Gárdonyiról
szerző: Juhász Gyula
Egy konferansz, amit nem mondhattam el
A kilencvenes évek elején egy csöndes, félszeg és szegény újságíró dolgozott a Szegedi Híradónál és a Naplónál. Ott lakott a Szegfű utca sarkán, ott ment el a Hungária mellett, nem sok vizet zavart az árvíz városában. Írt prózát és verset, riportot és novellát, szomorút és vígat, de senki nem nézte ki belőle és az írásaiból, hogy ez a keszeg és félszeg fiatalember nemsokára a legjobb és legmagyarabb magyar drámát írja, amely remeke volna bármely irodalomnak, és amelyet most a szegedi színház fölújít. A bor hangulata és témája itt született Szegeden, a Tisza mellett, ahol később Tömörkény ballagott estenden, nézve a vizet és a csillagokat és kigondolva a Barlanglakót. Először novella lett A bor, a Mikszáth Almanachjában jelent meg a kilencvenes évek végén. Akkor a magyar zamata tűnt föl, de egy novella még nem csinál nyarat, a nyájas olvasók hamar elfeledték Baracs Imre történetét. Azután egyszerre csak megjelent a színpadon, éspedig az ország első színpadán, a Nemzeti Színházban. A bor előadása ennek a régi magyar műintézetnek eleddig legnagyobb irodalmi eseménye, sikere és szenzációja volt. Az eseményt nem mindjárt értékelte a közönség, a siker nem azonnal jött meg, de a szenzáció mély és tartós volt, nem aludt ki a színpadi lámpák fényével. A bor a deszkákról elkerült a szívekbe, bekerült a köztudatba és fölkerült arra a polcra, ahol a magyar irodalom gyérszámú, valódi remekei vannak. A csöndes és egyszerű falusi idill ereje és tartóssága a legragyogóbb és legrégibb klasszikusokéval vetekedik, az a levendulaillat, amely e mélységesen megindító és elragadó színpadi költeményből kiárad, az örökkévalóság fuvallatát hozza felénk.
Mert Gárdonyi Géza, aki szegedi riporterből egri remete lett, igazi költő, a legkülönbek közül, akiket ez a tragikus termékenységű magyar föld termett a világnak. Nem azok közül a poéták közül való Gárdonyi Géza, akik a világot rengetik, akik új törvényeket írnak és régi bálványokat döngetnek. Ó nem! Gárdonyi azok közül való, akikről a hegyi beszéd azt mondja, hogy boldogok a szelídek! Anima naturaliter christiana a Gárdonyi lelke, kedves, csöndes, sírva vigadó, alapjában véve egy jó néptanító lelke, aki azonban az egész magyar nép tanítására hívatott. A színpadra nem a dicsőség és tantième vágya vitte, hanem egészséges ösztöne. Az irodalomban és általában a művészetben szelídséggel és csöndességgel is lehet forradalmat csinálni és ezt tette, önkénytelenül és akaratlanul is Gárdonyi Géza A borral, amely egyszerre szokatlanul erős fénnyel - a lángész fényével - megvilágította a régi népszínművek összes gyöngeségeit és hazugságait és megmutatta - az alkotó lángész gesztusával -, hogy a magyar parasztot színre lehet hozni állandó nótázás és német érzelgősség nélkül is. A bor egy novellából és néhány Göre Gábor-könyv humorából született, az első valódi színpadi műve a költőnek és egyúttal az utolsó is. Azóta nemigen volt sikere a világot jelentő deszkákon, amelyeken ravasz ezermesterek és számító üzletesek túljártak az eszén, de túlszárnyalni, igazságban és szépségben, nem fogják soha. Azóta a költő egészen el is fordult a festett világtól, a szép hazugság lámpáitól és fáradt, szomorú és szelíd tekintetét az örök csillagokra emelte, amelyek az égi rónán égnek, komoly és csöndes pásztortüzei gyanánt a végtelenségnek. Igen, az örök csillagok és örök élet fénye felé fordult a költő, aki Szegedről indult el az irodalmi dicsőség rögös és tövises ösvényén, abból a redakcióból, ahol később Tömörkény és Móra Ferenc robotoltak, és amely az én első tavaszi zsengéimet is bemutatta.
Nem tudjuk, mi van megírva az egri és szegedi csillagokban, de annyi szent, hogy a ma élő magyarok közül az az egy bizonyosan halhatatlan, akinek A borától derűs és nemes mámor fogja el a színházi nézők lelkét, az a mámor, amelytől az élet tűrhető lesz és az emberek jobbak, az a mámor, amelyet a világ legkülönb áfiuma és orvossága ad, az örök és tiszta művészet!