Festő a falun
szerző: Gárdonyi Géza
Ma, ahogy kilépek az utcára, látom, hogy a gyerekek mind az alvég felé futnak. Megállítom a Burucz gyereket, hogy mi történt?
- Egy úr van a faluvégén - lihegi kipirosodottan -, képet csinál.
Egy úr, aki képet csinál - nem lehet egyéb, csak festő. Magam is arrafelé néztem. Csakhamar rá is akadtam.
Ott ült a libalegelőn, a fűzfák között. Előtte egy kis háromlábú festőállvány. Mögötte Könczöl Pista hadonászott a botjával, hogy távol tartsa a gyerekeket. Azok persze fölmásztak a fára; onnan lesték, hogyan készül a csuda? Ki hitte volna, hogy olyan apró pálcikákkal izélik a képet. Egy hét múlva minden gyerek fest a faluban.
A festő fiatal szőke ember volt, afféle hosszúhajú szúnyoglegény, aminőket mindenfelé lehet látni nyáron az országban. A fején széles karimájú puha kalap, a kabátja meg bársonyból való, olaszos.
De magyar fiú volt. Amint figyelmeztették, hogy a tanító jön, letette az ecsetjét és fölkelt.
- Réz István vagyok - mondotta -, Münchenből jöttem haza az őszre, egynéhány studiumot csinálok itthon.
- Hogy vetődött ide a mi kis elrejtett falunkba?
- Magam se tudom. Járok jobbra-balra, amerre a szél hord. Tanulgatok. Még egy heti időm van, aztán visszamegyek.
- Tessék folytatni; talán azért beszélgethetünk.
A rétnek egy darabját festette: a hidat, a nyárfát, meg egynéhány fűzfát, a víz mellett. Fölvette az ecsetjét és föl-fölpillantva festett tovább.
- Látszik - mondotta -, hogy itt még sohase járt magamféle ember. A falu tele van szebbnél szebb tanulmányfejjel, de akárkinek szóltam eddig, hogy legyen modellem, ijedten tiltakozott.
- Isten tudja, mit értenek a modell szón. A maguk nyelvén kell azokkal beszélni, jó festő uram.
- Beszéltem én az ő nyelvükön is. Egy barna képű fiúcska végre leküzdötte egy hatosért a félelmét, de azt is elvitték tőlem. Azt mondták neki: ne engedd a képedet megrontani, te ostoba. Így hát nem maradt egyéb, csak az unalmas fűzfák.
- Majd segítek én a bajon, csak tessék megmutatni, amelyiket festeni kívánja.
- No - azt mondja erre az ecsetjét letéve - egy öreg bácsit láttam, ha azt lefesthetném, nem adnám egy országért. A nevét is tudom. Valami Kévési vagy Képési, no ni: elfelejtettem. Szép hajlott agg ember. A haja csupa fehérség. Az arca meg csupa pirosság. Csupa szín az az ember! Brilliáns színek: cinóber! karmin! kremzerveisz! gebrannte terra sienna! és umbra bőven!
- Kevi?
- Az az, Kevi. A templom mellett lakik. A kármint az orra körül kékesbe játszatom.
- Hát csak tessék befejezni a képet. Az öreg ülni fog.
- Dehogy is festek itt többet, Örök hálára kötelez uram, ha az öreget a pemzlimre juttatja.
Elrakta a holmiját, s mentünk egyenesen Keviékhez.
Az öreg az udvaron ült, egy fatönkön, az őszi napnak sugárverésében, és pipázott. Ahogy a kis ajtón beléptünk, föl akart támaszkodni, hogy elénk jöjjön, de én már messziről szóltam neki, hogy maradjon, különben visszafordulunk. Ez a fenyegetés jólesett neki. Jókedvvel nyújtotta ráncos öreg kezét, és meg is szorította a miénket fiatalosan.
- Ez az úr - mondom a festőre mutatva - olyan ember, aki képeket tud csinálni. De nem imilyen-amolyan papiros képeket ám, hanem drága szép finom képeket olajjal.
- Olajjal?
- Igen, mint a templomban láthatta kend a szenteket.
- No, derék.
- Hát nem egyébért jöttünk, Kevi bácsi, hanem hogy kendről is képet szeretne ez az úr festeni.
- Nem vagyok én szent.
- Nem is azért, mintha szent volna kigyelmed, hanem mert egy olyan nagy képet akar festeni, amin sok magyar ember lesz, hát kend lenne az egyik.
Kevi bizalmatlanul nézett reánk.
- Ej - mondotta -, öreg vagyok én már arra, itt vannak a fiaim, azokat fessék.
