Festő a falun

Festő a falun szerző: Gárdonyi Géza

       Ma, ahogy kilépek az utcára, látom, hogy a gyerekek mind az alvég felé futnak. Megállítom a Burucz gyereket, hogy mi történt?

- Egy úr van a faluvégén - lihegi kipirosodottan -, képet csinál.

Egy úr, aki képet csinál - nem lehet egyéb, csak festő. Magam is arrafelé néztem. Csakhamar rá is akadtam.

Ott ült a libalegelőn, a fűzfák között. Előtte egy kis háromlábú festőállvány. Mögötte Könczöl Pista hadonászott a botjával, hogy távol tartsa a gyerekeket. Azok persze fölmásztak a fára; onnan lesték, hogyan készül a csuda? Ki hitte volna, hogy olyan apró pálcikákkal izélik a képet. Egy hét múlva minden gyerek fest a faluban.

A festő fiatal szőke ember volt, afféle hosszúhajú szúnyoglegény, aminőket mindenfelé lehet látni nyáron az országban. A fején széles karimájú puha kalap, a kabátja meg bársonyból való, olaszos.

De magyar fiú volt. Amint figyelmeztették, hogy a tanító jön, letette az ecsetjét és fölkelt.

- Réz István vagyok - mondotta -, Münchenből jöttem haza az őszre, egynéhány studiumot csinálok itthon.

- Hogy vetődött ide a mi kis elrejtett falunkba?

- Magam se tudom. Járok jobbra-balra, amerre a szél hord. Tanulgatok. Még egy heti időm van, aztán visszamegyek.

- Tessék folytatni; talán azért beszélgethetünk.

A rétnek egy darabját festette: a hidat, a nyárfát, meg egynéhány fűzfát, a víz mellett. Fölvette az ecsetjét és föl-fölpillantva festett tovább.

- Látszik - mondotta -, hogy itt még sohase járt magamféle ember. A falu tele van szebbnél szebb tanulmányfejjel, de akárkinek szóltam eddig, hogy legyen modellem, ijedten tiltakozott.

- Isten tudja, mit értenek a modell szón. A maguk nyelvén kell azokkal beszélni, jó festő uram.

- Beszéltem én az ő nyelvükön is. Egy barna képű fiúcska végre leküzdötte egy hatosért a félelmét, de azt is elvitték tőlem. Azt mondták neki: ne engedd a képedet megrontani, te ostoba. Így hát nem maradt egyéb, csak az unalmas fűzfák.

- Majd segítek én a bajon, csak tessék megmutatni, amelyiket festeni kívánja.

- No - azt mondja erre az ecsetjét letéve - egy öreg bácsit láttam, ha azt lefesthetném, nem adnám egy országért. A nevét is tudom. Valami Kévési vagy Képési, no ni: elfelejtettem. Szép hajlott agg ember. A haja csupa fehérség. Az arca meg csupa pirosság. Csupa szín az az ember! Brilliáns színek: cinóber! karmin! kremzerveisz! gebrannte terra sienna! és umbra bőven!

- Kevi?

- Az az, Kevi. A templom mellett lakik. A kármint az orra körül kékesbe játszatom.

- Hát csak tessék befejezni a képet. Az öreg ülni fog.

- Dehogy is festek itt többet, Örök hálára kötelez uram, ha az öreget a pemzlimre juttatja.

Elrakta a holmiját, s mentünk egyenesen Keviékhez.

Az öreg az udvaron ült, egy fatönkön, az őszi napnak sugárverésében, és pipázott. Ahogy a kis ajtón beléptünk, föl akart támaszkodni, hogy elénk jöjjön, de én már messziről szóltam neki, hogy maradjon, különben visszafordulunk. Ez a fenyegetés jólesett neki. Jókedvvel nyújtotta ráncos öreg kezét, és meg is szorította a miénket fiatalosan.

- Ez az úr - mondom a festőre mutatva - olyan ember, aki képeket tud csinálni. De nem imilyen-amolyan papiros képeket ám, hanem drága szép finom képeket olajjal.

- Olajjal?

- Igen, mint a templomban láthatta kend a szenteket.

- No, derék.

- Hát nem egyébért jöttünk, Kevi bácsi, hanem hogy kendről is képet szeretne ez az úr festeni.

- Nem vagyok én szent.

- Nem is azért, mintha szent volna kigyelmed, hanem mert egy olyan nagy képet akar festeni, amin sok magyar ember lesz, hát kend lenne az egyik.

Kevi bizalmatlanul nézett reánk.

