Glosszák
szerző: Kaffka Margit
Valamelyik elmúlt hét pár napján ültek össze a régi országház nagytermében Magyarország orvosai, hogy konzíliumot tartsanak a nagybeteg ország fölött, hogy megpróbálják, ha lehetséges, «a világ számára megmenteni ezt a veszélybe jutott nemzetet».
A honatyák hajdani padsoraiban gondterhelt vállak görnyedeztek; vidéki szabású ferenczjózsefek meghatóan tisztes és tiszta redői felett korán barázdált körorvos-arcok komolykodtak, korán letarolt koponyák fényeskedtek és mint szélben a kalásztenger, egyszerre mozdultak helyeslésre vagy heves tiltakozásra, mikor például közvetlen sorsukról, legsajátabb szakbeli ügyeikről vagy rendtartásukról folyt a vita. Ha a szónok olyasmit fejtegetett éppen, hogy helyes dolog-e és a közjóra előnyös, ha a megyei- vagy járásorvosnak a privátpraxist ezentúl is megengedik; vagy ha a másik szenvedélyesen követelte, hogy a leendő közegészségügyi minisztérium nehogy, az Istenért, megint jogászemberekből álljon, hanem orvosokból, kartársakból, akik ott lennének e nagyszerű és nehéz hivatás minden ágában és süketnéma paragrafusokkal az isteni Higiénét is nem kötöznék gúzsba. Annyi törvényt, rendeletet, paragrafust, amennyi ide kell, megtanulnának ők, (szentül ígérték,) az orvosok és leendő orvos-tisztviselők csakolyan jól, mint példának okáért a bányakapitányok is meg szokták tanulni a bányatörvények minden csínját-bínját, noha szintén nem jogászok, hanem kizárólag bányász-szakemberekből kerülnek.
Azok az urak, kik felé a majdani, orvos-miniszteri szék már biztatón nyújtogatja bársonykarjait, akikre államtitkári hivatalszoba vár vagy tanácsnoki asztal - azok a terem közepe táján ültek. Tudományegyetemünk díszei, pompásan ápolt lengő szakállak, (s a járásorvosokénál kissé kiterjedtebb magánpraxisok), szemvakítón fényes törzstiszti gombok és aranyos gallérok - barátságos, kegyelmesúri parolák és diszkrét mosolyok. Halványan játszadoztak el e finom redőzésű ajkak fölött, mikor egyik vidéki «kolléga» rövidesen fogadást ajánlott nekik. «Fogadni mernék - úgymond -, hogy az urak közül még egyik sem látott egy komenciós tanyai cselédlakást - belülről!»... De valahol egy hátulsó, karzati padsorban egy másik, érdekes fogadásnak is tanúja volt e sorok írója, csaknem ugyanebben a pillanatban. «Fogadjunk - szólt egyik ifjú orvosnövendék a másikhoz, - hogy én akármi ravaszság árán, de bejutok hozzá egy percre és ha csak öt szót is, és ha rögtön kidobat, csakhogy elmondhassam és örök emlékül, - de én beszélni fogok a méltóságos tanár úrral egyszer az életben vizsgálaton kívül!»
De ne tréfálkozzunk! Ezen a gyűlésen nem csupán az orvosok szakbeli adminisztrációs ügyeiről folyt a szó, hanem ezen kívül és többnyire általánosabb kérdésekről, véresen komoly, halálosan fontos dolgairól ennek az országnak. «Megőrizni és megtartani az embert - az e-hem-bert. Legnagyobb és legdrágább kincsünket...!» dalolta az excellenciás csalogányhang bűvölő anya-mosollyal, csucsultató mozdulattal az isonzói csata új fellángolása napján; de a teremben azért komoly és lelkiismeretes emberek komolyan és lelkiismeretesen beszéltek e súlyosan tévedt faj földi életéről és jóvoltáról. Felsorolták például, hogy mennyi ma (azaz volt a háború előtt), Magyarországon a szabadon járó őrültek, a fertőző nemi betegek és tuberkulotikusak, az ellátatlan gyermekek és anyák száma. Megpróbálták pontosan kifejezni (habár csak az «öröklődés» még igen tisztázatlan és mikéntjeiben ösmeretlen «törvénye» alapján), hogy mekkora degenerációt jelent száz év alatt egyetlen iszákos ember vagy asszony fajfenntartó szereplése a földön; és merészen radikális ellenszereket ajánltak. Általában igen-igen sokféle, okos, egyszerű vagy nehézkes, olcsóbb vagy túl költséges, kézenfekvő vagy kivihetetlen módszereket minden bajok szüntetésére, javítására. Nagyon tanulságos és érdekes dolgok hallatszottak itt a tudni vágyó laikus számára, sőt, tán leginkább az ő használatára, mert hisz az itt felsoroltakban orvos - orvosnak, (úgy hiszem), már semmi újat sem mondhat. Szinte kár volt zártkörű szakülésnek csinálni ezt, hová újságírói igazolvánnyal is csak nehezen jutott be első napokban idegen - s tán a nagyközönség, az utca jó ösztöne nyilvánult meg, mikor vége felé merészen ignorálva minden rendet és teremszolgát, pesties könnyedséggel, de őszinte érdeklődéssel tódult befelé és ellepte a padsorokat; fülelve, kritizálva, tovább vitatva; hisz elvégre is róla, az ő legdrágább javáról tanácskoztak itt.