- Éppen azért, mert öreg kend - szólalt meg most a festő -, azért tetszik nekem. Egy pirospozsgás Homért csinálnék kigyelmedből. Új felfogás! Csak a félszemire vak, és serlegek között ülve tűzzel zengi a hősök dicséretét.
- Micsoda? - duzzant fel az öreg. - Hóhért akarnak belőlem csinálni?
- Dehogy hóhért - csillapítom az öreget.
- Egy Homér nevű görögöt - mondja a festő.
- Görögöt - szörnyedzik megint Kevi.
- Ne értsen félre kigyelmed, csak a kép lesz az - békítettem megint az öreget.
És arra gondoltam, hogy bár csak elnémulna ez a festő egy negyedórára. Azonban az én festőm mindenképpen segíteni akart a rábeszélés munkájában.
- Annyi az egész - mondotta -, hogy a kigyelmed fejéhez megfelelő szakállt csinálok.
- No, már azt pedig nem csinál az úr - felelte az öreg haragosan -, tisztölöm az urat, de nem engedöm.
- Hallgasson, uram - mondom a festőnek -, csak én hadd beszéljek.
A festő erre leült nagybúsan a kútkávára, és előszedte az ecsetjét: a rozzant pajtát kezdte festeni.
A házból már ekkor előjöttek az asszonyok is. Azokhoz fordultam.
- No nézze, asszonynéném - mondom Kevinének -, milyen csatában vagyunk itten. Ez a festő úr eljött messze földről, hogy a mi falunkban egy pár képet fessen. A legszebb gyereket, a legszebb asszonyt meg a legszebb öregembert akarja lefesteni. Én nem tehetek róla, hogy Kevi bácsit ítélte a legszebbnek az öregek között. Nem akar vele egyebet, csakhogy üljön előtte egy kisfertály óráig, de Kevi bácsi nem akar. Pedig milyen dicsőség lenne ott a külső országban, ha kifüggesztené a képet, aztán azt mondaná: Nézzétek, császárok meg királyok, ilyen szép piros öregemberek élnek a magyar földön! No, sok dicséret meg áldás szállana a Kevi bácsi fejére. Még az újságba is kitennék.
- Hát miért nem engedi magát? - szólt kedves kérleléssel az öregasszony.
- Ott a fiatalja - felelt valamivel enyhébben az öreg -, vén lóból nem való poroszkát csinálni.
- De bátyámuram, ahova öreg kell, ott nem állhat meg a fiatal. Mit szólna kend arra, ha Szent Péter apostolt huszonöt esztendős legénynek festenék?
- Nini, a pajtánk! - kiáltott az Imre legény a festő mögött. A pajta csakugyan ott sárgállott már a festő vásznán. Még a lombos nagy diófa is ott állt.
A kép az öregnek is tetszett.
- No, jól van - mondotta -, csináljanak belőlem akármi bolondot. A tanító úr kedvéért megteszem.
Fölállott és a szoba felé indult.
- Add elő az ünneplő ruhámat - mondta a feleségének.
- Nem kell felöltöznie - szólt a festő -, hiszen csak a fejét festem le.
- Fejemet? Hát aztán milyen leszek én kéz meg láb nélkül?
Intettem a festőnek, hogy hallgasson.
- Úgy lesz, bátyám - mondottam -, mintha az ablakból nézne kifelé. Aki az utcáról látja kigyelmedet, nem láthatja se kezét, se lábát, igaz-e?
Ezt megértette az öreg, de azért mégis bement és felöltözött az ünnepi ruhájába. Az ő lelke úgy diktálta ezt: ha lefestik a ruháját, ha nem, mégiscsak ünnep az az óra, amelyben megörökítik.
Leült a karosszékbe és mozdulatlan maradt. Átengedte magát a festésnek.
Az udvaron áhítatos csend. A festő biztos és gyors kézzel kerekíti meg a vászonon a fej határvonalait; az orrot, szemet és bajuszt fölárnyékolja, a fejet vadgesztenyeszínű sötéttel mázolja körül.
- Mán kezdődik - jegyzi meg a csizmadia a kerítésen áthajolva -, de még nem formája.
A festő csakhamar megpirosítja az arcot, és megfehéríti a hajat. A ráncok még nem látszanak: színfolt az egész; - de azért már az öreg Keviné összecsapja a kezét.
- Jaj nekem, ilyen volt ezelőtt húsz esztendővel.
Az öreg Kevi nem bánja, akármilyen volt ezelőtt húsz esztendővel; nyugodtan pipázik a karosszékben.