- Ej - mondotta -, öreg vagyok én már arra, itt vannak a fiaim, azokat fessék.

- Éppen azért, mert öreg kend - szólalt meg most a festő -, azért tetszik nekem. Egy pirospozsgás Homért csinálnék kigyelmedből. Új felfogás! Csak a félszemire vak, és serlegek között ülve tűzzel zengi a hősök dicséretét.

- Micsoda? - duzzant fel az öreg. - Hóhért akarnak belőlem csinálni?

- Dehogy hóhért - csillapítom az öreget.

- Egy Homér nevű görögöt - mondja a festő.

- Görögöt - szörnyedzik megint Kevi.

- Ne értsen félre kigyelmed, csak a kép lesz az - békítettem megint az öreget.

És arra gondoltam, hogy bár csak elnémulna ez a festő egy negyedórára. Azonban az én festőm mindenképpen segíteni akart a rábeszélés munkájában.

- Annyi az egész - mondotta -, hogy a kigyelmed fejéhez megfelelő szakállt csinálok.

- No, már azt pedig nem csinál az úr - felelte az öreg haragosan -, tisztölöm az urat, de nem engedöm.

- Hallgasson, uram - mondom a festőnek -, csak én hadd beszéljek.

A festő erre leült nagybúsan a kútkávára, és előszedte az ecsetjét: a rozzant pajtát kezdte festeni.

A házból már ekkor előjöttek az asszonyok is. Azokhoz fordultam.

- No nézze, asszonynéném - mondom Kevinének -, milyen csatában vagyunk itten. Ez a festő úr eljött messze földről, hogy a mi falunkban egy pár képet fessen. A legszebb gyereket, a legszebb asszonyt meg a legszebb öregembert akarja lefesteni. Én nem tehetek róla, hogy Kevi bácsit ítélte a legszebbnek az öregek között. Nem akar vele egyebet, csakhogy üljön előtte egy kisfertály óráig, de Kevi bácsi nem akar. Pedig milyen dicsőség lenne ott a külső országban, ha kifüggesztené a képet, aztán azt mondaná: Nézzétek, császárok meg királyok, ilyen szép piros öregemberek élnek a magyar földön! No, sok dicséret meg áldás szállana a Kevi bácsi fejére. Még az újságba is kitennék.

- Hát miért nem engedi magát? - szólt kedves kérleléssel az öregasszony.

- Ott a fiatalja - felelt valamivel enyhébben az öreg -, vén lóból nem való poroszkát csinálni.

- De bátyámuram, ahova öreg kell, ott nem állhat meg a fiatal. Mit szólna kend arra, ha Szent Péter apostolt huszonöt esztendős legénynek festenék?

- Nini, a pajtánk! - kiáltott az Imre legény a festő mögött. A pajta csakugyan ott sárgállott már a festő vásznán. Még a lombos nagy diófa is ott állt.

A kép az öregnek is tetszett.

- No, jól van - mondotta -, csináljanak belőlem akármi bolondot. A tanító úr kedvéért megteszem.

Fölállott és a szoba felé indult.

- Add elő az ünneplő ruhámat - mondta a feleségének.

- Nem kell felöltöznie - szólt a festő -, hiszen csak a fejét festem le.

- Fejemet? Hát aztán milyen leszek én kéz meg láb nélkül?

Intettem a festőnek, hogy hallgasson.

- Úgy lesz, bátyám - mondottam -, mintha az ablakból nézne kifelé. Aki az utcáról látja kigyelmedet, nem láthatja se kezét, se lábát, igaz-e?

Ezt megértette az öreg, de azért mégis bement és felöltözött az ünnepi ruhájába. Az ő lelke úgy diktálta ezt: ha lefestik a ruháját, ha nem, mégiscsak ünnep az az óra, amelyben megörökítik.

Leült a karosszékbe és mozdulatlan maradt. Átengedte magát a festésnek.

Az udvaron áhítatos csend. A festő biztos és gyors kézzel kerekíti meg a vászonon a fej határvonalait; az orrot, szemet és bajuszt fölárnyékolja, a fejet vadgesztenyeszínű sötéttel mázolja körül.

- Mán kezdődik - jegyzi meg a csizmadia a kerítésen áthajolva -, de még nem formája.

A festő csakhamar megpirosítja az arcot, és megfehéríti a hajat. A ráncok még nem látszanak: színfolt az egész; - de azért már az öreg Keviné összecsapja a kezét.

- Jaj nekem, ilyen volt ezelőtt húsz esztendővel.

Az öreg Kevi nem bánja, akármilyen volt ezelőtt húsz esztendővel; nyugodtan pipázik a karosszékben.

