágit. —
Ott visszafordult, ( szemérme volt ruhája!)
És ím' egy aljas lelkü gaz suhancz — az
Utókor közmondásos szennyalakja —
Egy kis lyukat fúrva leselkedett — de
A mint kinéze rajt', ott helybe, rögtön,
Örökre megvakult, örök időkre! —

Igy büntetett egy fönsőbb lény hatalma .
— A szép s nemes tettek védő palástja—
Egy érzék nemtelen használatáért—
De erről ő mit sem tudott s tovább ment.

És ekkor megkondult nagy csöngve bongva
Szemérem nélkül mind a száz toronyban
Az óráknak delet verő sulyokja. —
De ekkor már belépett otthonába,
Fölölté gazdag biborszín ruháját,
És homlokán n fényes diadémmal.
Bement urához és megszűnteté a
Nehéz adót, s nevét szelid mosolylyal
A halhatatlanok közé beírta! —