Feljebb
szerző: Gárdonyi Géza
Csillagos nyári est, - s harmatos, homályos.
Odalent a völgyben alszik már a város.
Fekete posztóval az est betakarta.
Csak egy marok sárga csillag ragyog rajta!
útcai lámpások.
Hallgató nyugalom,
sötétség és álom ül lent a házakon.
Talán csak a beteg virraszt a bajával?
Talán csak az árva könnyes sóhajával?
Talán csak a rab áll ablakánál ébren?
Talán csak a vak néz az éj sötétében:
- Mintha látnék, -mondja tűnődve magában, -
úgytetszik az imént valami színt láttam...
Kertemre is leszállt az éji nyugalom:
álom-csöndesség űl fűn, fán, virágokon.
Fölöttem eldöndül egy vándor bogárka,
aztán még mélyebb csend marad a nyomába.
Szeretek fönn-lenni csillagos estéken.
Ilyenkor az eget eltűnődve nézem:
Mi az a sok csillag? az a sok néma fény?
S ha a Föld is csillag, rá hogy jutottam én?
Hogy kerültem ide a világ-mélységbe?
a fényes Mindenség sötét fenekére?
Ha a végtelen ég fekete-tábláján
csak egy csillag égne magányosan, árván,
az az eggy csillag is elég lenne nékem,
hogy egy felső világ lámpásának nézzem.
De millió csillag! milliónyi lámpás!
Kinek, minek az a kivilágítása?
Ország van-e fenn is? s benn falvak, városok?
s utak a világló fényes csillag-sorok?
Vagy minden egy csillag, mint a Föld golyója:
épp ilyen kétágú férgek hordozója?
Ki alkotta ezt a sok külön-világot?
Ki tett rá népeket? búzát és virágot?
S ki gurította be a nagy világ-térbe
a koromszín Semmi végtelenségébe?
"Járj! De körben! El és vissza-visszatérve!"
Hol az a cirkalom, mely útjok kimérte?
És hol az az óra, melyen a mutató
milliomos számok körlapján ballagó?
Éshát mi van feljebb? a csillagok felett?
hol már a legfelső csillag is elveszett,
s csak lefelé látjuk? (Rezgő szikrácskája,
mint a bányamélybe hullott fénybogárka.)
Mi van megint feljebb? Más világemelet?
Más nap? Más illat? Más levegő-lehelet?
Tetőtlen magasság új világossága?
Vagy holt sötétségnek Csendes-oceánja?
Feljebb?
Hogy lehetne feljebb jutni, feljebb?
A Marconi gépe fel meddig lövellhet?
A villám, mely immár engedelmes rabunk,
hogy vele festetünk, főzetünk, iratunk,
kocsit, hadi sárkányt sebesen vitetünk,
miért nem lehetne táltosunk is nekünk?
Feljebb!
A sötétség fekete kárpitján
alulról átcsappant egy megnyergelt villám,
melyen a képzelet bár szédül, de megül,
s végre is a tető tetejébe kerül.
Szállj Villám! Hasítsd át a Végtelenséget!
Ott tégy le, hova még gondolat se lépett.
Szállok, szállok... Siket, irdatlan vak égben,
hol csak sötétség ül. Sötét a sötéten.
Semmi hátán, semmi. Holdatlan örök éj.
S benne egy feltévedt szúnyog se döngicsél.
Mert ha döngicsélne, bármily vékony szálon,
átszólna a hangja minden távolságon.
Feljebb!
Ha valaki a sivatag éjben,
egymásra ásító semmik kebelében,
valahol nagymesze pípára gyujtana...
Millió mérföldre elvilágítana.
Feljebb!
Ha valaki puskával itt állva
beledurrantana a Semmi-világba...
Száma a golyó a Végtelenségben
dörgésével együtt örök csodaképpen.
Kietlen éjtenger! Feketélő semmi!
De mintha kezdene világosabb lenni...