A néző egyre több és több az udvaron.

Bozókiné is betér. Szomorú kis sovány asszony. Nem tudom, miért van ma a fekete ünnepi ruhában, de abban van. A többi asszonyféle ha be is pillant, csakhamar a dolgára siet. Az az egy ott marad: nézi a képet figyelemmel.

- Mit fizetnek érte? - tudakozza suttogva -, mennyit fizetnek?

- Nini, talán csak nem akarja magát lepingáltatni?

- Oh, Isten mentsen, dehogy is, csak éppen kérdem.

- Semmit - feleli Keviné -, semmit se fizetünk, csak úgy a maga mulattából festi az uramat. De ugye máris formádzik?

- Meg ne billentse kend a fülit - szól a kerítésen könyöklő csizmadia -, most azt kenik.

Tartja az öreg a fülit nyugalmasan.

A csodálkozás nőttön nő. Alig egy negyedóra múlva csupa bámulás és nevetés az udvar.

- Ilyen, éppen ilyen!

- No, kend kétszer van a világon, Kevi bácsi - mondja a csizmadia.

- Ha kész lesz, felakasztják kendet - jegyzi meg a bakter.

Erre már az öreget is elhagyja a nyugodalom. Fölkél és odatotyog a képhez. A fejét csóválja.

- Ilyen volnék? - motyogja jókedvűen -, no, ilyen vagyok.

- Még nem egészen - feleli a festő -, holnap megint eljövök. Holnapra megszárad és aztán jön csak a bitüm.

- Mi jön?

- Nohát a szurok. Bekenem itt-ott szurokkal.

- Engem?

- Nem kendet, no, csak az árnyékát, hogy mélyebb legyen a szeme, bátyámuram.

Az utcán Bozókiné jött mindenütt a sarkunkban.

- Lelkem, jó uram - szólalt meg a hídnál.

Aztán, hogy megálltunk, összetette a két kezét:

- Szépen megkérném, édes képcsináló uram, hogy az én kis leányomat, az Ilonkát.

- Nem tudom, lesz-e rá időm - felelt a festő -, melyik a kisleánya?

- Meghalt, lelkem, meghalt - mondja az asszony könnyekben fürdő szemekkel.

- Egyetlen leánya volt - magyarázom, hogy annak elfulladott a szava -, szép kis kék szemű teremtés.

- Olyan, olyan - mondja az asszony.

- Bajos dolog - mondta vállat vonva a festő -, van valami fotográfiája?

- Dehogy van, lelkem tekintetes uram, hisz éppen azért szeretném, mert nincsen.

Hogy aztán együtt mentünk hazafelé, elmondtam a festőnek, hogy a kislány nemcsak az anyjának volt kedves, igazán a legkedvesebb kis kék szemű szőke leány volt a faluban. Torokgyík ragadta el szegénykét.

Aztán másra fordult a beszéd. A vadászatról beszéltünk. Nálunk az idén sok a vadkacsa. Estefelé ki is vittem a festőt; csónakra ültünk és lestünk a nádasban vadkacsára.

A festő nem akart vadászni. A nádasnak az esti képét figyelte. Meg a napnyugvást a náderdőn.

Egyszer, ahogy elhallgattunk, azt mondja a festő:

- Hasonlított az a kisleány az anyjára?

- Éppen olyan lett volna, ha megnő.

- Próbálok valamit - szólt jókedvűen -, megfestem azt az asszonyt hétesztendősnek.

- Lehetséges volna?

- Hogyne: a haj szőkébb lesz, a szemei nagyobbak és kékebbek; a szemöldökét vékonyabbra festem és emeltebbre, az arcot meggömbölyítem; vagy sovány volt?

- Bizony olyan vékony kis madárkaféle volt.

- Mindegy: az arca bizonyára teltebb volt, az állacska fejletlenebb, az arcbőr átlátszó fehér és a nyakacska vékony.

És nekiállott másnap, hogy a holt gyermek arcképét megfesse.

Az anyja ült buzgón, s nem is igen tudta, hogy miért. Csak azt tudta, hogyha ül, megkapja a leánya arcképét.

Hát hogyne ült volna!

Mikor aztán a kép elkészült, a festő egy nagy zöld kendőből rámát rögtönzött köréje s odaszólítottuk az asszonyt.

Az asszony ránézett a képre, s egyszerre kiömlöttek könnyei.

- Hát ráösmer? - kérdeztem meghatottan.

- Hogyne ismernék rá tanító uram - felelte -, pedig szegényke nagyon elváltozott ott a másvilágon.