«Nem lehet, hogy is lehetne - mondotta egyik szónok - igazi higiéniát teremteni az iskolák gyökeres reformja nélkül! Hiszen ott kellene már az emberbe higiénikus lelkiösmeretet nevelni, akárcsak erkölcsöt, vallást, honszerelmet, vagy hogy rosszat is mondjak: militarizmust. (Fölzengő, heves taps!) Ehelyett korán és tömegesen megy tönkre az egészség a túlzsúfolt iskolákban, túlterhelésben idegrontó metódusokban, korai fertőzésben,» «De még kevésbé lehet - hallottuk egy másiktól - bármit is kezdeni addig, míg a hadsereg mostani békelétszáma van érvényben. Míg a falvak virágát, az egészséges ifjúságot három szörnyűséges esztendőre kiragadják élőkörnyezetéből, friss szerelmi életét a városi prostitúció karjaiba dobják, szennyes és felelőtlen szeretkezésbe; aztán három év múlva elléhultan és testben nyomorodottan küldik vissza a faluba, felelős, monogám szerelembe, késett és megrontott családalapításba». «Pedig mégis, mondotta a harmadik - a család az első, itt kezdődik minden! Csak erkölcsös, tiszta és szoros, monogám családi életből nőhet ki egészséges nemzedék. S míg érvényben a mai, szörnyű házasságjog, a szellemi munkások kényszerű cölibátusa, a kései nősülhetés veszedelme...» És így ment ez tovább. Semmi sem javulhat a másik nélkül, a másik a harmadik nélkül, Az ember beleszédül, ha soká hallgatja. Hiszen ez a mesebeli Együgyű Szőnyeg; ha akármelyik csücskét, virágát megfogom, emelném: nem lehet magában; a többi is jön vele. Hiszen itt akkor mindent, mindent reformálni kell; megváltoztatni,... vagy tán megszüntetni, újraépíteni. De hiszen akkor... hogy is vagyunk akkor? Itt kő kövön nem maradhat?
És feltéve, hogy lehetne egyenkint, szép sorjában, a keretek meghagyásával, a rendszer megmaradásával, (tán építették már úgyis), de miből, úristen, miből. Mennyi milliárdba kerülne; ezt nem számította össze senki a kongresszuson és nem ajánlta komolyan, hogy honnét vegyük? A «csak egy virágszálat» jótékony bazárból talán? Olyan óriási áldozatok, olyan mérhetetlen pénz kellene, amennyiből akár egy egész esztendős nagy világháború kitellenék minden ágyústul, mundérostul, katonástul. Csakhogy ez ma már - mínusz vagyon! Kő kövön nem maradhat; de lesznek-e egyáltalában köveink? Tán még a földanya csontjait is egymás vérző fején törjük össze, ha még soká tart!
A teremben feláll egy szónok (nem orvos, nem szakmabeli), s a helytelen birtokpolitikáról kezd beszélni: ezt vallja minden baj okának. És váratlanul, meglepően spontánul felriadó tetszés-zaj kíséri minden szavát. Mi ez, honnét fúj itt a szél? Ezek a vidéki urak nem tudnak pesti klikkekről és egy már-már «kormányképes» párt alakulatai, s a már-már képviselő vezérek dolga idegen tőlük. Csak annyit értenek, vagy éreznek meg: itt van egy csoport ember, kik állítólag valami mást akarnak, mint ami eddig volt és van? És ennyi elég, úgy látszik; ma minden elkeseredett, agyonfáradt, szenvedő embernek elég! Valami mást, mert ahogy most van, az elviselhetetlenül rossz. Ezzel ma meg lehet fogni a szenvedő világ szívét. Egy másik szónok a kétkezi munkások napibéréről mond statisztikát; a háború előttiről, (mert ahogy most van az a bértöbblet - úgymond - a háborús drágaságban nem számít). Beszéd közben az órára néz és mivel csak öt perc a felszólalások ideje s a finom átmeneteket el kell hagynia, - befejezi egy csattanóan merész és egyszerű kijelentéssel: hogy minden orvosnak s az orvosoknak leginkább kötelességük volna egyszeriben szocialistává lenniök... Egypercnyi döbbent csend, valahol két tenyér összeverődik... és mögöttünk, előttünk fent, lent hatalmas, szűnni nem akaró orkánja riad fel a tapsnak. Mi ez? Középütt kissé meglengnek a szépen ápolt szakállak, mint vihar szelére a kövér kalászok, a finom mosolyok megfagynak egy pillanatra, - de a szónok azontúl nem fejezheti be mondatait; újra meg újra félbeszakítja a helyeslés a tüntető, elszánt, viharos tetszés zaja... Szimptóma ez?
