Finomkodás a Tisza mentén
szerző: Krúdy Gyula
1
- Kicsi ez a birtok, nem hozhat jövedelmet. Csak a vesződség van vele, mert egyik része Tiszán innen, a másik meg Tiszán túl terül el - mondá egy téli napon Palugyai uram, a száz¬harminc kilós tiszttartó Godofréd grófnak, amikor az a kályha mellett a gazdasági szám¬adásokat tanulmányozta, tudniillik, kibontotta meg összecsukta őket.
Godofréd grófnak szokása szerint terhére esett a beszéd, ezért bizonyos fáradt sóhajtással vezette be szavait.
- De hát mennyi birtokunk is van nekünk?
Palugyai uram az ujjain, ezeken a vastag hurkákon számolt:
- Szabolcsban van tizenegyezer holdunk, Sárosban tizenhétezer holdunk. Mondom én mindig, hogy nem hozhat jövedelmet.
Godofréd gróf beleegyezőleg bólintott, a gazdasági írásokat visszaadta a tiszttartónak, aztán így szólott:
- Darab időre elutazom innen.
- Bizony, azt tanácsolom én is. Akárhol van a gróf, mindenütt jobb helyen van, mint ebben a bagolyvárban.
Godofréd gróf ez idő tájt negyvenesztendős volt. Tizenhat esztendeje volt a vőlegénye Szegilongi kisasszonynak, akit minden karácsonykor és húsvétkor meglátogatott egy Tisza menti kastélyban, ahová nem járt vonat, a nádasok és vadvizek miatt a kocsiutazás sem volt barátságos, ugyanezért az útnak egy részét dereglyén kellett megtenni. A kisasszony a vízivárban fáradhatatlanul várta Godofrédot, mint azokat a lovagokat várták vissza a kis¬asszonyok, amely lovagok hajdanában a Szentföldre mentek. Éppen ezen különös viszonylat miatt nevezik el vala az egyébként becsületes nevezetű grófot e környék humoristái Godofrédnek, amely név rajta is maradt, hogy már alig emlékeznek az igazi nevére.
A birtok kicsinysége miatt aggódó tiszttartó amúgy is tudta, hogy Godofréd gróf a világon sehová sem szokott utazni, mint csupán arra az egy helyre, a Tisza menti kastélyba. Ezért nem is csodálkozott, amikor a gróf rendelkezésére lovasember vágott neki a holdvilágos, téli éjszakának, hogy a tiszai révészeket idejében értesítse a gróf érkezéséről. A lovas patkói elhangzottak a keményre fagyott országúton, alakját csodálatosan megnövelte a holdvilág, amikor felléptetett az első buckára.
De Palugyai uram a “bagolyvárral” szemközt levő kastélyából azt is látta, hogy Godofréd szobájában egész éjszaka nem alszik ki a világosság. Természetesen a gyertyafény, amellyel úriembernek világítani illik. A kályhafűtő ugyancsak estélig hordozta fel azokat a nehéz fáskosarakat az emeletre, amely fával a gróf szobáját a folyosóról fűtötték - de hát utóvégre a kályhafűtő is ember, aludni kell neki is. Godofréd árnyéka azonban fáradhatatlanul járt-kelt a kopottas függönyök mögött. Néha még azzal is megpróbálkozott, hogy a bojtos csengő zsinórját meghúzza, de persze, senki sem jelentkezett a csengetésre. Az ilyen álomvilágban élő gróf azt hiszi, hogy a szolgák csak azért vannak a világon, hogy vele foglalkozzanak. Szuppé után egyáltalában az egész világon szabadságuk van a komornyikoknak.
De végre engedett sűrűségéből a téli éjszaka, miután a hold aludni ment, a fehér fák megváltó fénnyel nézegettek be az elhanyagolt parkból, mintha új életet ígérnének. A nagybélű konyhaszolgáló kelt fel először, hogy a vacsora maradványait elfogyassza. Ugyancsak ez az álmos leányzó kapta a parancsot, hogy a kocsissal fogasson be, a gróf elutazik.
2
Meglehetősen kockázatos dolog az ilyen téli utazás a Tiszán, sohasem lehet tudni, merre találkozni zajló jéggel, amikor aztán hosszú rudak igénybevételével kell átugrálni egyik jégtábláról a másikra. Különösen nem szeretik az ilyen utazást a muzsikus cigányok, akiknek mesterségüknél fogva mindenféle lakodalmakba kell járni. Godofréd gróf mégis megkönnyeb¬bülten sóhajtott fel, amikor házát, cselédségét maga mögött tudta a Tisza közepén, ahol másvilági kígyó módjára futamodott a fekete víz fehér partok között. A révészek ezen a tájon olyan hallgatag emberek, mint akár a régi betyárvilágban voltak. Gondolkozhatott tehát kedvére Godofréd, amíg a dereglyét a szótalan emberek hajtották. Csak ama vásáros szekerekről fordította el a szemét, amelyek a parton feltünedeztek, ahol a báránybőr bundás gazda mellett békességesen ült terebélyes felesége. Vásár volt Tokajban, a férj és a feleség előre megállapodtak a vásárfiában.