Mint télen, mikor az ablak jégvirágos,
s áttetszik szeliden, hogy az ég világos.
Mi ez a fehér táj? Hó? Felhők teteje
Vagy a világ fehér-csipkés szemfedele?
Nő a világosság.
Mint Szent Vince-éjen
mikor sápadt hold vau felkelőfélten.
S köröskörül merre a szem elláthat
fehér fenyvest látok: zuzmarás nagy fákat.
Hol vagyok? Valami holt planéta ölén,
mely kívül vetődött e csillagok körén?
Mi világit ottfenn, át a fehér égen
S mért zöldes ilt az ég? Sehogy meg nem értem.
Feljebb!
Szálljunk feljebb! feljebb egy világgal!
Mi ez? Mező, tele nyíló hóvirággal!
Embernyi virágok tenger sokasága!
Oh ez már a Menny itt, ez a Menny pompája!
Mily üde levegő! Szinte testet könnyít!
De csodás, hogy az ég nem kék, hanem zöld itt!
Zöld, mint mikor zöldszín folyosó-ablakon
szűr át a nap fénye. S közte olvatagon
kék felhők terülnek hosszan, kék csodának,
mintha olvadt zafír tavai volnának.
De már innen mégse megyek el annélkül,
hogy egy hóvirágot ne vigyek emlékül.
S nyúlok: szakítanám... Ámulat, bámulat!
Mint mikor a gyermek árnyékképpel mulat,
S fogdossa falon a nyuszit, a libát.
Délibáb-kép ez mind, álló szép délibáb!
Most már értem, miért nem látom a végit?
miért kék a felhő? miért zöld az ég itt?
S csakugyan eljutok ibolyavilágba,
zöld mohamezőnek tündéri tájára.
Feljebb!
Nárcisz.
Feljebb!
Orgona, tulipán...
Egyik virágég a más virágég után.
S mind embernyi virág, gazdag színnel ékes.
A levegő más-más illatokkal édes.
Oh a szegfű-égtől el alig válhatok!
Feljebb! Embertestben ameddig szállhatok!
S behúnyom a szemem: ne lássak már semmit.
Csak fel! fel! ha lehet fel a magas Mennyig!
És szállok sokáig a Végtelenségben.
Csak a levegőnek puha selymét érzem,
amint emelkedünk sebes suhanással
váltakozó bájos illatokon által.
Szállunk, szállunk. Szállunk egekből egekbe.
Míg végre lassúdunk. Megállunk remegve.
Megnyitom a szemem. S legott be is zárom.
Színek orgiája! Káprázatos álom!
Képzelj sziklán sziklát pávatoll-színében,
aranyban tündöklő kékséget kékben,
s magas ormáról le zuhatag omlással
gyémánt-özönt, amint hull szép csillogással.
Szivárvány színeknek millió szikrája
húll, húll, omlik, tánczol szikláról sziklára.
Húll, húll... némán. Nincs hang e világban.
De mégis... Mintha egy hárfa szólna lágyan...
Nem, nem hárfa mégse: csak olykor pengedez...
Tán üvegharangra gyöngyvirág pergedez?
Érzem is illatát már a gyöngyvirágnak,
dehát itt szellőnek melódia árad?
Nem: ez hangszer mégis! S vonótól hullámzó!
Bűbájos hangokkal sóhajtásként játszó.
Ereszkedik a hang, s olyan finoman száll,
mintha a vonója volna tündérhajszál,
és a hangszere tán méhek rezgő szárnya...
Nem : ezüstfuvolák búgó orgonája...
Nem : valami zengő csigalépcsőt hallok.
Lágy bársonypapucsban futnak rajt a hangok,
fel és le, fel és le. Olykor meg-megállnak,
fülemüle-nyelven bűvösen trilláznak.
Édes buggyanással lebuknak a mélybe.
Fel ujra illannak magas semmiségbe,
elképzelhetetlen hosszú vékony szálon.
Már szinte nem is hang, csak sejtelem, álom.