Szimptóma ez; és van-é tovább is? A gyűlés végén odafordult hozzám egy régi ismerősöm, vidéki orvos, középkorú nagyon okos, kissé eltökélten független gondolkodású ember. «Mit, a szocialisták? - mondja haraggal. - Azok csak hallgassanak! A legrosszabb munkaadó a munkásság, az ő drágalátos ipari munkásságuk; úgy fizetik az orvosaikat a munkásbiztosító pénztárak, hogy felőlük akár örökké éhségsztrájkban ülhetnénk. Ha nem gondoskodnánk magunkról egyebütt. Munkások! Hát én mi vagyok; én nem vagyok munkás? Akár az ő teoretikusaik valamennyi definíciója szerint? A mások munkájából élek talán, vagy nem termelek-é több értéket a szakadatlan szakadásig munkámmal az emberek jóvoltáért, mint amennyit az életem meg a családomé felemészt, megeszik? Gondoskodhattam-é tisztességesen az öreg napjaimról, gyermekeimről holtom után? Micsoda önkény az, hogy ezek az urak csak az ipari, gyári munkást nézik munkásnak; amelyik (kivált minálunk,) számra nézve is kisebb, mint akár az úgynevezett «szellemiek» (szegények), akár mondjuk: a gazdaságiak? És mit érnek viszont a «polgári - radikális» (fából vaskarika) egyesülések; miért nem állunk hát be egyszerűen és szerényen az «agy-munkások szakszervezete»-ként, ha ezen az úton van valami remény? (Tán mert a nagyobb szétosztottságban több a vezérkedő hely, pozíció, lehetőség?) Epés vagyok igazságtalan? Lehet, de ez így, amit csinálnak, nagyon is részleges és - igen: szűkkeblű nekem. Amíg nem védelmezettjük valamennyi elnyomott és jogtalanul szenvedő ember. Addig az anyagi sorsjavítás is csak illúzió, egyik elnyomott csoporté a másik rovására megy; ezt látni most. A háborús munkabéremeléseket nem a tőke, nem a munkaadó fizeti meg, hanem egy százszor elnyomottabb, megkötöttebb fogyasztóréteg, egy kizsákmányoltabb munkáscsoport, a szellemiek)-é. A házmesternénk, (vasmunkás a fia, dongás a másik, a veje hentes,) dugott libát hoz haza minden harmadik nap. Ára: nyolcvan korona. Csak rajta (a műveltségén) múlik, hogy ezt a pénzt nem adja néhanapján könyvre, több fehérneműre, lakásdíszre, hanem megeszi libacombban; ez privátügy. De az a szegény törvényszéki bíró a második emeleten! Huszonötéves koráig tanult, aztán folyamodott, protekcióért lábalt, aztán aljegyző lett, jegyző albíró, satöbbi; szerelemből nősült, (szegényen), véletlenül négy gyereke született hat év alatt... Csak szidjon, hogy elfogult vagyok, kicsik a szempontjaim. Hát az övék?
...Tovább is van, mondjam még? A mi barátunk mondta, az utcán is folytatta (mellettünk lépkedve) a heves, «kipakkoló» zsémbelését.