A néző egyre több és több az udvaron.
Bozókiné is betér. Szomorú kis sovány asszony. Nem tudom, miért van ma a fekete ünnepi ruhában, de abban van. A többi asszonyféle ha be is pillant, csakhamar a dolgára siet. Az az egy ott marad: nézi a képet figyelemmel.
- Mit fizetnek érte? - tudakozza suttogva -, mennyit fizetnek?
- Nini, talán csak nem akarja magát lepingáltatni?
- Oh, Isten mentsen, dehogy is, csak éppen kérdem.
- Semmit - feleli Keviné -, semmit se fizetünk, csak úgy a maga mulattából festi az uramat. De ugye máris formádzik?
- Meg ne billentse kend a fülit - szól a kerítésen könyöklő csizmadia -, most azt kenik.
Tartja az öreg a fülit nyugalmasan.
A csodálkozás nőttön nő. Alig egy negyedóra múlva csupa bámulás és nevetés az udvar.
- Ilyen, éppen ilyen!
- No, kend kétszer van a világon, Kevi bácsi - mondja a csizmadia.
- Ha kész lesz, felakasztják kendet - jegyzi meg a bakter.
Erre már az öreget is elhagyja a nyugodalom. Fölkél és odatotyog a képhez. A fejét csóválja.
- Ilyen volnék? - motyogja jókedvűen -, no, ilyen vagyok.
- Még nem egészen - feleli a festő -, holnap megint eljövök. Holnapra megszárad és aztán jön csak a bitüm.
- Mi jön?
- Nohát a szurok. Bekenem itt-ott szurokkal.
- Engem?
- Nem kendet, no, csak az árnyékát, hogy mélyebb legyen a szeme, bátyámuram.
Az utcán Bozókiné jött mindenütt a sarkunkban.
- Lelkem, jó uram - szólalt meg a hídnál.
Aztán, hogy megálltunk, összetette a két kezét:
- Szépen megkérném, édes képcsináló uram, hogy az én kis leányomat, az Ilonkát.
- Nem tudom, lesz-e rá időm - felelt a festő -, melyik a kisleánya?
- Meghalt, lelkem, meghalt - mondja az asszony könnyekben fürdő szemekkel.
- Egyetlen leánya volt - magyarázom, hogy annak elfulladott a szava -, szép kis kék szemű teremtés.
- Olyan, olyan - mondja az asszony.
- Bajos dolog - mondta vállat vonva a festő -, van valami fotográfiája?
- Dehogy van, lelkem tekintetes uram, hisz éppen azért szeretném, mert nincsen.
Hogy aztán együtt mentünk hazafelé, elmondtam a festőnek, hogy a kislány nemcsak az anyjának volt kedves, igazán a legkedvesebb kis kék szemű szőke leány volt a faluban. Torokgyík ragadta el szegénykét.
Aztán másra fordult a beszéd. A vadászatról beszéltünk. Nálunk az idén sok a vadkacsa. Estefelé ki is vittem a festőt; csónakra ültünk és lestünk a nádasban vadkacsára.
A festő nem akart vadászni. A nádasnak az esti képét figyelte. Meg a napnyugvást a náderdőn.
Egyszer, ahogy elhallgattunk, azt mondja a festő:
- Hasonlított az a kisleány az anyjára?
- Éppen olyan lett volna, ha megnő.
- Próbálok valamit - szólt jókedvűen -, megfestem azt az asszonyt hétesztendősnek.
- Lehetséges volna?
- Hogyne: a haj szőkébb lesz, a szemei nagyobbak és kékebbek; a szemöldökét vékonyabbra festem és emeltebbre, az arcot meggömbölyítem; vagy sovány volt?
- Bizony olyan vékony kis madárkaféle volt.
- Mindegy: az arca bizonyára teltebb volt, az állacska fejletlenebb, az arcbőr átlátszó fehér és a nyakacska vékony.
És nekiállott másnap, hogy a holt gyermek arcképét megfesse.
Az anyja ült buzgón, s nem is igen tudta, hogy miért. Csak azt tudta, hogyha ül, megkapja a leánya arcképét.
Hát hogyne ült volna!
Mikor aztán a kép elkészült, a festő egy nagy zöld kendőből rámát rögtönzött köréje s odaszólítottuk az asszonyt.
Az asszony ránézett a képre, s egyszerre kiömlöttek könnyei.
- Hát ráösmer? - kérdeztem meghatottan.
- Hogyne ismernék rá tanító uram - felelte -, pedig szegényke nagyon elváltozott ott a másvilágon.