Ismét csend. Bíbor ég. Sima gyöngyház-tenger.
S ím a szélén áll egy fehér-frakkos ember.
Áll. Néz maga elé. Kezében hegedű.
- Ki vagy ? Mit mivelsz a csendben itt egyedül ?
- Tanulok. S ha valamire fogom vinni, a bandába lépek.
- Mi neved ?
- Paganini.
S tűnik mint az árnyék, fölfelé libbenve,
mintha az utolsó hangok után menne.
Feljebb!
Uj ég : rengő aranyszín levegő.
Fehérszárnyú nagy sas, fölfelé lebegő.
Szállton száll... Hova ? Föl, föl, egyre feljebb,
mint mikor szél ragad könnyű virág-pelyhet.
- Hová szállsz ?
- Az egek kellő közepén.
- Hát még feljebb is van ?
- Ez itt csak a széle.
- Messze még ?
- Csak száz év. Mit vársz ?
- Ember hangját.
Csak egy szót...
- A visszhang tán leejti hozzád.
S ím mintha mámoros kiáltást hallanék:
- Szép !
S rá nyomban egy női hang, mely szinte reszket:
- Szeretlek !
Álomkáprázatok. Lenn ülök a mélyben
A csillagok alatt, a földi sötétben.
A földi sötétben! Majdnem könnyem csordul!
Mért is ocsudtam fel szépséges álmombul:
Dehát kell hogy legyen odafenn valami!
Nem égnek hiába az Ég csillagai!
Minden víznek van egy átellenes partja.
Mindennek ami függ, van is ami tartja.
Ki az égi napot meggyujtá s fentartja
testem érző lángját elveszni nem hagyja.
Lettem, hát újra és százszor is lehetek,
mint ahogy mindennap elalszom s ébredek.
A halál e Földön csak utolsó álom.
Az ébredés fenn van, fenn, - a másvilágon.
Idelenn akkoron öltözködnek gyászba.
Odafenn öltöznek virágos pompába.
ldelenn búcsuznak. Ottfenn üdvözölnek.
Ittlenn sínak-rínak. Odafenn nevetnek.
Aki élt, él mindig. Aki jött visszatér.
Nem veszhet sárba, mint őszszel a falevél.
Ottfenn van az ember nagy Amerikája.
Ittlenn: csak száműzött bűnösök tanyája.
Mik is volnának a széjjel-szórt csillagok,
ha nem börtönrajok?
Ott az ember: angyal, Tiszta, boldog szabad.
Itt az angyal: ember. Testbe bilincselt rab.
S nehogy csupa sírás legyen a rabsága,
égi multját Isten pecsét alá zárta.
Így csak sejtegetjük lelkünk származását,
magasságos hazánk boldog fényvilágát.
S csak olykor fordítjuk szemünket mélázva
a végtelen egek ránk kéklő tájára,
s nézzük-nézzük hosszan, ábrándozva róla,
mint télen a szárnyametszett árva gólya.
Csendes az éj. Alszik minden a világon.
A madár az ágon, bogár a fűszálon.
És az emberzsombék a völgyi homályba...
Hány ember? Sok. Mind elfedi az éj szárnya.
Fölötte csupán egy csoport sárga csillag,
útcai lámpások nehány száza csillog.
Mintha volna az ég csillag-söpredéke,
mely alávettetett ide a mélységbe.
Homály, homály!... Csend...
És... megkondul egy harang...
Messze mérföldekre zengő méla a hang.
Ki halt meg? Kinek telt le itt az ideje?
Ha beteg volt, - nem kell többé szenvednie.
Ha gazdag volt, - itthagyta a házát, kincsét.
Ha rab volt, - a halál leoldja bilincsét.
Ha vak volt, - visszatért a szeme világa.
Ha árva volt, - ottfen ölelő kar várja.
Gingalang-gingalang... a völgyi sötétbe . .
Valaki útazik: a Földről, - az Égbe.