Végre feltünedezett egy félszigeten Szegilongi kisasszony háza. A ház úrnője arról is nevezetes volt, hogy némely esztendőben négyszáz holddal nagyobb a vagyonkája, mint az előző esztendőben volt. A Tisza küldi az ilyen ajándékokat a kisasszonynak, amikor elfolyik bizonyos földterületről. De most már évek óta nem küldött senki ajándékot a kisasszonynak: ezért nem reperálhatta a házát, amely még a téli bunda alatt sem rejtegethette hiányosságait. Különösen bajban volt a kerítés, amelyet feltüzelni szokás téli időben.
- Vajon mi hozta hozzám emberemlékezet óta? - kérdezgette repdesve a kisasszony, amikor a dereglyét kikötni látta a háza végénél, a révészek a sodró víznek feszítették az evezőjüket, hogy a gróf kényelmesen kiszállhasson, a parton egy farkaskutya, amely rövid szaglálódás után a vendég vállára ugrik, a kerítés maradványai mellől a kisasszony lobogtatja kendőjét.
Milyen volt Szegilongi kisasszony? Férfi és nő talán még sohasem illettek úgy egymáshoz, mint Godofréd és Szegilongi. A kisasszony tizenhat esztendő óta naplóírással töltötte életének legnagyobb részét, a naplót minden esztendőben hűségesen elküldte a vőlegényének. Szép, kerek kép volt az egy elhagyatott leány életéről, szenvedéseiről, apró és nagy bánatairól. Ami időrendben kissé már megkopott, mint egy szentkép, amelyet egy imakönyvben felejtettek. De arcának vaníliaszíne volt, és haja párizsiasan szőke volt. Soká megtartotta szépségét, mint a szőke nők általában.
Godofréd most is oly szertartásossággal csókolta meg a kezét és a homlokát, mint tizenhat esztendő előtt.
- Hogy van, kedves kis barátnőm?
- Tudja már, hogy nekem nincs semmi bajom. Még ha volna is valami bajom, azt is elfelejteném, amikor magát látom.
És ezzel karonfogva mentek be a házba, mintha mindennap így tennének.
3
Azt elgondolhatja akárki, aki Szegilongi kisasszonyt ismerte, hogy otthona nem lehetett valamilyen fényűző.
Egy bizonyos nagymamától örökölt bútorok, így többek között igen furcsa kanapék, tűlábú székek és pirosbordó, kényelmes fotelok foglaltak helyet a szobában. Minden bútordarab fehér horgolással volt leterítve, és az asztalon névjegykosár, amelyben olyan embereknek a vizitkártyái voltak, akik már régen nem voltak ezen a világon. Persze, mindez a nagymama örökségéből származott, de Szegilongi kisasszony úgy beszélgetett a vizitkártyákkal, mintha személyes ismerősei lettek volna.
Godofréd gróf letelepedett egyik fotelba, ahol már évek óta szokott üldögélni látogatásai idején. Üldögélt szótlanul, elmélyedve a családi képeknek a szemléletébe, mintha most látná őket először. Végre Szegilongi kisasszony törte meg a csendet.
- Mi újság Királyvárott?
A gróf felsóhajtott, fáradtságát leküzdve beszélni kezdett:
- Nagy újság van. A bolond Godofréd gróf - kezdte, mert néha szeretett magáról harmadik személyben beszélni -, aki eddig mindenkinek lába kapcája és kutyája volt, végre elhatározta, hogy rendet csinál a házában és a háza környékén. Legelsősorban kidobja a tiszttartóját, aki már évtizedek óta lopja.
- Hm - felelt Szegilongi kisasszony, és hímzést vett elő. - Képesnek tartja ön erre Godofréd grófot?
A gróf bizonyos fokig előrehajolt:
- Én Godofrédot még nagyobb dolgokra is képesnek tartom. Amint kidobja régi cselédeit, akik régen tervbe vett házasságát mindig ellenezték, és főként, ha megszabadul a tiszttartójától, aki soha¬sem akar neki pénzt adni... ha elválik az inasától, gazdasszonyától, szolgálójától, kocsisától... ha új szabóval varratja a ruháit, új kályhafűtőt szerez, új életet kezd a “bagoly¬várban”... Akkor Godofréd gróf még megvalósíthatja régi házassági tervét.
Szegilongi kisasszony ekkor csendesen összekulcsolta a két kezét a hímzése felett, és halkan így szólott:
- Vajon érdemes ennyi szegény embert a kenyerétől megfosztani egyetlen szeszély kedvéért?
Godofréd erre nem felelt, mert nem szerette a vitatkozást ama drága hölggyel, akit egész életében egyedül szeretett.