«És általában: az anyagi sorsjavítás; ha már erről van szó. Hát idea ez, lelkesíthet-é igazán, adhat mártírokat, fanatikusokat a «tyúk a fazékba» eszméje. Öregebb Liebknechtjük egy-két évtizeddel ezelőtt még az «egész emberi faj számára kultúrát, egészséget és igazságot» emlegetett s az anyagi lélegzethez jutást, sőt általában a munkásságot, csak mint ennek eszközét tekinthette. Szóval mégis: valami egyetemesebbet, vallásosabbat ígért. Áldozatra, nekiszentelésre, életre és halálra lelkesítőbbet, érdemesebbet. A «szociáldemokráciát a polgári demokráciától éppen bátorsága különbözteti meg. A munkásság nem javítást akart, hanem változást!» - ilyeneket is mondott. A mostaniak bevallják (ha az ember négyszemközt, kissé megszorítja őket), hogy csak pártállás az övék, de olyan, hogy nincs is tulajdonképpen (mit szól ehhez?) nincs is összefoglaló gondolata, programja, teóriája; még kevésbé «dogmája.» (Mennyi lenézéssel ejtik ki ezt a szót!) Hisz a zseniális, az apostoli Marx legsarkalatosabb teóriáit (például a tőkés-társadalom magát-tönkretevő, önként felemésztődő természetéről szóló teóriát) is meghazudtolta azóta az élet; s ők mégis élnek, szervezkednek és a munkásfazekak tyúkjait kopasztva odaadón hátráltatják, késleltetik ezt a Marx-megjósolta társadalmi végelgyengülést, világszegényedést, mely tán elhozta volna a gyökeres megoldást. És mindezt a mai keretek közt! Szó sincs róla, igaz és hű zsoldosai, becsületes képviselői küldőiknek. Inkább mások ne egyenek tyúkpecsenyét! Pedig ahol a tyúk, ott a hatalom! Nem hatalmaskodik-é máris rajtam a suszterem, akihez lyukas cipőmmel, kétszáz nekiszánt koronámmal esedezve beállítok és gúnyos ridegséggel kiutasít? Hát a házmesternénk fia, a dongás nem nézi le mélyen s a műveletlen ember nyegleségével szegény törvényszéki bírót? De semmi! Egy «kormányképes» párttal több fog ülni a parlamentekben és háborúra szavazni a legközelebbi háborúkor. Minden egyéb: utópia; mondják! Hogy félnek ettől a szótól, hogy mosakszanak! Pedig csak utópiákért halnak dicsőült arccal mártírhalált az emberek, vagy ami tán fontosabb: csak általuk volt és várható mindig a világnak bizonyos kismértékű megváltozása, egy-egy fokocskával jobbra fordulása. «Krisztus feltámadott, - valóban feltámadott; hallelúja!» Még ma is szívenrezzent ez a drága, szent, húsvétos gyermekes - biológiai képtelenség. A kereszténységet például azzal intézik el, hogy megcsalta az emberiséget, senkinek sem adott jobb életet, igazi boldogság-többletet, csak dogmákat; hazug másvilágot kárpótlásul a tömegeknek, míg maga is kizsákmányolóik közé állt. De vajon az idea ebben a hibás? Nem inkább Konstantinus államcsínye, a korai hatalomra juttatás volt romlása? De az első századokban annyi szépséget, jóságot, igaz testvéresülést, lelkies boldogságot, emelkedettséget produkált... És kultúrát később és egészben mégis kitartott egy-két kis ezerévet. Vallás volt, erkölcs volt, cél, eszmény, szentség, út, igazság, élet! Amennyit belevittek, belekívántak, annyi volt: megváltás! Valami ilyen kellene megint...»
«Az emberiség öregebb lett azóta!» - vetettem közbe halkan.
- «Igen, igen, meglehet! Már nagyocska gyerek, már lehetne vele tán másképp is beszélni. Megmondani neki nyíltan: «Hát nincs semmi, nem a kisjézus hozza, nem a gólya hozza - ha a csillagok földjére léghajóznál, ott se várnának mennyei seregek, csak érthetetlen okú és rendeltetésű szerves élet és te ott is egyedül, egyedül volnál, magadra és egymásra utalt: ember. Ez tragikus, nehéz igazság, de én megbízom benned és vállaidra teszem: bírjad! Bírjad emberül és csakazértis légy jó, tökéletesedj, dolgozz másokért!»... Ez is lehetne vallás, teremthetne szépséget, erőt... Jól van jól; abbahagyom! Már nagyon belebonyolódtam!»
És elbúcsúzott sietve a mi barátunk; pedig azt hittük: sokáig fog még így beszélni nekünk. Kicsit restelkedő, katzenjammeres mosollyal köszönt el e dilettáns és rendszertelen és komolytalan szociológus; ki még e jeles tudomány technikus terminusainak sincs, (uram őrizz!) a birtokában. Sietett, mert ebéd előtt még néhány ingyen-páciens várta, néhány szegény «agymunkás» ismerőse, kikre ráparancsolt, hogy menjenek fel a hotelszobájába, meg fogja vizsgálni, mi bajuk, mert szörnyű sápkórosan néznek ki mióta utoljára látta... Hát ilyen naiv, ilyen fantaszta!