Furfangos Cintula
szerző: Móra Ferenc
Az az iskola, amelyikbe én nagyobbacska deák koromban jártam, sok ablakszemével éppen a piacra nézett. A kapuja is oda feketéllett ki, mint valami nagy, tátott száj, amelyik mindig enni kér.
No, az igaz is, hogy az emberben mindjárt talpra állt az étvágy, ha a piacra kipillantott. Soha én többet olyan piros almát, olyan fehér cipót, olyan rózsaszín húsos szalonnát nem láttam, mint azon a szép, akácfás piacon.
S a legtöbbet az ért abban a piacban, hogy ott csupa jó lelkű ember árulgatta a holmiját. Kenyeres nénik, szalonnás bácsik, almás emberek egyformán jó szívvel voltak hozzánk, hol innen, hol amonnan kiáltottak oda az embernek.
- Hej, deák úrfi, ilyen kakastejes kenyeret nem eszik ám otthon még karácsony estéjén se - pergett a nyelve az öreg Matóknénak.
Arra meg már Kosik bácsi meg nem állhatta, hogy a cipókaréjra rá ne kanyarítson egy szeletke füstölt szalonnát. Még a szeme is könnybe lábadt mellé.
- Hej, istenkém, ha te el nem vetted volna, az én fiacskám is ekkora deák volna már!
Támadi bácsi már nem adta ingyen a portékáját. Ő bizony kipróbálgatta először a deákot.
- No, öcsém, százszor egy hány? - azt kérdezte tőle. S aki ezt a nehéz kérdést kitalálta, azt megemberelte egy piros almával.
Olyan jó népek voltak ezek mind, hogy még az öreg Vízhányóné is meg akart bennünket ajándékozni, pedig ő csak avas zsírt árult szegényke.
- No, Mari néni, annak pedig semmi hasznát se tudjuk venni! - mosolyogtunk az öreganyó szándékán.
Bezzeg tudta ő! Ha elkaphatta valamelyikünket, annak úgy bekente zsírral a csizmáját, hogy az azt ki nem heverte halálos holtáig, bőre szakadtáig.
A sok áldott jó lélek közt csak egy volt, aki nem tudta szívelni a deákot. Az pedig nem volt más, mint a tojásáruló Torongyos Ignác. Azt csak úgy törte az irigység, valahányszor deákot etettek a szomszédjai.
- Jaj de kár beléjük tömni azt a drága sok jó étket! - hápogta savanyúan. - Ha gyiák, egyen gyíkot!
Amúgy is csúnya, mogorva ember volt, nemigen szerettünk körülötte járni. Attól féltünk, hogy keresztülszúr a vasvillaszemével. Kerülte, aki kerülhette, hanem egyszer egy kis pajtásunk mellette talált elszaladni. De olyan szerencsétlenül, hogy rálépett egy tojásra, amelyik kigurult a többi közül.
No, az öreg Torongyosnak se kellett egyéb. Úgy ugrott oda, mint a vércse, s úgy kapta le a fiúcska fejéről a kalapot, mintha a fejét is nagyon szeretné vele kapni.
- Máskor a lábad alatt legyen a szemed, gyiák úr!
A gyerek sírva szaladt be közénk, sajnáltuk is szegénykét, de bizony egyikünknek se volt mersze az öreg Torongyosba belekötni.
Hanem mikor vége volt az iskolának, Cintula Pali megállított bennünket a folyosón.
- Fiúk, ha adnátok egy-két garast meg egy ezüsthúszast, úgy megtréfálnám az öreg Torongyost, hogy el nem felejtené holta napjáig.
Látszott Palinak az arcán, hogy valami hamisságon töri a fejét. Ő volt köztünk a legkülönb deák, fogott az esze, mint a borotva.
Ahogy összeadtuk a pénzt, Palkó a szemére csapta a kalapját, és ránk intett nagy ravaszul.
- Gyertek utánam!
A piacon lekanyarodott Palkó a tojásosokhoz, s megállt az első kosárnál.
- Hogy ad egy tojást, néni?
- Deáknak ingyen, fiam - felelte a jószívű asszony, akárhogy morgott az öreg Torongyos a harmadik szomszédban.
Palkó kivett a kosárból egy tojást, hozzáütötte a csizmája sarkához, s megcsóválta a fejét nagy komolyan.
- Ebbe nincsen az, amit én keresek. Gyerünk odább egy házzal.
A tojásosok sorában Nebula bácsi volt a második, ő is ingyen adta a tojást. De még másodikat is kínált, mikor a deák abban se találta meg, amit keresett.
- Nem ér az semmit, bátyám - mondta Palkó szomorúan. - Amilyen az első, olyan a többi is.
Azzal odaállt az öreg Torongyos elé.
- Hogy a tojás, Náci bácsi?
- Gyiáknak kétszer annyi, mint másnak. Két garas darabja.
Cintula Pali odaadta a két garast, a húszast meg a markába szorította, s úgy ütötte a tojást a csizmája sarkához, hogy a repedésen beleejthesse a szép fényes ezüstpénzt. Akkor aztán elrikkantotta magát nagy örömmel:
- Ez az ni, amit én keresek!
- Mi az, mi az, lelkem gyiák úr? - fuldokolta kapzsian Torongyos, ahogy meglátta a tojásban a húszast.
- Az nem a kend eszéhez való! Az csak deáknak való! - takarta el Cintula markával a tojást. - Hanem hogy adja kend ezt a kosár tojást?
- Sehogyse, nem eladó - tehénkedett rá Torongyos a kosárra.
- Adok egy tízest darabjáért - alkudozott Cintula.
- Hohó, gyiák úr - vigyorgott az öreg -, aztán egy húszast szednél ki darabjából, ugye? De hiszen megeszem én azt a gyiákot, aki az öreg Torongyost bolonddá akarja tenni.
Azzal körülnézett, hogy mit vághatna Cintulához. Biz ott nem volt egyéb, mint az a kalap, amit a kis pajtásunktól elvett: azt vágta hozzá.
Cintulának meg egyéb se kellett. Felkapta a kalapot, s elballagott haragos fejcsóválások közt. Mint aki sajnálja, hogy nem sikerült a jó vásár.
Megkerültük az iskolát, s mire a másik utcán visszatértünk, Torongyos akkor törte fel a nagy kosár tojásból az utolsót. Mindnyájában húszast keresett a jámbor. De egyben sem talált.
Hanem a piacot majd elöntötte a tömérdek rántottánakvaló. S a mi városunkban még ma se felejtették el a kutyák, hogy milyen jó világ volt az, mikor a piacon húszas termett a tojásban.