Filmzene
szerző: Aszlányi Károly
A filmnek színe van és tempója van - ez a tempó azonban labilis, mert minden dinamika hiányzik belőle - a hang -, nem a szó, a jelentés, hanem a tömör és minden valószínűséghez szükséges hanganyag - nem tölti ki a vászon és köztünk levő ürt - nem tölti ki akkor sem, ha nincs kísérőzene, de akkor sem, ha a Valenciát játsszák Napoleon halálára vagy kukorikulósíppal jelzik a hajnalt. Már amennyire az “életet" irodalommal közvetítjük, úgy a minden történést okvetlenül kísérő hangot (a gondolat az egyetlen kivétel) zenével kell közvetítenünk vagy helyettesítenünk a művészi produkciók eme hangtalan formájánál. A film tökéletes kísérőzenéje persze csak tökéletes találkozás lehet a zenei gondolat és a történés között. Mert ha a zenét, általános értelemben, akarnók betörni ebbe a nagyjövőjű alkalmazásba és feltennők, hogy ez teljes mértékben sikerül, akkor azt is hinnünk kellene, hogy a zene olyasféle kiegészítő művészet, mint a szinészi - állítólag. Csakhogy nem a zenét akarjuk a film szolgálatába állítani - majd -, hanem éppen ezeket az asszociációs találkozásokat, amelyeknek a zeneirodalom és az irodalom egyaránt: rezervoárjuk. És ami a legfontosabb, a megfelelő programmzenekíséret felkutatása és összeillesztése egy új, nívós , művészi mesterség lehet, ugyanolyan, amilyen a rendezőé, más téren.
A mai filmzenekíséret primitív volta miatt, sajnos, távolabbról kell példát kerítenünk. Jushnij csinál ilyesfélét, aki néha csodálatosan rátapint ilyen - tudatosan meg nem állapítható rokonságra, zene és írás vagy kép között. A Volgaschlepper, a Heinzelmännchen egyszerű és magátólértetődő zenéjén már meglátszik a fennemlített “zenei rendező" keze. Sem kitünő karmester, sem rendező nem elég ehhez, csak a kettő együtt. Jushnij különben rendszerint Csajkovszkihoz fordul, akinek sok témája kívánja a megjelenítést, magyarázást. Viszont éppen az ő forradalmi nyitányából látható, hogy semmivel sem lenne forradalmibb, programmzeneibb más erős nyitányoknál, a Marsellaise mesteri beleszövögetése nélkül. Ami kétségkívül tudatosan történt és nélküle aligha érezte volna ki a hallgató a pontos tendenciát.
Hasonló értelemben filmzenekíséretről a gyakorlatban eddig alig lehet szó. A legalacsonyabb nívójú mozizenekarok Bécsben vannak, ahol felvonásközben állapítják meg a további zenei programmot. Elég magas fejlettségű a berlini filmzene és, állítólag, az oroszországi, ahol különben az egész törekvés ősfészke volt.
Egyelőre azonban hiába vannak jó és pompás filmek, a «tökéletes» film sohasem lesz azzá tökéletesen testvéri programmzene nélkül. Erre kellett volna időt és verítéket áldozni a kilátástalan beszélő film helyett. Azonban a fennemlített zene-kép-asszociációk csak kivételesen sikerültek és az emberek nem szeretik a kivételeket, talán, mert a szabályokra emlékeztetik őket, a szabályokra, amelyek rendszerint hiányzanak.